Aektivátorok – magyar pavilon a Velencei Építészeti Biennálén
Az idei Velencei Biennále témájának meghatározásakor Alejandro Aravena 14 kulcsszót fogalmazott meg. A magyar pavilon ezek közül a közösségekre, a hulladék és az újrahasznosítás problémájára, illetve a fenntarthatóságra reagálva az arkt [Fábián Gábor, Fajcsák Dénes] építészeinek egri művészeti központja, az Ellátó fölé tart nagyítót. Varga Csilla írása.
Az idei Velencei Biennále témájának meghatározásakor a főkurátor, Alejandro Aravena tizennégy kulcsszót fogalmazott meg, majd arra hívta a kiállítókat, hogy ezekkel kapcsolatban adjanak jelentést a frontvonalról, ahol tevékenykednek. Olyan építészek munkáit szerette volna megismertetni a közönséggel, akik az építészet spektrumát tágítva, a hagyományos kulturális és esztétikai szempontokat politikai, gazdasági és környezeti nézőpontokkal kiegészítve, és ezek különböző dimenzióit szintetizálva sikeres projekteket vittek véghez, amelyek jó példaként szolgálhatnak mások számára is. A magyar pavilon Aravena kulcsszavai közül a közösségekre, a hulladék és az újrahasznosítás problémájára, illetve a fenntarthatóságra reagálva egy apró siker, az arkt [Fábián Gábor, Fajcsák Dénes] építészeinek egri művészeti központja, az Ellátó fölé tart nagyítót.
Az arkt kezdőtőke nélkül, nulla pénzmozgással, csupán a rendelkezésre álló erőforrások felhasználásával újított fel és alakított át egy régóta amortizálódó épületet Eger belvárosában. A válság idején elapadó megbízások miatt szorult helyzetbe került iroda építészei a saját kezükbe vették a kezdeményezést, hogy a közeget a maguk számára megfelelővé alakítsák. Megegyeztek a helyi önkormányzattal, hogy az általuk használhatatlannak ítélt, „hulladék” épületek közül egyet kiválasztva 15 évre használatba vehessék azt, és átalakításokat eszközölhessenek rajta. A beépített anyagokat és építészeti megoldásokat a rendelkezésre állásuk határozta meg: az építészeti folyamat megfordult, a játékteret az adott lehetőségek, kapott felajánlások kreatív felhasználása alakította. Az építési folyamatba bevonták a helyieket, katasztrófavédelmisek, önkéntes dolgozók, szakiskolai tanulók és elítéltek dolgoztak együtt az épület részein, közösséget fonva köréje.
Ennek megfelelően az épület állóképként való bemutatása nem is igazán lehetséges, a történet a lényeg, a kiállításnak is ezt kellett szem előtt tartania. Az Ellátó épülete összességében nem esztétikai minőségében érdekes – bár vannak építészeti szépséget képviselő részei –, hanem az átalakítása mögött meghúzódó elvek és a kivitelezés folyamán létrejött értékek miatt. Ezeket az elveket a kiállítás kialakításánál is követték a kurátorok, azaz a funkcionalitás teljesítése mellett igyekeztek minél kevesebb fölösleges módosítást végrehajtani, és szem előtt tartani az enteriőr utóéletét is. Így például nem bontották el a korábban beépített álmennyezetet, a felhasznált műszaki eszközök a Ludwig Múzeumban, a kiállítási bútorok Egerben fognak hasznosulni (a nagy kerek asztalok kisebbekké bonthatók szét), az átriumba telepített növények pedig maradnak Velencében, a biennále kertészeivel együttműködve a Giardini területén ültetik el őket.
A pavilonban balra indulva az első térben megkapjuk az alapvető szöveges információkat a projekttel kapcsolatban, majd a következő nagyobb térbe lépve a falon elolvashatjuk a közreműködők névsorát is az általuk végzett feladatokkal együtt. Az itt található nagy kerek asztalhoz leülve, a körülötte elhelyezett monitorokon futó film révén közelebb kerülhetünk az építkezés résztvevőihez, akik az egyetemisták által készített felvételeken tapasztalatikról, élményeikről beszélnek. Az épület szimmetrikus terében ugyanilyen körasztalnál elhelyezett számítógépeken a látogatók beléphetnek az Ellátó virtuális másába, bejárhatják az épület tereit, és az aktuális kiállítást is.
A két teret összekötő falon láthatóak a projekthez kapcsolódó, a folyamatot magyarázó gondolatok, elég hagyományos prezentációban, kisméretű tablók formájában. A kiállítás gyenge pontja sajnos épp ez a fontos információkkal szolgáló rész, hiszen nem elég figyelemfelkeltő, viszont túl hosszú, a látogatónak egész közel kell lépnie, és sokáig ácsorognia, hogy el tudja olvasni a szöveget. Ez a látogatók részéről jelentős érdeklődést feltételez, ami egy biennále méretű kiállításon, ahol nagyon sok pavilon van, kevéssé reális elvárás. Hiányzik a szöveg vizuális strukturálása, a kulcsmondatok, kulcsgondolatok kiemelése, amelyek fókuszálhatnák az érdeklődést, és közelebb vonzhatnák az olvasót, vagy csak átadhatnák az üzenet vázát, lényegét (a német pavilonban látható erre jó példa). Szerencsére a kiállításhoz tartozó kellemes méretű és súlyú, több esszét és leírást tartalmazó katalógus kárpótolja azokat, akiknek nem volt idejük a kiállításon elolvasni a teljes szöveget.
A pavilont elhagyva a látogatók magukhoz vehetnek egy-egy újratölthető vizes palackot, amit az átriumba telepített csapból rögtön fel is tölthetnek.
Az Építészeti Biennále, és vele a magyar pavilon még november 27-ig tekinthető meg Velencében.
Varga Csilla
