„A vaddisznó puskája...”
„Javaslom, hogy elevenítsük fel a pályázatok bemutatása és vitája során azt a régi szép hagyományt, hogy a levezető elnök a rendezvény végén szavaztassa meg a jelenlévő kamarai, illetve MÉSZ tagokat arról, felmentik-e a zsűri tagokat a további felelősségük alól, és amennyiben nem, szükséges e kezdeményezni további vizsgálatot...”
Sári István részben elmondott hozzászólása a november 14-én a Városháza dísztermében megtartott „Budapest Szíve – Városháza Fórum” tervpályázat kamarai vitáján.
Sári István részben elmondott hozzászólása a 2008. november 14-én a Városháza dísztermében megtartott „Budapest Szíve – Városháza Fórum” tervpályázat kamarai vitáján.
Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és uraim!
Hozzászólásomnak magamban azt a címet adtam, hogy „A vaddisznó puskája...”, de hogy miért, az majd csak mondandóm végén derül ki, legalábbis azok számára, akik figyelemre méltatnak az elkövetkezendő néhány percben. Emellett szeretném azt is előre leszögezni, hogy elhangzó kritikai megjegyzéseim nem a BB. jelenlévő építész tagjainak, hanem elsősorban a bírálatban közreműködő – a teremben „hosszú tömött sorokban” jelen nem lévő – közbeszerzési és számítástechnikai „szakértőknek” szólnak, akik engedve a túlzott megfelelés kényszerének, alapvetően befolyásolták e rendkívül fontos tervpályázat végeredményét.
Hölgyeim és uraim!
Nagyon szeretem a jó társaságot, még akkor is ha, egy kicsit „fölöttem áll” a nívó, mert inspirál, hogy szedjem össze magam, igyekezzek, ne lógjak ki a sorból és ők is, én is jól érezzem magam. Így vagyok ezzel a szakmai társaságokban is, kifejezetten élvezem tanult kollégáim jelenlétét. Bár kissé irigylem díjaikat, kitüntetéseiket, rajongva hallgatom okos megfontolt érvelésüket, ámulok lenyűgöző kreativitásukon.
Nem titkolom, fiatalabb koromban még azt is számon tartottam, hogy melyik tervpályázaton sikerült némely nagy név előtt végezni, „megverni”, ahogy magamban neveztem nagy büszkén. Azt azonban álmodni sem mertem, hogy egyszer egy nemzetközi tervpályázaton olyan teamekkel érünk el majd egyszer hasonló vagy azonos eredményt, mint a világon a legjobb, a „tíz közé” tartozó amerikai építész iroda, a hazai irodák mezőnyének Ybl díjasok által vezetett dobogósai, a fiatal generáció tehetségüket már többször bizonyító képviselői... Az álom azonban – ugyan rémálom formájában – ha hiszik, ha nem, valósággá vált. A Budapest Szíve – Városháza Fórum pályázaton (hátha valaki még nem tudná) a
- A KÖZTI patinás csapata Tima Zoltán vezetésével,
- a Teampannon Noll Tamás irányításával,
- Gunther Zsolt és társai,
- Kovács Csaba és munkatársai, valamint
- Károlyi István és társai
azonos sorsra jutottak: azaz bírálat nélkül kizárták őket a pályázatból; mint tudjuk, állítólag „számítástechnikai indokkal”: megsértették a titkosságot.
Eltekintve attól, hogy ha a felsoroltak egy másik, talán egy „építészeti” pályázaton indulnak – minden szerénytelenség nélkül – az első hat díjazott is lehetnének - ezen a „közbeszerzési-számítástechnikai” pályázaton „véletlenül” bírálatra sem méltatták pályaműveiket.
Véletlenül. Ilyen lenne a véletlen? A véletlenek sorozata?
Az előző Budapest Szíve nemzetközi pályázat 45 tervéből az első három helyezettet kizárták, véletlenül, a Kapitány–Kerekes korábbi II. díjast indulni sem engedték, ”lefejezve” ezzel a teljes korábbi élmezőnyt. Engedjék meg, hogy e meglehetősen szokatlan, udvariatlan és etikátlan eljárással kapcsolatban megjegyezzem, más esetekben a Kiírók a megelőző nyilvános pályázat nyerteseit „szerzett jogon”, automatikusan meghívják, itt azonban a korábbi díjazottaknak is pályázni kellett az „előminősítési” fordulóban.
Arról nem is beszélve, hogy meghívásos pályázatokon a legtöbb esetben a T. Kiíró fizet meghívási, (kidolgozási) díjat minden pályázónak, és nem pedig nekik kell fizetni a részvételért. A közérthetőség kedvéért, egy ilyen pályázat kidolgozásának önköltsége 1,5–4,0 millió Ft között mozog, ezért a veszteség a megvételt nyertek, a nyeretlenek és a kizártak figyelembevételével összesen legalább 35–40 millió Ft-ra becsülhető, melyet a Kiíró „véletlenül” nagyvonalúan kivett a pályázók zsebéből.
A New Yorkból érkezett egyetlen pályaművet, Helmuth Jahn-ét – gondolom nem volt nehéz kitalálni a szerzőit, miután csak egy amerikai csapatot hívtak meg a második fordulóra –, amely nyilvánvalóan egyik komoly riválisa lehetett volna a későbbi első díjasnak, még egy másfélmilliós megvételre sem méltatták.
A beadott tablókat hátoldalukon sorszámozták és írták alá a bontáskor a BB. kijelölt tagjai, nyilván nem véletlenül. A különös megoldás ugyan megkíméli a pályaművek egységes esztétikai megjelenését, ugyanakkor sajnos lehetőséget ad(hat) a lapok első oldalának kicserélésére.
Az egyik pályamű (vajon melyik?) négy csomagban érkezett, és még a makett sem volt benne véletlenül, ami nehezen érthető, mert még 100 darab, habkartonra kasírozott nyomat sem éri el a postai súlyhatárt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a kamarai szabályzat előírása szerint „egy csomagban csak egy pályamű adható be”, ezek szerint egy csomag egy pályaműként értékelendő!)
Megtudhatjuk e valamikor, hogy a T. BB. melyik tagja, vagy szakértője rendelkezik „véletlenül” oly mélységű számítástechnikai ismeretekkel, hogy „nyomozást” végezzen a CD–k háttérinformációiban?
Biztos, hogy csupán a kizártak CD–i tartalmaztak ilyen jellegű információkat, vagy „véletlenül” előtte letörölték a többiekről? (Számítástechnikai igazságügyi szakértők szerint gyakorlatilag nem létezik olyan elektronikus dokumentáció, amelyről nem lehet „véletlenül” megállapítani származását.)
De hagyjuk az élcelődést a véletlenekkel.
Az ügy ennél komolyabb és úgy gondolom, hogy az esetleges jogorvoslati kérdéseknél is fontosabb levonni a szakmai tanulságokat, hogy legalább a jövőben ne kövessék el ugyanezen a vérlázító hibákat a tervpályázatoknál.
- A Magyar Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetsége vesse latba minden tekintélyét, hogy ne keverjék össze a „közbeszerzési” és az „építészeti” tervpályázatokat.
- A beadandó munkarészek között csak papír alapú kinyomtatott anyagok szerepeljenek, illetve az archiváláshoz szükséges CD–k lezárt borítékban legyenek, és csak a döntés meghozatala után lehessen azokat felbontani az esetleges kiadványok nyomdai munkái érdekében.
- Amennyiben a Kiíró ennek ellenére ragaszkodik a digitális anyagok nyilvános beadásához, a pályázati kiírásban adják ki az a most utólag kiadott segédletet, amely egyértelművé teszi a „digitális titkosság” szakmai követelményeit.
- A tervpályázati szabályzatban rögzítsék: a döntés után a pályázóknak legyen lehetőségük a folyamatosan vezetett, hitelesített bírálati jegyzőkönyv, különös tekintettel annak elidegeníthetetlen részét képező bontási jegyzőkönyv tartalmának megismerésére. (A jelen pályázattal kapcsolatban levelet írtam a BB. Elnökének, Ikvai–Szabó Imre főpolgármesterhelyettes úrnak, aki udvarias válaszában megígérte: amennyiben jogi lehetőség van a jegyzőkönyv nyilvánosságra hozatalára, akkor hozzájárul ahhoz, hogy azt a pályázók megkaphassák.)
- Javaslom, hogy elevenítsük fel a pályázatok bemutatása és vitája során azt a régi szép hagyományt, hogy a levezető elnök a rendezvény végén szavaztassa meg a jelenlévő kamarai, illetve MÉSZ tagokat arról, felmentik-e a zsűri tagokat a további felelősségük alól, és amennyiben nem, szükséges e kezdeményezni további vizsgálatot.
Végezetül:
A pályázat eredményével, a díjazottak építészeti értékelésével is szívesen foglalkoztam volna, elvette azonban a kedvemet a kiállításon is érzékelhető „féloldalassá” torzított nyertes mezőny.
Annyit azonban mégis megkockáztatok, hogy az első díjas tervet, minden funkcionális előnye, az európai és világtrendekhez való igazodásának elismerése mellett nem tekintem, tekinthetem a magyar építészet részének, mert architekturális eszköztára, formanyelve építészeti anyanyelvünkön számomra nem értelmezhető (ami persze természetesen pusztán magánügy). A hatvannégy évvel ezelőtt lebonyolított pályázat terveit lapozgatva aligha remélhetem, hogy Weichinger, Gerlóczy, Vágó, Olgyay, Árkay és mások nyugodtan pihenhetnek...
Tisztelt Jelenlévők!
Évekkel ezelőtt sokat jártam András barátommal vadászatra (csak, mint fegyverhordozó) Dédestapolcsány környékén. Egyik alkalommal, amikor az éjszaka lőtt disznó ott hevert a vadászház teraszán, reggel hangos sírásra ébredtem, Gabriella lányom – aki nagy állatbarát – ugyanis sírógörcsök között vonta kérdőre barátomat. „András bácsi mi lenne akkor, ha a vaddisznóknak is lenne puskájuk??!!” Barátom kissé elgondolkozott és így válaszolt: „Hát mi lenne, mi lenne?... Harc!”
Sári István
építész-urbanista
Post scriptum
Az élet a legjobb rendező. A pályázati bemutatón a Városháza dísztermében a levezető elnök arra kérte a jelenlévő pályázókat, hogy néhány mondatban ismertessék tervüket. Ekkor kiderült, hogy az első díjas pályamű építészei nincsenek jelen, ezért az elnök a szerzők közül egyetlen ott lévő táj- és kertépítész kollégát kérte fel az ismertetésre, aki saját bevallása szerint nem készült hozzászólásra, ezért segítséget remélve körülnézett a teremben, és azt kérdezte: Z. Halmágyi Judit nincs itt? A kérdést zavart csend követte, majd mindezt megtörve Fegyverneky Sándor, a zsűri társelnöke bejelentette, hogy Z. Halmágyi azért nincs jelen, mert a pályázat beadása előtt néhány hónappal kilépett az Egeraat irodából...
No comment.
„A „post scriptum” szösszenet szerzőjéhez és az érdeklődők hiteles tájékoztatására:
Nem szerencsés a tervpályázatot körüllengő szakmai és egyéb viták tisztázó sodrát egy nem megtörtént vízióval terhelni, és főleg nem ildomos ebből zárszóként elsütve következtetést levonni. Pusztán azért nem, mert irányítottan félrevezető, több mint csúsztatás. Sértőnek is tekinthetném az írásban szereplő „segítséget remélve körülnézett” rám vonatkoztatott kitételt (a névtelen szerző párbajképtelen…), de most mindössze azt a tényt közlöm, hogy a vitaesten Z. Halmágyi Judit jelenlétét nem én, hanem Hőnich Henrik vetette fel.
No comment.
Szabó Gábor táj- és kertépítész”
2008. novemer 24. 17.45
A fenti közemény megjelent Helyreigazítás címen is. A szerk.
