A Város védelmében 3.
Radványi Gábornak a Magyar Építőművészet 2011/3. számában megjelent írása az ingatlanfejlesztő szemüvegén át mutatja be a város- és településfejlesztés különböző tényezőit. Gondolataival valószínűleg többen vitába szállnának, mi több, Pálfy Sándor ezt meg is tette – a Város védelmében.
Nyár közepén került a kezembe a Magyar Építőművészet legfrissebb száma, amelyben azonnal szemet szúrt a „Fejlesztés terhe mellett” - a címe alapján akár önirónikusnak is mondható - írás Radványi Gábor tollából. Elolvasva rögtön elhatároztam, hogy reagálni fogok rá a Város (és az építészet) védelmében, nem csak azért, mert írója már az alcímben buzdított a párbeszédre, de a számomra szokatlan stílusával – talán tudatosan - provokált is a megszólalásra. A mindent tudás „hite”, a mindenki más hozzá nem értésének hirdetése sarkallt elsősorban párbeszédre, de legalább is a válaszolásra. De menjünk végig sorjában a cikken:
Az alcímről:
Furcsának tartom, hogy egy olyan ingatlanfejlesztő hányja a beruházási keretekben nem bővelkedő fővárosi önkormányzat szemére a tehetetlenséget és szabályozatlanságot, aki épp a szabályok határainak állandó feszegetésével és a számára kedvező új szabályok megalkotásával tudott ingatlant fejleszteni (aki az első pályázatoktól kezdődően ismeri a Corvin-Szigony projekt történetét, érti, hogy mire gondolok).
Majd bekezdésről bekezdésre:
Egy városon belül meglehetős leegyszerűsítése a magán- és köztulajdonnak, illetve a hozzájuk fűződő érdekeknek, hogy az utca az köztulajdon, a telek és a ház pedig magántulajdon. Szerencsére fejlesztésre váró ingatlanok is vannak (még) köztulajdonban, amelyek, megfelelő gazdát találva, fejlesztésre is kerülhetnek a KÖZ, a VÁROS érdekében. „Az adott lokáció esetében az ingatlanpiacon értéktelen, így használhatatlan telkeket teremtő szabályozási tervek”-nek elsősorban éppen az a feladatuk, hogy a KÖZ, a VÁROS érdekeit érvényesítsék az egyéni érdekekkel szemben.
A VÁROS az építészek, városépítészek számára valóban főleg nem működtetésre váró ingatlanállomány, hanem a benne (korábban, most és majdan) élő emberek életének, boldogulásának a közege, téri világa, amelynek alakítása a hívatásuk. Mi ezt tanítjuk az egyetemen az építészhallgatóknak, mivel meg vagyok győződve arról, hogy ez a fajta gondolkodás része kell, hogy legyen városaink formálásának, mert különben valóban csak élettelen tömegeket (házakat), köztereket, maximum nívódíjas ingatlanfejlesztéseket hozunk létre. Hogy ne így történjen, valóban párbeszédre van szükség a várost alakító, egymást kölcsönösen megbecsülő szakemberek között.
A „…kevés ember tudja reálisan megítélni a lakókörnyezetével kapcsolatos elvárásait…” kijelentés meglehetősen demagóg, amiből egyenesen következik a „…városrész változásának, így fejlődésének ellenzése…” a lakosság részéről. A cikk írója azt sugallja, hogy lakosság(i fórum) nélkül lehet csak eredményesen ingatlant, várost fejleszteni (ami egy rehabilitálandó területen elég abszurd), új lakókat meg majd csak találunk hozzá!
A városfejlesztésben „…a lakossági igény csak egy a sok szegmens közül...” kijelentés szerintem óriási tévedés, ha valóban a VÁROS szempontjait tartjuk szem előtt, mert a várost elsősorban nem a fejlesztés, nem is az „élettelen” házak és azok tetején elültetett lombos fák, hanem kizárólag a várost lakó, az időnként odalátogató, általában a magukat ott otthonérző emberek éltetik.
A jövőt látni, elképzelni, feltérképezni, megálmodni vagy feltárni kifejezések egymásnak nem ellentétei, hanem együtt fejezik ki azt a tevékenységet, amire az írás szerint az ingatlanfejlesztő a legalkalmasabb, mivel „…ezzel (mármint a városfejlesztéssel) csak az foglalkozik alaposan, akinek érdeke fűződik ehhez, és ahogy a mai világ működik, ez a saját, jól felfogott anyagi érdeket jelenti.” (ez a kijelentés így meglehetősen cinikus). Ha van egy városnak igazi GAZDÁJA, annak – véleményem szerint - mindez alapvető kötelessége, amihez talán még a bölcsességnél is fontosabb a tisztesség megléte.
Tiszteletben tartva az ingatlanfejlesztőnek a házat mint eladható terméket hirdető felfogását, ami üzleti szempontból akár elfogadható is, szeretném hangsúlyozni, hogy ezen túl a ház valakinek az otthona, munkahelye, a városi környezetének alkotó eleme lesz. A termék értékét a mindezen elvárásoknak való megfelelés is befolyásolja, ami természetesen a piaci értékben is megjelenik, azaz a termékfejlesztésben nem csak a vevő szempontjait kell szem előtt tartani, hanem azt a közeget, adott esetben városi, társadalmi közeget is, amelyben a termék elhelyezésre kerül.
A következő bekezdés aztán kiverte nálam a biztosítékot. Ki fejlesztene ingatlant, ha nem az, aki ehhez megfelelő anyagi forrásokkal is rendelkezik? Hogy a főváros nem rendelkezik ezekkel az eszközökkel? Persze, mert az anyagi eszközök újra elosztásának rendszere ma olyan Magyarországon, hogy több jut a magán-, mint a közösségi szférába. Városaink mai állapotai is sajnos erről árulkodnak. Ha pedig neki jut több, akkor az ingatlanfejlesztőnek az a dolga, hogy fejlesszen, és ne vesse az önkormányzat szemére, hogy ő nem fejleszt! Ebben a helyzetben az önkormányzatoknak, mint gazdának, marad a közügyek, a közérdekek képviselete, amit az ingatlanfejlesztő nehezen tolerál, mivel „…saját, jól felfogott anyagi érdekével…” ellenkezik. Az építészek túlzott szerepe az ingatlanfejlesztésben sajnos nem felel meg napjaink valóságának, az ellenben igen, hogy - vidéki viszonylatban - a kőművesnek is valóban építész a titulusa.
Az ingatlanfejlesztő szakemberek szerteágazó tevékenységükkel valóban aktív részesei egy épület megszületésének. Csak remélni merem, hogy az épületek tervezése – ami nyilvánvalóan több, mint egy beépítés, épületmagasság és építhető szintterület m2-eivel folytatott „számháború” – hosszú távon is építész feladat marad. Mert ha nem, akkor városaink, köztük Budapest is áldozata lesz ennek a sok európai városban zajló, vagy már le is zajlott számháborúnak. Mélyen egyetértek az utolsó mondattal, hogy egy épület megépüljön, sok szakma együttműködésére van szükség, de nem mindegy, hogy milyen szintű együttműködésre. Csak a párbeszéden alapuló, egymást tiszteletben tartó, kölcsönösen elismerő szakmai együttműködésnek van jövője, ha igazi értékeket akarunk teremteni házaink és városaink alakításával. Ennek tanítását tartom az egyik legfontosabb célnak az építész hallgatók számára, a gazdaságosság, környezettudatosság és fenntarthatóság szempontjai mellett.
Az ingatlanfejlesztők szakértelme, tevékenysége – és erre talán a legjobb példa a Corvin-Szigony projekt – véleményem szerint egyáltalán nem mellőzött a településeink tervezésénél, revitalizációjánál. Sőt! Nem is egészen értem ezt a hátrányos helyzetűnek feltüntetett, úgy is mondhatnám, álszerény álláspontot.
Ezek lennének a párbeszédet felvállaló megjegyzéseim bekezdésről bekezdésre, de a cikk utolsó mondatát szóról-szóra megismétlem, mivel abban teljes mértékben egyetértünk, hogy közösek a céljaink, ami egyben a párbeszédnek is szilárd bázisa lehet: „Az ingatlanfejlesztők célja, hogy olyan városokat segítsenek építeni, amelyek élhetőek, működőképesek és fenntarthatók.”
Idáig jutottam a „párbeszédünkkel”, amikor a napokban az Urbanisztika tanszéken az oktatókkal megbeszélést tartottunk a Városépítészet 1 és 2 tantárgyaink céljairól és módszereiről. Mit és hogyan is kell megtanítanunk az építész hallgatóknak a két félév alatt, amit a városról, építészet és a város kapcsolatáról tudniuk kell? Mintha a beinduló párbeszéd két résztvevőjének egymásnak ellentmondó érveit hallottam volna vissza: volt, aki a miérteket, a mozgató rugókat, mások pedig a hogyanokat (mit, mekkorát) hangsúlyozta. Egyiknek a Városfejlesztés, Városrendezés (Urban Planning), a másiknak a Városépítészet (Urban Design) volt a fontosabb, és mindkét fél számtalan érvet hozott föl az igaza mellett. Valóban, melyik a relevánsabb, az életre jobban felkészítő tudás a leendő építészek számára?
Mióta a tanszéken vagyok – pontosabban: úgy gondolom, ezért vagyok a tanszéken – építészet és városépítészet, épület és város elválaszthatatlan összetartozását mint épített környezetünk két különböző szintjét értem, és tantárgyainkkal e kettőnek az egymás összefüggéseiben való kreatív alakítására készítjük fel az építész hallgatókat. Meg vagyok győződve arról, hogy erre a képességre, az ilyen típusú szakemberekre nagy szükség van napjainkban, a Város védelmében.
Mégis a tanszéki beszélgetés végére egy pillanatra elbizonytalanodtam, ezért hirtelen elhatározással kimentem „terepre”, a Corvin-Szigony projekt területére – amit egyébként már a cikk olvasásakor elhatároztam –, hogy megerősítést kapjak építészet és városépítészet kapcsolatáról alkotott meggyőződésemhez. Jó döntés volt! A Corvin–Szigony projekt I. díjat nyert (FIABICI Magyar Tagozat) ingatlanfejlesztésének a városban okozott hatásait városépítész szemmel – az eddigi ismereteim és a helyszíni tapasztalataim alapján – a következőkben foglalhatom össze:
Volt a főváros egy kerületének, a Józsefvárosnak – a házak kora, műszaki állapota és lakóinak elöregedése miatt – egy egyre kevésbé élhető negyede, a 19. és 20. század elején épült, leromlottságában is építészeti, városépítészeti értékeket felmutató épületállománnyal. Mik voltak ezek az értékek? Elsősorban a város kialakulásának idejére visszavezethető utcaszerkezet, a külső-belső légtérarányok és a több értelemben eklektikus (úgyis, mint ebben a stílusban épült, de úgyis, mint sokarcú) építészeti világ számítottak értéknek ezen a területen, amit csak erősített a helyszínnel adekvát lakosság jelenléte.
Ezek az általam fontosnak tartott városi értékek, amelyekből – a sok új érték létrejötte mellett, illetve azok következtében – semmi nem maradhatott meg a Corvin-Szigony projekt területén. Az utcák nagy része eltűnt vagy virtuálissá vált: fedett pláza-utca lett belőle, amelyen négy üvegfalon keresztül hatolva működik a keresztutca. Az új „utcák” légtéraránya a teljes bontás és a „túlfejlesztett” épületmagasságok miatt egyáltalán nem emlékeztetnek az egykori városi karakterre, amit felváltott EGY nagy ház, ami már önmagában véve városépítészeti hiba a környező városi szövetben. A megvalósult ingatlanfejlesztés méreteiben, városépítészeti szándékaiban – talán tudatosan is – illeszkedik a ma már egyértelműen elhibázottnak tartott, 10-15 emeletes, szabadonálló lakóépületekből megvalósult rehabilitációhoz, ezzel mintegy hitelesítve azt.
A Corvin–Szigony projekt területén legyalult egykori városrész sem léptékében, sem méreteiben, de építészeti szándékaiban sem élhetett tovább. A megjelenő új építészeti minőség, a nemes anyagok a főhomlokzatokon, a belsőkben és a közterületeken átlagon felüli igényességet mutatnak, de sajnos ez csak púder, a pláza bejáratoknál pedig álarc egy elhibázott, torz arcon. Azokon a helyeken kritikus igazán a helyzet, ahol még az építészeti minőség és a nemes anyagok jelenléte is elmarad, és kibukkan az árulkodó arc, az erőszakos ingatlanfejlesztés nagyra nőtt, pufók arca.
Ha nem is értek vele egyet, de megértem, hogy a „…a városfejlesztéssel csak az foglalkozik alaposan, akinek érdeke fűződik ehhez, és ahogy a mai világ működik, ez a saját, jól felfogott anyagi érdeket jelenti.” kijelentésből az következik, hogy a „jól felfogott érdek” a minél nagyobbnak az építését követeli, de miért pont ekkorát? Miért nem még nagyobbat? Azért, mert az ingatlanfejlesztő azt gondolta, hogy na, ez még nagyobb balhé nélkül elmegy? Valóban, nagyobb balhé nem lett belőle, nívódíjat is kapott, de közben valami elveszett, ami érték volt, amitől a város szegényebb lett, és amire már semmi nem emlékeztet. „Bezzeg gyereknek” ott az Üllői út másik oldala. Hogyan lehetett ott tíz évvel korábban az eredetire jobban emlékeztető beépítéssel, épületméretekkel, utca- és légtér arányokkal ingatlant fejleszteni? Lehet, hogy az ráfizetéses volt, vagy tudomásul kell vennünk, hogy ebbe az irányba változott a világ azóta? Ha így van, nem jó az irány a város szempontjából!
Mindez, amit leírtam, már a korábban látott képekből és a cikkből is sejthető volt, de ki kellett menni a helyszínre ahhoz, hogy meggyőződjek arról, hogy az építész hallgatók oktatásában meghatározó szerepe kell, hogy legyen az értékeket felismerő, azokat erősítő városépítészeti szemléletnek és az ahhoz kapcsolódó tervezési ismereteknek (Urban Design). A várostervezést (Urban Planning) csak azzal való összefüggéseiben (fejlesztés, rendezés, szabályozás stb…) szükséges megismerniük. A városrendezéshez, városfejlesztéshez további szakemberek képzésére van szükség, más szinteken (például a 2012 tavaszán induló Urbanista építészmérnök MsC-nken) és más egyetemeken. Egy cél azonban közös kell, hogy legyen valamennyi, a városok jövőjének alakításával kapcsolatos oktatásban: minden szakemberben tudatosítani kell a párbeszéd és a team-munka szükségességét, mert a város sokarcúsága, életképessége csak így biztosítható.
Hálás vagyok a Corvin-Szigony projekt ingatlanfejlesztésnek, mert megerősített abban a hitemben, hogy az építészek aktív szereplői kell, hogy legyenek a párbeszédnek és az ingatlanfejlesztés teljes folyamatának, valamint köszönöm a cikk írójának, Radványi Gábornak, aki alkalmat adott rá, hogy mindezt elmondhassam, a Város védelmében.
Pálfy Sándor
Kapcsolódó oldalak:
