A város védelmében

Pálfy Sándor DLA, a BME Urbanisztikai Tanszék vezetőjének gondolatai Budapest kivételes értékeiről, a CET-ről, a közeljövő tervezett fejlesztéseiről és a nagy tervpályázatok hiányáról.

Bernard Oudin francia esszéista 1972-ben megjelent könyvének címét kölcsönöztem írásomnak, amely valóban a város, jelen esetben Budapest védelmének jegyében született. Mert meggyőződésem, hogy védeni kell, mivel különleges érték, és egyre nagyobb érték. Kivételes fekvése, a Dunával való bensőséges kapcsolata és meghatározó eklektikus épületállománya egyedülálló a világon. Távol-Keletről idelátogatók kérdezték a közelmúltban a város rendkívüli adottságain és szépségén elámulva: nektek hogy sikerült megőrizni a város XIX. század vége óta szinte változatlan sziluettjét és távol tartani a világ nagyvárosait uniformizáló sztárépítészetet és felhőkarcolókat? Kívülről nézve ez ugyanis ritka értéknek számít, amit egyébként az UNESCO Világörökség is megerősít. Miért nem látszik ez belülről is ennyire világosan? Írásom elsődleges célja a város meglévő értékeinek tudatosítása és buzdítás azok védelmére. A választott cím nem jelent mást, minthogy minden gondolat, minden szó kizárólag a város érdekében került papírra.

Pásztor Erika a múlt héten a Cseh Kultúra Házában tartott Urbanity-s bemutatón kezdeményezte a BME Urbanisztika tanszékével való szakmai párbeszédet fővárosunk aktuális városépítészeti kérdéseiről. Ezért aktuális és konkrét ügyekről fogok beszélni, hogy mondandóm mindenki számára világos legyen, és ne maradjon az elméletek szintjén. Alkotó építészként és egyben tanárként csak ennek látom értelmét. Amennyiben lesz rá igény, a továbbiakban is szívesen megosztom szakmai véleményemet az Építészfórummal a Város védelmében.

CET – Kulturális, rendezvény és bevásárló központ (tervező Kas Oosterhuis/NL)

Talán azért ezzel kezdem, mert napról-napra szembesülök látványával, a születésétől kezdve nyomon követhetem épülését egyetemi szobám ablakából. Az építés folyamata, ami a közraktárak szinte földig rombolásával kezdődött, majd vasbetonból való újraépítésével folytatódott, végül a különleges héjszerkezetnek a legmagasabb pontjából lefelé való építésével végződött, mára nyugvópontra került. Az épület kívülről a befejezettség állapotát mutatja. Lassan megszokom a jelenlétét a Duna partján, és talán csak idő kérdése, hogy az épület a pesti sziluett elmaradhatatlan részévé váljon. Miért? Azért, mert a közraktárak megmaradt épületeit igyekszik magába integrálni, a mérete nem feszíti túl a rendelkezésére álló teret, igazi kortárs épület, amely a régi értékekre is valamilyen mértékben tekintettel van. Idővel majd elfeledjük, hogy a közraktárak eredeti megjelenése teljesen megváltozott, az ablakokat keretező architektúra kemény polisztirol habból készült, és az eredeti számítógépes szuperstruktúra utángyártott kézműves munka terméke.

De mindezt csak az feledtetheti, ha a CET valóban kulturális- és rendezvény központ lesz, mint ahogy az az eredeti terveken szerepelt, nem pedig - mint a verebek csiripelik - az x-edik pláza, a város szégyeneként kirakva a Duna partjára. Mondhatjuk, hogy ez már nem építészet, de az egész történet megítélésében meghatározó jelentősége lesz ennek a döntésnek. Véleményem szerint Budapest vezetése soha vissza nem térő ziccer helyzetet hagy ki, ha a városnak ezen a kitüntetett pontján nem önmagát reklámozza egy, a város múltját, jelenét és jövőjét bemutató, pezsgő életű információs, kulturális, szórakoztató központtal, amelyben egy sor olyan funkció lenne elhelyezhető, ami a meg nem épülő Városháza-bővítménybe került volna (többek között a VIII. kerületi raktárban porosodó, bedobozolt 1:500-as Budapest fa modell, ami szerintem világszám). Biztos vagyok benne, hogy - ha nem is közvetlenül pénzben kifejezve -, de rövidtávon megtérülő befektetése lenne ez a fővárosnak hírverésben, idegenforgalomban.

Nem esik innen messze a másik aktuális helyszín, a BME Déli Campus, és annak tengelyében a tervezett, Bolyai János nevére keresztelt Gyalogos híd. Talán köztudott, hogy az eredeti ötlet a Budapesti EXPO idejéből származik, amikor a Világkiállítás két partját volt hivatott gyalogosan összekötni. Ma már jogosan merülhet fel a kérdés, hogy valóban a városnak ezen a pontján a legindokoltabb az összekötés, a Campust a Dunától elválasztó, kétszer kétsávos út és a csepeli HÉV vonala között, vagy azok fölött? Igaz, mint a hírekből kiderül, ma már nem is gyalogos hídról van szó. Ehelyett egy szórakoztató, vendéglátó és szálloda funkciót is magába foglaló építményről a Duna közepén, azaz a vízben lábakra állított épületről, keresztben a Dunán, a déli irányból tökéletesen elzárva a város látványát. Ilyen típusú dunai hídnak a megvalósítását óriási hibának tartanám az egész főváros területén, kb. akkorának, mint egy, a Dunával párhuzamos híd építését a Duna közepén. Gyalogos híd címén valójában olyan, intenzív gépkocsis kiszolgálást igénylő funkciók kerülnének a Duna fölé, amelyeknek hídfői nem gyalogos megközelítést, hanem új közlekedési csomópontok képét vetítik előre. Legyen valódi gyalogos híd a Dunán vagy a meglévők valamelyikéből, vagy akár egy új, de hogy hol és milyen, annak eldöntése a Duna teljes fővárosi szakaszát vizsgáló, megalapozott hatástanulmányra épüljön! És ha az a döntés, hogy legyen, az csak egy nagyon alaposan előkészített programra kiírt tervpályázat keretei között kiválasztott terv alapján valósulhasson meg. Megérdemelné a főváros és folyója!

Ezzel térnék rá a harmadik témára, a pályázatok kérdésére. Az utóbbi hetek híradásai az elhatározott fejlesztésekről (Budai Várnegyed, Várbazár, Bolyai híd, Konferencia Központ a MÜPA mellett, Stadion Debrecenben, Szuperlézerközpont –ELI- Szegeden, stb.) szinte minden esetben látványtervekkel együtt jelentek meg, ami arra utal, hogy a döntések mögött már konkrét tervek is vannak. Tudjuk, hogy a közbeszerzések jelenlegi szabályozása meglehetősen megnehezíti és néha meg is kérdőjelezi a tiszta versenyt, de a főváros és az ország közállapotainak megítélését itthon és külföldön egyaránt jelentősen javítaná, ha ezek az építész feladatok nem fű alatt kelnének el, hanem tisztességes szakmai versenyben kerülnének a legjobb tervek kiválasztásra és megvalósításra. Ennek bevált módja a nyílt építészeti tervpályázat, akár nemzetközi zsűrivel. A rendszerváltás után ennek nagyon jó gyakorlata kezdett kialakulni, de sajnos az utóbbi 3-4 évben szinte eltűntek az olyan nagyobb nyilvános építészeti tervpályázatok, amelyeknek a végeredménye megvalósult épület lett volna. De ami talán még ennél is fontosabb, a nyilvános pályázatokkal tudatosíthatnánk az országon belül és vinnénk hírét a határokon kívülre fővárosunk páratlan értékeinek és annak, hogy azokat meg is becsüljük azzal, hogy minden esetben a lehető legjobb építészeti megoldások kiválasztására és megvalósítására törekszünk, a város védelmében.

Pálfy Sándor
BME Urbanisztika Tanszék
2011. február 3.