„A személyesség az, ami felismerhetővé tesz egy házat”

Beszélgetés Balázs Mihállyal, a Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont építész tervezőjével.
Az interjú a a tízéves pécsi echo, kritikai szemle legújabb számában jelent meg.

Beszélgetés Balázs Mihállyal, a Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont építész tervezőjével

Balázs Mihály: Szerintem ezt úgy lehet összeegyeztetni, hogy mindezeket az ember nem külön feladatoknak tekinti. Amikor az egyetemen vagyok, akkor egyszerre itt is vagyok a műteremben, és fordítva, amikor itt dolgozom, akkor egy sor egyetemi probléma is forog bennem, egyszerre nagyon sok mindennel foglalkozom, amelyek nem helyhez, hanem hozzám kötődnek. A dolgoknak a sorsa legfőképpen belül, gondolatban dől el. Nem a hivatalban, nem az egyetemi konzultációs teremben, meg nem azon a széken, ahol éppen ülök, vagy a hallgató ül, hanem az én fejemben, meg a hallgatóm fejében, meg a megbízó fejében. Tehát ez egy egészen más játék, ennek az együttműködésnek vannak fizikai keretei, és formát is kell adni ezeknek a kapcsolatoknak, de a kapcsolatok nem csak akkor léteznek, amikor effektíve együtt vagyunk valakivel. Van egy rendezett és nyugodt családi hátterem, az mindennek az alapja. Van egy nagyon jól működő munkaközösség, és van egy harmadik, az egyetem, ahol egy biztos, stabil helyem van. Ha bemegyek az egyetemre, akkor tudom, hogy sokan várnak. Szóval ezen a három dolgon áll vagy bukik minden. Ha ez a három rendezett és egymással is jó viszonyban van, akkor az ember nyugodt.

KZs: Van-e valami kötődésed Pécshez, milyennek gondolod a várost?

BM: Pécshez annyi kötődésem van, hogy sok kiváló pécsi építészt ismerek személyesen. Ezen kívül van egy újabb Pécs-képem, az már a tervpályázattal kapcsolatos és szintén személyekhez köthető. Ebből talán érezhető (lehet meglepő), hogy egy városról én elsősorban az ott élő emberek habitusán keresztül alkotok képet, nem pedig az épületek, utcaképek, látványok alapján. Mert utóbbi csak fontos, jól kódolható következmény, a helybeliek gondolkodásának, kultúrájának lenyomata. Nagyon erős karakterű, jellemes helynek látom ezt a várost.

Szabó Levente: Ha valaki azt kérdezné mégis, van-e olyan, hogy „pécsi ház”, akkor erre mit lehet mondani? Ez a ház mennyiben pécsi, mennyiben köthető hozzá, a funkción túlmenően? Azért kérdezem, mert a kortárs pécsi építészetben van egy erős vonulat, ami mondjuk Dévényi Sándor nevéhez köthető, amelyik narratív jellegű, és amelyik könnyen dekódolható a pécsiek számára. Mi az a pécsi kapcsolódás, ami a te mostani esetedben előre vetíthető?

BM: Szerintem Dévényi Sándor házai „Dévényi-házak”, amelyeket a pécsiek közül sokan megszerettek, és pécsinek tartanak. Nem hiszem, hogy ő pécsi házakat akar tervezni, inkább azt gondolom, a belső hangjaira hallgat. Sok olyan házat épített a városban, amit széles körben sajátosan egyedinek látnak, magukénak éreznek. Ez az érzés egyik fontos feltétele a befogadásnak, és egyfajta jó értelmű büszkeségnek, lokálpatriotizmusnak. Hogy a „helyi” mit jelent, abban meghatározó szerepe van az alkotó személyiségének. Van az a ma már közhelyszámba menő utalás a hely szellemére, amely meghatározó, de erről nekem az a véleményem, hogy a hely szelleme önmagában nem jelent semmit, és a kor szelleme sem jelent önmagában semmit, hanem ez a kettő együtt jelent valamit valamelyik alkotó fejében, lelkében, gondolatvilágában. Pont ez a személyesség az, ami felismerhetővé, helyhez köthetővé tesz egy házat...

SzL: Nem megkerülhető kérdés, hogy adva van az EKF-projekt, amit kívülről nézve is számos botrány, kétkedés, előkészítetlenség, ingatlanspekulációk gyanúja kísér. Két kérdés merül föl, egyrészt, hogy ez rovására megy-e a háznak, befolyásolja-e a tervezés folyamatát és várható megépülését. A másik, ami fontosabb, hogy van egy érezhető negatív hangulat, vagy bizonytalanság, és ezek a kulcsberuházások, a koncertterem, a könyvtár, vagy a Zsolnay-negyed, mennyiben lehetnek képesek ezen átlendíteni majd a projektet?

BM: Az első kérdésre azt tudom mondani, hogy igen, viták kísérik és biztos történtek mulasztások, például majdnem egy évvel később kaptunk megbízást. Viszont azok a személyes tapasztalatok, amelyeket a megbízást követően szereztem, azt mutatták, hogy a résztvevők azon szűk köre, akik személyes belső meggyőződésből közvetlenül és tevőlegesen tesznek valamit ennek a háznak a megépültéért, maximális erőbedobással és pozitív hozzáállással teszik azt. Azt képzelem, hogy ez a lendület — ha kitart, és más külső körülmények nem teszik tönkre —, képes lesz bebizonyítani, hogy ilyen furcsa közegben, mint amilyenben általában az országban élünk, mégis lehet jó dolgokat csinálni. Azért tetszik nekem különösen a könyvtár, és nagyon örülök, hogy éppen ezt a pályázatot kezdtük el tervezni, mert úgy tűnik, hogy a könyvtár nem egy látványos akció, amivel aztán majd kérdés, hogy mi fog történni, hanem létező intézmények új élettere. Tehát az a közel egymillió kötet könyv, ami ebben a házban lesz, megvan már a könyvtárakban, megvannak a könyvtárosok, megvannak a városlakók, a megye lakói, az egyetemisták, mind jelen vannak, és használni fogják. Azt remélem, hogy ez nem a 2010-es év nagy durranása lesz, hanem az azt követő mondjuk 100 év egy fontos középülete. És ez meghatározza a lelkesedésemet. Másrészt mi ezt a pályázatot azért vettük ki, mert a könyvtár mint téma engem már körülbelül harminc éve izgat, már az egyetemen is könyvtárat terveztem harmadéves koromban, és azóta nem volt mód arra, hogy végiggondoljam, mit jelent nekem ez, mint építészeti probléma.

 

SzL: A könyvtár terveit nézegetve érzek egyfajta rokonságot az 1997-es Nemzeti Színház pályázatoddal. Volt egy műegyetemi este, amelyen Golda János Peter Zumthor svájci építész munkáihoz hasonlította ezt a házat, mert van benne egy nagyon erős személyesség. Csak tervlapokat ismerünk, de szerintem is érezhető egy ilyen kifejezési vágy, jelentésadási szándék, vagy erő, ha tetszik, egyfajta szakralitás. Te ezt hogy látod, mi ennek a jelentősége, ha a pécsi városlakók vagy a használók helyébe képzeljük magunkat?

BM: Nagyon érdekes a párhuzam, amit említesz, bennem ez még nem merült fel. Akkor, jó évtizede a Nemzeti Színház pályázatnál én azt gondoltam, hogy színházba menni azért érdemes, mert ott lehet találkozni a színészekkel. A terv azért volt olyan, hogy egy nagy hengerbe rendeződött a színpad és a nézőtér mindenestül, hogy ezt a találkozást szimbolizálja valamilyen módon. Ha a televízióban megnéz valaki egy akár élő, akár felvételről sugárzott előadást, „számszakilag” többet is megtudhat róla, mintha a huszadik sorból nézi végig. Viszont nincs jelen, a személyes jelenlét hiányzik, nem jön létre a találkozás. Én a személyes találkozásnak, a világban való személyes jelenlétnek nagy jelentőséget tulajdonítok, szerintem ez az egyetlen esélyünk, hogy túléljük azt a káoszt, amit egyébként magunk teremtettünk a glóbuszon. Azt gondolom, hogy a könyvtár is olyan hely, ahova azért megyek el, hogy találkozzam másokkal, és azért, hogy ebben az iszonyatosan nagy információrengetegben könnyebben megtaláljam azokat, amik engem érdekelnek. Ott találkozhatok a könyvtárosokkal, akik segítenek nekem, de találkozom más emberekkel is. Az a gesztus, ami a pécsi könyvtártervben a „kaptár”, többek között ezt a fajta együttlétet is szimbolizálja. Olyan helyet próbál teremteni, ami ennek a találkozásnak egy egyértelműen meghatározható pontja. Egy ideje gondolkozom azon, hogy mit szólnék vajon hozzá, hogyha elneveznék ezt a házat a pécsiek, hogyha kapna valami ragadványnevet. Azt gondoltam, hogy örülnék neki, ha nem úgy hívnák, hogy Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont, hanem mondjuk úgy hívnák, hogy Kaptár. Ezek inkább csak szellemi játékok, de nagyon jó lenne, mert azt jelentené, hogy ez az ügy is személyessé válna sokak számára, mást jelentene, mint egy adott esetben elidegenítő intézmény...

 

SzL: Engem személyesen foglalkoztat, hogy van egy markáns különbség a 10–15 évvel ezelőtti Balázs Mihály-házak, a Magyar Szentek Temploma, a kazincbarcikai vagy fehérgyarmati templomok, illetve a nyíregyházi vagy pesti egyetemi épületeid, vagy épp e között a könyvtár között.

BM: Igen, ez egy folyamat, amiben vannak vissza-visszatérő pillanatok. Az ember maga is változik, a világ is, a környezet is más, és a feladatok is, és ebből más eredmény születik. Például a pécsi könyvtárnál engem nagyon izgat az, hogy kívülről tudjon elegáns lenni a ház, belülről pedig inkább érzelmes. Foglalkoztat, hogy az érzelmesség, ami talán jobban benne van a fiatalabb kori munkáimban, miként hozható vissza a Pázmány egyetemi épülete után, amely sokkal inkább feszes, tiszta, racionális ház — ami a környezetével magyarázható. Az ember addig feszíti a húrt, amíg lehet, és úgy éreztem a Pázmány után, hogy ezt a húrt már nem lehet tovább feszíteni. Lehet, hogy a pécsi könyvtárnál ez az egész „kaptár”-dolog ezért jött vissza, miközben kívülről megőrzi a feszességét és tisztaságát a ház, és a belső térszervezésében is, de van egy elem, ami érzelmes, ami visszatér a korábbi időszakokból, legalábbis én úgy látom.

SzL: Mennyire fontos számodra, hogy mi történik a világ építészetében, mint viszonyítási pontok vagy referenciák?

BM: Az ember el van foglalva Toyo Ito-val, Zumthorral, Sizával, én őket nagyon kedvelem, és nagyon szeretem a házaikat nézegetni, és van egy másik itteni véglet, például egy vidéki templomterv, amelyet épp véleményezésre kaptam, olyan mintha egy barokk templom lenne, csak éppen a barokk arányai, szelleme, logikája, mindene hiányzik belőle. E között a két szélsőség között borzasztó nehéz az embernek helyesen pozicionálnia magát. Persze az a gazdasági környezet, kulturális élet, ami Magyarországon létezik, az ki tud termelni magából nagyon jó házakat is, sok jó ház épül. Biztos fel tudnék sorolni két tucat házat, amelyek minőségi értelemben megállnák a helyüket a Croquis-ban Toyo Ito háza mellett.

KZs: Az effajta szellemi közegre szerettem volna rákérdezni az elején... Említetted Álvaro Siza portugál építészt. Azt vettem észre, hogy saját hazájában az emberek az utcán sokszor tudják, hogy ki ő, mintha lenne egy természetes tájékozottságuk és nyitottságuk a kortárs építészetet illetően. Magyarországon ez finoman szólva még alakulgat...

BM: Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka. Úgy látom, mi érzékenyebbek vagyunk a zenére és az irodalomra, mint a vizuális kultúrára. Talán abban is van valami igazság, hogy a kortárs építészet az indokoltnál nagyobb hangsúlyt fektet az esztétikára, és túlbecsüli önértékeit. A szép ház önmagában még nem biztos hogy jó is, hogy kellően okos, mértéktartó, viselkedésében arányos. Inkább ilyen fogalmakat kéne újragondolni és a köztudatban meghonosítani, mert ez az, ami manapság alapvetően hiányzik.
És nem csupán építészetünkből.

a teljes interjú olvasható a tízéves pécsi echo, kritikai szemle legújabb számában (08/2)