A városfejlesztés rehabilitációja

Rehabilitáció vagy fejlesztés? Nem egyértelmű kihámozni a kétségkívül jó szándékot a regionális operatív programok városminőséget javítani szándékozó törekvéseiből. Lehet-e szó akár egyikről, akár másikról olyan környezetben, ahol az önkormányzatiság gazdasági peremfeltételei egyre labilisabbá válnak? Tarthatatlan az az állapot, amelyben a javak előállítói, azaz a városok kívülről-felülről remélik a pénzt közösségi fejlődésükhöz - véli Varga-Ötvös Béla. Új vagy más helyi adó- és ingatlangazdálkodás szükségszerűségéről, mint megalapozó feltételről szólunk itt, a ZÖLDÖVEZET-ben.

Az utóbbi hónapok egyik legfontosabb urbanisztikai eseménye a városok integrált városfejlesztési stratégiájának (IVS), akcióterületi terveinek és pályázati dokumentációinak elkészítése. Mindennek közös nevezőként szolgáló szakmai kifejezése: városrehabilitáció.

A dokumentumok elkészítéséhez minden pályázó a Regionális Fejlesztési Programok Irányító Hatósága által gondozott „Városrehabilitáció 2007-2013-ban - Kézikönyv a városok számára” c. kiadvány módszertana szerint dolgozik. A programozás kiterjed egy város koncepcionális jövőképének megfogalmazására, a komplex városfejlesztési stratégia megalkotására, konkrét beavatkozási területek tervezésére és projektek megvalósításának ütemezésére. A rendszer bevezetésének indíttatása, felépítése, sok szempontúsága, egységességre törekvése igen pozitív (még ha sok gond is adódik a dokumentumok elkészítésével), mivel a rendező elvet a koncepcionális célhoz vezető stratégiai út tervezése és a folyamat fenntarthatósága adja. Régóta szükség volt egy ehhez hasonló várostervezési metodikára. Feltűnő ugyanakkor, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Terv részét képező stratégiai munkaprogram hívószava a városfejlesztés helyett a városrehabilitáció.
Elgondolkodtató.

Rehabilitáció címén fejlesztés? A rehabilitáció, mint latin kifejezés azt jelenti, hogy újra alkalmassá tesz, például egy sérült emberi testrészt arra, hogy ismét betöltse egykor volt funkcióját, vagyis feltámaszt, életre kelt. A Magyar Értelmező Szótár szerint: helyre-, visszaállítás (valaki jogainak, becsületének, jó hírének, elvesztett testi épségének, képességeinek), továbbá jóváigazolás, utókezelés, munkára segítés. A rehabilitáció általános jelentése, tehát: az eredeti helyzetbe történő visszaállítás.
A fejlesztés szó pedig minőségjavítást, bővítést, magasabb szintre emelést takar. A városrehabilitációs kézikönyv eszmeisége és útmutatásai is ennek felelnek meg, egyértelműen fejlesztési célúak. Az IVS és az akcióterületi terv csak kis részben fókuszál építmény- vagy városkép-helyreállításra. A program deklaráltan fejlesztési és területi szemléletű. Jóval többről van tehát szó, mert tartalmában, formájában magában hordozza a helyi, értékalapú, bővüléssel összekapcsolt minőségi fejlődést – a fenntarthatóság igényével.

Értelmezésemben, a jelen városrehabilitációs kezdeményezés az eredeti városépítő és a városi létet fenntartó életforma helyreállításának szándékát hordozza, a mai körülményekhez igazítva. Mert városaink jelenleg nem önfenntartók, nem önfejlesztők. Folyamatos külső, jelenleg reálértéken tartósan csökkenő állami segítségre szorulnak. Működési kiadásokra fordítják a fejlesztési és az egyszer felhasználható (!) privatizációs forrásaikat, adóztatni nem mernek, a hitelfelvétel kockázatos, még az uniós forrásokhoz szükséges önerő előteremtése is alapvető gondot okoz.

Véleményem szerint, a főtér-főutca program, a műemlékvédelem, a világörökséggé nyilvánítás, a nemzeti parkok létrehozása, a településrehabilitáció, a zöldmozgalmak terjedése, a megújuló energiahasználat sürgetése mind-mind arról szól, hogy a "történelem kerekét vissza kellene fordítani”, vagy legalább egy időre megállítani.
Önpusztító tévúton járunk! Létfeltételeink primér módon – és területi szemléletben – a településekhez és környezetükhöz kötődnek. Ha települési viszonyaink romlanak, akkor létfeltételeink kereteit feszegetjük.

Elgondolkodtató, például, hogy a főtér-főutca program Észak-Amerikából indult el. Olyan városokból, amelyeket többnyire urbánus európaiak alapítottak, telepítettek be, élve a nagy tér és lehetőség szabadságával. Hatékonyan működő városi rendszereket hoztak létre, látványos és tartós növekedéssel, nagy jóléttel. Mégis, talán épp ezért, ott merült fel a főtér-gondolat, mert valami lényeg menet közben elveszett. Pedig átszabták az urbanisztikai közgondolkodást új térképzéssel, hatalmas épületekkel, kulturális projektekkel, föld alatti és feletti infrastruktúra-rendszerekkel, virtuális hálózatokkal, egyebekkel. Minden korszerűnek vélt, "haladó" ötletet kipróbáltak a gyakorlatban. Ráeszméltek, hogy az organikusan – a közösségi élet folytonossága által és helyi gazdasági-piaci alapon – létrejövő történelmi főtér, a hozzá kapcsolódó közterület-hálózat és városszövet nem középkori és elavult, hanem belátható és élhető emberi lépték. Reneszánszos.
A Főtér-jelenség a helyi társadalom fizikai köntösben megjelenő szellemiségét jeleníti meg. Egyéni és közéleti mintát, inspirációt, üzletet, információt hordoz, lehetőséget és esélyt kínál („ott mindig történik valami”), vonzereje és kisugárzása van külső látványában is. Esszencia, térben megnyilvánuló kulturális demonstráció. A termelés, a fogyasztás, a tudomány, a technika, az informatika – a tudás? – fejlődött, de az ember és közélete kevésbé.
Elgondolkodtató.

Szóval, megítélésem szerint, a városrehabilitáció a helyi értékű városépítő és városhasználó életforma helyreállításáról, a helyi gazdasági-közösségi-kulturális lét rekonstrukciójáról szól - kellene szólnia. Urbanista nyelven: a hely szelleméről. Pontosabban, a genius loci újraélesztéséről. Ugyanis, az életformában és annak fenntartásában rejlik a módszer.

Jelen városrehabilitációs programban benne lakozik ez a gondolat és szándék. A keret- és eszközrendszer: az integrált városfejlesztési stratégia, az akcióterületi terv, a közterek rekonstrukciója, a városfejlesztő társaság, a pénzügyi ütemezés, etc. A tartalom pedig: a társadalmasítás (partnerség, kommunikáció, participáció, nyilvánosság, etc.), a köz- és magánforrások, ill. -tulajdon harmonizációja, a funkciógazdagodás, a helyi aktivizálódás, stb.

Azonban, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az akcióterületi projektek elkészülte utáni időkre nincs meg a (fejlesztési) program – és nem a projektek – fenntarthatóságának lehetősége. A hazai és uniós közpénzekért folytatott hajsza idején kevés az esély a "fenntartható" közösségi lét anyagi alapjainak tartós megteremtéséhez, bár csinosabbak lesznek a főterek homlokzatai és burkolatai. Ez persze jó, mert ez is városrehabilitáció – külsőleg.
Hiányoznak, illetve kitöltetlenek azonban az önkormányzatiság finanszírozási intézményei. Az ingatlangazdálkodás ma lényegében intézményfenntartást jelent, az üzleti értéket hordozó közvagyon jószerivel eltűnt. Változatlan a helyi adórendszer, amelynek egyik alrendszere, az iparűzési adó, például úgy nélkülözhetetlen az önkormányzatok számára, hogy a vállalkozásoknak versenyhátrányt okoz (vö. „ipar elűzési adó”). Egy város összes ingatlanvagyoni értéke (a városlakók és -használók gazdagsága) és a település gazdasági ereje (pl. jövedelemgeneráló, piacalakító képessége) között nincs szerves kapcsolat. Markáns kifejeződése ennek a Budapesti Agglomeráció egy-egy településén a gazdag polgár – szegény önkormányzat furcsa képlete. Ez mind ellenérdekeltség, diszharmónia.

A mai körülmények között gyakorlatilag alig van kilátás önkormányzati szintű forrásképzésre, vagyonteremtő ingatlangazdálkodás folytatására. Vagyis, nincs meg az a motiváció, ami létrehozta és fenntartotta egykor a várost, benne az ikonszerű főteret és funkcióját. A főtéri és más akcióterületi tervek megvalósításához ma kívülről jön a forrás 85-90%-ban. Ez kezdetnek elég, hiszen szükség van külső forrásra. Azért kell a külső, pénzügyi indító lökés, hogy beindítsa, önjáróvá tegye a helyi gazdaságot, mert az önkormányzatok erre nem képesek, finanszírozottságuk az ellehetetlenülés felé tart.

A kívülről várt támogató közpénz ugyanakkor a tanácsrendszert idézi fel. Gondoljuk el, az egykori városépítők nem kaptak sem dinasztikus, sem császári vagy királyi támogatást. Támogatás, önerő, önhiki, meg pályázás fejlesztési pénzekre fel sem merül(hetet)t. Jogot (pl. helyi adóztatási jogot), tulajdont (pl. földet), önigazgatást (önkormányzatiságot) kaptak. Éltek a lehetőséggel, meggazdagodtak, rengeteg adót fizettek a kincstárba. Helyi adó, vagyon, önkormányzat most is van. Mégis, valami nincs rendben, meg nem felelés áll fenn.

Az anyagi javak előállítása korunkban is az ország területét teljesen lefedő településterekben folyik. Az tarthatatlan állapot, ha a javak előállítói képtelenek az önfenntartásra, ha ehhez külső támogatásra szorulnak, ha kívülről-felülről kapják a pénzt a közösségi, teremtő lét működtetéséhez. Vagyis, többet vonnak el, mint amennyit visszakapnak fenntartásra. Nyilvánvaló, hogy ez beépített hatékonytalanságot, ebből adódóan távlatos lemaradást jelent más, ezt jobban megoldó országokkal szemben. Az IVS-k és akcióterületi tervek kapcsán az önkormányzatok feladatot teljesítenek a közpénzek lehívása érdekében. Ráadásul többen pályáznak, mint amennyien nyerhetnek. Nem az adottságaik érvényesítéséhez keresnek forrást, amely növekvő nemzeti jövedelemmel is kecsegtetne, hanem a forrásszerzést tekintik lehetőségnek. Ez a pálya tört értékű. Igaz, a mai feltételek között nem tehetnek mást.

Elgondolkodtató, hogy mindezt tetézi az ország gazdasági válsághelyzete, ami az önkormányzati finanszírozási források további szűkülésével fenyeget. A fenntarthatósághoz gyökeresen át kell alakítani a települések (önkormányzatok) gazdasági intézmény- és motivációs rendszerét. A fejlesztési és területi szemléletet belsővé is kell tenni.
Új, vagy más helyi adó- és ingatlangazdálkodási rendszerre van szükség: a forrásfelhalmozás és -felhasználás decentralizációjára, visszacsatolásra (a többletérték helyben hagyására), a helyi önállóság erősítésére, város és vidéke integrációjára – „közös piacára” –, hogy beinduljon a kiegyensúlyozott, fenntartható helyi jövedelem- és vagyonképzés mechanizmusa. Mindehhez az ivs-att metodika, a különböző szintű uniós ajánlások megfelelő támpontok, de szükség van a folytatásra is. A belső városrehabilitációra.

Fordulatra van tehát szükség, hogy a településterek a saját, a piacon előnyt jelentő adottságaik érvényesítéséhez szerezhessenek forrásokat, indító (köz)tőkét, azért is, hogy a közforrások növekedhessenek. Ez egyfajta garancia is a (köz)befektetések megtérülése tekintetében, hiszen a piacbővülés, a helyi jövedelemnövekedés, vagyongyarapodás közérdekűvé válik. A jelen helyzetben a helyi értékek csorbultan hasznosulnak, mivel a központi célokhoz és intézményekhez, a forráselosztás feltételeihez kell igazítani azokat.
Az osztogatás, az adminisztratív újraelosztás eleve kiadásszemléletű. E helyett közcélú befektetési szemléletre van szükség, aminek szerves része a közpénz megtérülése, miként a magánbefektetéseknél. A társadalmi haszonnak, hozamnak kimutatható és fenntartható bevételben, jövedelemben és vagyongyarapodásban is meg kell testesülnie. Igaz, a lépték térben és időben más, mint a magánszférában. A települések esetében évtizedekről, ha nem évszázadokról szól a befektetés. A valódi fejlesztési és területi szemléletű programozás akkor lesz teljes, ha kiegészül a városépítő-fenntartó életforma újraalapozásával.

Különben, új nemzeti programot kell meghirdetni: Új Magyarország Rehabilitációs Tervet – Fejlesztés helyett.

Varga-Ötvös Béla
Budapest, 2008. április