A szent és a profán diszkrepanciája – Görögkatolikus Múzeum, Nyíregyháza
Hogyan őrizhető meg építészeti eszközökkel egy egyházművészeti múzeumi gyűjtemény műtárgyainak szakrális jellege? E kérdés megválaszolásához visz közelebb a Balázs Mihály Építész Műterme és a dmb műterem által tervezett nyíregyházi Görögkatolikus Múzeum vizsgálata. Hulesch Máté írása.
Nem sok könyv van, amely olyan gyakori hivatkozási pont lenne a hazai építészetoktatásban, mint Mircea Eliade A szent és a profán című írása. A román vallástörténész munkássága óta tudjuk, hogy a vallásos ember számára a tér nem homogén, léteznek úgymond "erővel feltöltött" szent terek, melyek elkülönülnek a profán tér semlegességétől.[1] Nem kell azonban hívőnek lenni ahhoz, hogy a tér inhomogenitását felismerjük, különbséget tudjunk tenni eltérő jelentéssel bíró, más-más minőséget képviselő téri helyzetek között – még ha a transzcendentális élmény nem is lesz ugyanaz, mint egy hívő számára.
Egy egyházművészeti múzeum ebből a szempontból érdekes jelenség. Funkcióját tekintve nem szakrális tér – nem a liturgia tere, ahol a hívek közvetlenül is megtapasztalhatják a szentséget. A bemutatott tárgyak eredeti kontextusukból kiragadva, úgyszólván deszakralizálva jelennek meg a múzeum terében, ahol immár nem a szentség manifesztációi, hanem műalkotások – a múzeumlátogató elsősorban nem a szentség megtapasztalása végett tekinti meg ezeket, hanem az esztétikai élmény miatt; nem az isteni jelenlét, hanem a művészettörténeti jelentőség az elsődleges. Annak a jelenségnek egy különleges esetéről van itt szó, amelyet a spanyol származású designkultúra-kutató, Fernando Domínguez Rubio a "tárgyak és a dolgok közötti eltérésként (diszkrepanciaként)" definiál. A szerző meglehetősen poétikus megfogalmazásában:
"a tárgyak olyan pozíciókban léteznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy funkciókat lássanak el, célokat valósítsanak meg, valamint jelentéseket és értékeket hordozzanak. A dolgok ezzel szemben funkciótlan, céltalan, értelmetlen és értéktelen anyagi folyamatok. A tárgyak elpusztulnak, elhasználódnak, eltörnek, meghibásodnak, és folyamatos javítást és utólagos helyreállítást igényelnek, hogy megakadályozzuk összeomlásukat. A dolgok egyszerűen megtörténnek. Vakon, céltalanul és könyörtelenül zajlanak: tiszta anyagi létezések, amelyek szándék, terv vagy cél nélkül bontakoznak ki."[2]
A dolog tehát Rubio megközelítésében az anyagi létező, míg a tárgy ennek az anyagi létezőnek a jelentéssel való megtöltése. Dolog lehet egy fa rúd a végén egy vasdarabbal vagy növényi rostokból készült szálak különböző pigmentrétegekkel lefedve; a tárgy az, amikor ezt a fa rudat vasdarabbal a végén megfogjuk és beverünk vele egy szöget a falba, majd a pigmentrétegekkel fedett vásznat a szögre akasztjuk és alkotója művészi mondanivalóján elmélkedünk. Műalkotás és használati eszköz ebből a szempontból egyaránt tárgynak tekinthető – de csak addig marad meg tárgy helyzetében, amíg betölti funkcióját, ehhez pedig folyamatos odafigyelést és karbantartást igényel. Hogy milyen szerepe van egy múzeumnak abban, hogy egy dolog, amit műtárgynak tekintünk, minél tovább meg is maradjon ebben a pozícióban, azt Rubio részletesen bemutatja könyvében a New York-i Museum of Modern Art példáján keresztül. Esetünkben azonban izgalmasabb kérdés annak vizsgálata, hogy egy szakrális tárgy hogyan válik műtárggyá azáltal, hogy egy templom teréből átkerül a múzeumi térbe – és milyen szerepe van az építészetnek abban, hogy lelassítsa a dolog szakrális pozíciójának elmúlását.
A nyíregyházi Görögkatolikus Múzeum tervezésének történetét Balázs Mihály és Török Dávid kétrészes írásukban részletesen bemutatták itt az Építészfórumon, melyből kiderül, hogy egy "görögkatolikus lelkületet tükröző, emblematikus épület megfogalmazása" volt a cél, amely hűen tükrözi az egyház kettős identitását: "a liturgiájában bizánci, egyházszervezeti szempontból római kötődés jól érzékelhetően kirajzolódik gondolkodásban és külsőségekben egyaránt" – fogalmaztak az építészek. Ennek lefordítása az építészet nyelvére nem egyszerű feladat, melyet bizonyít az is, hogy az első tervváltozat egészen máshogy fogta volna meg ugyanezt a gondolatot, a múzeumi szárny jóval dominánsabb eleme lett volna a városképnek. A megvalósult tervváltozat visszafogott, a meglévő városi szövethez jól illeszkedő kialakítása nem rivalizál a szomszédos – szintén Balázs Mihály által tervezett – Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola markáns téglaarchitektúrájú épületével. A klasszikus tömegképzés és a főhomlokzatot meghatározó kilenc boltív sikeresen tesz eleget a megrendelők által megfogalmazott elvárásoknak.
Már e külső megjelenés is mutatja, hogy annak ellenére, hogy nem szakrális funkcióról van szó, az épület tervezői igyekeztek efféle hatást elérni – igaz, nem templom (mint a szomszédos Hittudományi Főiskola esetében), sokkal inkább rendház juthat róla eszünkbe. Ez nem véletlen, hiszen a múzeumi funkció mellett az épület a Szent Atanáz Vendégháznak és Tanulmányi Háznak is otthont ad – amelyet persze túlzás lenne egy-az-egyben megfeleltetni a hagyományos rendházaknak, mégis felfedezhető a párhuzam.
A belső térrendszert a profán funkcionalizmus és a kiállítóterek (szimbolikus) szakralitása jellemzi. Vagyis a kiállítótér – noha teológiai értelemben nem szakrális tér – az épületen belül jól érzékelhetően elkülönül mind a kiszolgáló-, mind a vendéglátó funkcióktól; a belső terek rendszere nem homogén. Az állandó kiállításnak helyet adó, három szint magas, egybefüggő belső tér az épület magját képezi, melybe középen dobozszerűen lóg be a két felsőbb teremszint, ahol az időszaki kiállítások kapnak helyet. A háromszintes belmagasság lehetővé teszi, hogy a terem egyik végébe a szinte teljes egészében megmaradt magyarkomjáti ikonosztáz, a másik oldalára pedig az ország különböző pontjairól származó, de az ikonosztázhoz hasonló kompozícióba rendezett ikonok teljes falat betöltő installációja kerüljön. A tér sajátos atmoszférájához a főhomlokzat félköríves nyílásain át beáramló, indirekt fény is hozzájárul. Ezek a nyílások nem közvetlenül a kiállítótérre néznek, a homlokzatot a teremtől egy keskeny, a szellőzést elősegítő és a túlzott felmelegedést gátló technikai tér választja el – melyet a kiállítás is ki tud használni.
Egy épület multiszenzoriális – ha tetszik, multimediális – élmény, megtapasztalásában nem csak a látás játszik szerepet. A kiállítás szakrális térélményében a látható elemek – a hatalmas belmagasság, a hullámzó, poroszsüveg-szerű födémszerkezet és a fények játéka – mellett a hangok is jelentős szerepet játszanak. Egy középkori templomba lépve az ember akarva-akaratlan elhalkul, suttogni kezd. Nem pusztán illendőségből teszi ezt, hanem a tér akusztikája miatt: egy-egy hangosabb zaj egyből visszhangzani kezd a vastag falak között. Hasonló a helyzet a nyíregyházi múzeum kiállítóterében is, amely így audiálisan is eltér az épület többi "profán" terétől.
Mindezen építészeti tulajdonságainak köszönhetően a kiállítótér önmagában is egyfajta szakrális élményt idéző atmoszférával bír. Nem az itt kiállított szentképek váltják ki ezt – bár kétségkívül felerősítik az érzést; a tér és a benne helyet kapó tárgyak oda-vissza hatással vannak egymásra. Ahhoz, hogy a múzeumban őrzött dolgok minél tovább a Rubio által definiált értelemben tárgyak maradjanak, klimatizált műtárgyraktár-helyiségekre, restaurátorműhelyre, épületgépészetre, adminisztratív irodákra, más szóval "profán" kiszolgáló funkciókra van szükség (és persze a mindezt használó személyzetre, muzeológusokra és restaurátorokra), melyek nagyrészt a hosszanti, múzeumi szárnyat kettémetsző középfolyosó túlsó felén, valamint a tetőszinten kaptak helyet. Ahhoz azonban, hogy a műtárgyak szakrális jellegükből is megőrizzenek valamit – lelassítva a tárgyak és a dolgok elkerülhetetlen diszkrepanciáját – a kiállítótér sajátos atmoszféráját megteremtő építészeti kialakítás is szükséges.
Itt mutatkozik meg, hogy az építészet több is lehet, mint pusztán hétköznapi funkciók kielégítését szolgáló tervezési tevékenység – érvelhetnénk, a Rubiótól kölcsönzött értelmezési keret azonban másra figyelmeztet. Hiszen ebben az értelemben maga az épület is dolog; jelenlegi tárgy-helyzetének megőrzése – mint Görögkatolikus Múzeum – éppúgy folyamatos fenntartást igénylő folyamat, mint a benne őrzött tárgyak esetében. Szakralitást idéző atmoszférája csupán a jelentéssel bíró tárgynak lehet – a tiszta anyagi dolognak nem. Mindez azonban nem csökkenti a múzeumépület építészeti minőségét, épp ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a tervezők képesek voltak olyan szakrális jelentéstársításokat előidézni a tér megformálásával, amelyek – saját kultúránkban legalábbis – örökérvényűnek hatnak.
Hulesch Máté
[1] Mircea Eliade: A szent és a profán. Budapest: Helikon. 2014. / 2022. (és más kiadások)
[2] Fernando Domínguez Rubio: Still Life: Ecologies of the Modern Imagination at the Art Museum. Chicago & London: The University of Chicago Press. 2020. p. 5.
