A tér lelke — a lélek tere… (avagy „nyertesek közt cinkos aki néma”)

Olvasom a pályázati kiírásban: „Célunk eljutni a város brandjét, identitását alakító közösségekhez, segítve annak a párbeszédnek kialakulását, amely kiérleli a helyek szellemét, a közösségi élet terepét illetve újrateremteni segít a közösségi életet az egyes identitásközösségeket, azaz magát az urbanitást, városi életet.” Egyetértek. Javaslom azonban az előzőkben elmondottak figyelembe vételét is, azaz hogy a tér „brand”-jének lázas keresése közben ne felejtsük el a ”tér lelkét” is megtalálni.
Sári István írása a köztér-megújítási pályázat kapcsán

Megtörtént hát az eredményhirdetés a Studio Metropolitana köztér megújítási pályázatán, megismerhettük a nyerteseket, a kiemelten „támogatott” köztereket is, meghallgathattuk a Bíráló Bizottság indoklását és kaptunk némi útmutatást, kitekintést a jövőre nézvést is.

Az első szó – manapság kevésbé divatos módon – legyen az elismerésé a megrendezésért, mellyel igen rövid idő alatt jelentős társadalmi, szakmai, szellemi erőket tudtak „mozgósítani” a stúdió munkatársai (Kristin Faurest, Kravalik Zsuzsa), izgalmas pályázatok érkeztek be, a „nagyérdemű zsűri” meggyőzően érvelt (különösen Martinkó József) és a sajtó is megfelelő tájékoztatást kapott.

Pályázatunk is bekerült a nyertesek közé, így megkaptuk a lehetőséget, bíztatást, vagy ahogy egy újságíró találóan fogalmazott, egy „trambulint” a továbblépéshez, vagy akár egy ugráshoz. Úgy gondolom nem árthat, ha most mindjárt az elején néhány megjegyzést, gondolatot (?) fűzünk a történtekhez, mert – kissé kifordítva a költő sorait (remélem Babits megbocsátja nekem) – vallom, hogy „nyertesek közt cinkos aki néma”.

A pályázattal kapcsolatban elmondott elismerések mellett szükségesnek tartok megemlíteni néhány általam kevésbé szerencsésnek tartott részletet.

A zsűri „kategorizálta” a nyertes pályamunkákat belvárosi, lakótelepi, külső kerületi és agglomerációs terekre, ami nem lenne baj önmagában, ha ez nem sugallna valamiféle erőltetett „hierarchiát” amely természetesen nem létezik, nem létezhet. Hiszen a „használó” szempontjából – már pedig ez a legfontosabb – teljesen mindegy, hogy a várostervezők, vagy a fejlesztők értékrendje szerint az általuk igaznak vélt ranglétrán hol helyezkedik el az adott tér.

A pályázati kiírásban és „zárójelentésben” is többször visszaköszön néhány manapság divatos, közkedvelt szlogen, mint magától értetődő meghatározás, anélkül, hogy a szerzők megtennék ezeknek egyértelmű, mások számára is érthető, világos magyarázatát. Nehéz lesz úgy nekilátni a közös munkának, a közös tervezésnek, hogy nincs azonos „információs platform” a résztvevők között. Javaslom tehát – minden ironikus felhang nélkül – hogy alkossuk meg a térmegújítási program szótárát, mint ahogy ezt Christopher Alexander (egyébként magyar származású) világhírű építész tette a „Pattern Language” c. művében tette, néhány évtizeddel ezelőtt.

Visszanézve a pályázat általános tanulságaiból, „söpörjünk saját portánk” előtt, foglalkozzunk egy kissé – engedelmükkel – saját pályamunkánkkal, a pesterzsébeti Szent Erzsébet tér megújításával, amelynek alapgondolatát az alábbiakban szeretnénk felvázolni.

A tér lelke

Lelke van, mondjuk elismerően valamire, ami megnyeri tetszésünket, ami érzelmeinkre hat elsősorban. Lelke van a dalnak, a versnek, a képnek, de használjuk ezt a frazeológiát egészen hétköznapi profán értelmezésben is: ...az autó lelke a motor ...rend a lelke mindennek...

De mi a helyzet a térrel?
(szerencsére sokat segíthetnek abban, hogy ezt megtudjuk Formanek Csaba színházzal kapcsolatos – általam kissé átértelmezett – izgalmas gondolatai)

„Milyen lehet a tér lelke, van-e egyáltalán és mi lehet az? Valahogy mindig meg kellene határozni a tér lelkét...
Hogy ezt jól lássuk, szükségesnek látszik egy kis visszafojtott intim elmélkedés.”

A tér ott keletkezik, ahol két erő egymásnak feszül. Az egyik erő minden esetben a képzelet (nem a psziché!), a másik a valós környezet (tárgyak, cselekvések). Ha a cselekvés áramlik, a képzelet visszafogott, ha a képzelet áramlik, a cselekvés visszafogott. ...az egyik cselekszik, a másik figyel. A figyelő passzívan cselekszik a másik cselekvésében. Szinte egybefutnak, amit most mesterségesen kettéválasztottunk. Már nem tudni ki figyel, ki cselekszik, de a tér mégis működik.”

A tér sűrű, lelke van...

Gyönyörű példája ennek a római Piazza di Spagna, ahol a lépcső a „Scala”, közkeletű megfogalmazással „a tér lelke”, ahol virágárusoktól a gördeszkázó gyerekekig szinte minden megtalálható, és az egészet lépcső tetején a templom, a Trinita dei Monti koronázza.

Sorolhatnánk még a külhoni és hazai példákat, de e helyett inkább térjünk vissza pályázatunkhoz.

A tér lelke – a lélek tere...

Kerületünkben a Szent Erzsébet tér – amellyel pályáztunk – „kettős tér”, tér a térben. A nyitott tér a lakosságé: sétálók, babakocsis mamák, árusok, játszó gyerekek, mindenki...

És a nyitott tér közepén álló belső tér az elmélyülés, a lélek tere, a közösségé. Maga a tér keletkezése is ezt támasztja alá: Erzsébetfalva község a piactéren 701 négyszögöl területet ajándékozott a plébániának új nagyobb templom építésére. A zsúfolt, nyüzsgő piactérből, tehát a „plebs” a nép teréből „hasított” ki teret a „lelkek” számára. Ez a téralkotási gesztus rendkívül gyakori Európában és hazánkban egyaránt.

A tér „élő műalkotássá” válik – Viktorija Aladžić vajdasági művészettörténész találó megfogalmazásával élve – s mint élő organizmusnak, lelke van.

A város belső és külső tereinek egybefonódását a terek kontinuitását rendkívül plasztikusan ábrázolja az 1748-ban készült híres Nolli Map, amely úgy gondolom hatásos, alkalmas technika lehet a budapesti terek megújításánál is.

A bevezetőben már utaltam néhány, a lélekkel kapcsolatos megfogalmazásra: rend a lelke mindennek stb., újabban főleg a neten már ettől meredekebbeket is olvashatunk egyes blogokban: trend a lelke mindennek, sőt még ilyenebbet?!

„brand” a lelke mindennek…

Olvasom a pályázati kiírásban: „Célunk eljutni a város brandjét, identitását alakító közösségekhez, segítve annak a párbeszédnek kialakulását, amely kiérleli a helyek szellemét, a közösségi élet terepét illetve újrateremteni segít a közösségi életet az egyes identitásközösségeket, azaz magát az urbanitást, városi életet.”

Egyetértek. Javaslom azonban az előzőkben elmondottak figyelembe vételét is, azaz hogy a tér „brand”-jének lázas keresése közben ne felejtsük el a ”tér lelkét” is megtalálni.

Sári István