Alföldi György: A politikai akarat ad többletet a város fejlôdéséhez

Alföldi György építész, a Rév8 Rt. vezérigazgatója, a józsefvárosi rehabilitációról, város, politika és építészet összefüggéseirôl - részletek egy hosszabb beszélgetésbõl Pásztor Erika Katalinával (ÉF).

Alföldi György építész, a Rév8 Rt. vezérigazgatója, a józsefvárosi rehabilitációról, város, politika és építészet összefüggéseirôl - részletek egy hosszabb beszélgetésbõl Pásztor Erika Katalinával (ÉF).

A Józsefváros életében volt egy pillanat, valamikor a 19. század derekán, amikor úgy tûnt, hogy központi helyzetbe kerülhet, de Budapest egyesülése (1872) után az ugrásszerû fejlôdésnek indult gyáripar a Soroksári út környékére települt. Ez a terület beragadt sajátos kisiparos világával. Az 1830-as árvíz lerombolta a meglévô falusias települést, majd ipari elemekkel átszôtt udvarházas városrész alakult ki, amit a századforduló konjunktúrája sem tudott áttörni. Az I. világháború után Józsefváros lassan fejlôdô rész maradt, néhány mai napig látható torzóval. A Baross utca és környéke kárpitos, üveges, asztalos negyedként 1945 után még inkább elindult lefelé, hiszen ezek az iparágak elvesztették jelentôségüket. Mindenki elôre gyártott bútort, lakást, konfekció cipôt vásárolt.

Városfejlesztési koncepciónk abból indul ki, hogy a város direkt módon nem fejleszthetô, hanem természetes fejlôdésen megy keresztül, amibe jól vagy rosszul lehet beavatkozni. Megpróbálunk olyan kereteket szabni ennek a fejlôdésnek, ami szerintünk a rossz irányokat tompítja és a jó irányokat erôsíti. Melyek ezek a jó irányok? Azok, amelyek a legkevesebb közösségi beavatkozást igénylik és azok, amelyek leginkább az egészséges piaci mechanizmusok közelében vannak. Egy város különbözô területei versenyeznek egymással, mindegyiknek az a célja, hogy jó legyen ott lakni és hogy fenn tudja magát tartani. Józsefváros ma nem képes eltartani önmagát, gôzerôvel dolgozik azon, hogy egyáltalán szinten maradjon. A kerületi rehabilitációs projekt elve az, hogy 50% alatti közösségi részvételt szabad csak felvállalni, és az önkormányzat a megtakarított pénzt azokra a részekre költse, amelyek a legrosszabb állapotban vannak.

Egy szabályozási terv jellemzôen arról szól, hogy egyén és közösség közé hova húzom meg a határt. Keretjellegû szabályozási tervet raktunk le az asztalra és külön örülök, hogy polgármesterünk is a rugalmas szabályozás mellett áll ki, amit ugyanakkor a fôvárosi zsûrikben sokan támadtak. A rehabilitáció kapcsán mindig a szabályozási tervre helyezzük a hangsúlyt, miközben ez csak az egyik eleme eszközrendszerünknek. Elôzetesen készítettünk szociológiai felméréseket, piackutatásokat, amelyekkel egyrészrôl azt próbáltuk kitapogatni, hogy az itt élô emberek merre mennének tovább, saját életútjukat hogyan alakítanák, másrészrôl a piac mit vár tôlünk, mit szeretne, ha piacra vinnénk. Ezután készült a szabályozási terv, ami végül is csak egy mûszaki keret.

Mindeddig meg voltam gyôzôdve arról, hogy a magyar állam alkotmányos elhatározása, hogy lakhatást biztosít minden polgárának, de ez nem így van. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az önkormányzatnak gondoskodnia kell azokról, akik saját maguk képtelenek erre. Tisztán és átláthatóan ki kell válogatni azokat, akik rászorulók: ôk kapjanak támogatást a bérleti díjra, és a közösség 100%-os támogatását pedig csak azoknak biztosítsuk, akik képtelenek önmagukat fenntartani. Ez az, ami ma még nagyon szemlesütôsen zajlik, ezeket a lépéseket soha nem meri felvállalni egyik politikai erô sem.

Az egész kerületre kidolgoztunk egy olyan társadalmi programot, amelynek leírt és deklarált célja, hogy az emberek ne járjanak rosszabbul, mindenki tudjon egyet elôre lépni, hogy a lakók mozgatása közben egy átlátható, emberhez méltó, fair folyamat mûködjön. A kerületben a rossz minôségû önkormányzati lakások aránya kiugróan magas a fôvárosi átlaghoz képest, ezzel kell valamit csinálni, különben eleve gátjává válik bármilyen fejlesztésnek. E 12 ezres lakásállomány átstrukturálása az egyik legfontosabb cél. A helyzet a gyakorlatban az, hogy az önkormányzat jelenlegi feladatainak csak kb. 10%-át képes teljesíteni. Próbáljuk meg ennek csak 50%-át felvállalni, és annak 80-90%-át teljesíteni. Ennek sokkal jobb lenne az optikája, sokkal tisztább üzletet lehetne kötni az egyes polgárokkal. Itt ma még mindenki olyan hitben él, hogy be kell menni, sorba kell állni, vagy le kell fizetni valakit vagy szerencsésnek kell lenni, és akkor lesz lakása. Sokkal tisztább lenne 3-4 ezer olcsó üzemeltetésû, jó állapotú lakás felépítése, amelyekért mindig beszedhetô annyi lakbér, amibôl a lakások ténylegesen fenntarthatók. Ehhez illeszteni kell egy értelmes szociális támogatási rendszert azok megsegítésére, akik nem bírják a lakbért kifizetni. Ma a Józsefvárosban élô nyolvanezer ember 10-15%-a nem lesz képes soha semmilyen bérleti díjat fizetni. Ez bizony elég nagy kihívás: itt 8-10 ezer ember számára kell lakást biztosítani.

A kerületben megvalósuló elsô nagy projektünk, a Corvin-Szigony elôkészítése alatt is komoly felméréseket csináltunk, mert számtalan különbözô élethelyzet van, amire megoldási alternatívákat kell kínálnunk. Ezekbôl a felmérésekbôl jöttek ki azok a bázis-számok, amelyek szerint az önkormányzatnak a közprogramra kb. 10,5 milliárd forintra lesz szüksége. Az önkormányzat vagyonpolitikai oldalon jobban jár, mert a 600 új lakás egy nagyságrenddel nagyobb értéket fog képviselni, mint az az 1100 szutyok, amit le kívánunk bontani.

Szociológusok, újságírók körében a bontásokkal kapcsolatban egy csomó sztereotípia jön elô, az érintettek viszont erre a kérdésre változatosan reagáltak, egy konkrét helyhez csak a lakók 15-20%-a ragaszkodik. Minden egyes embert kommunikációs eszközökkel is támogatni kell, hiszen itt nagyon sokan vannak, akik ezekkel a szép, színpadias dolgokkal, mint pl. jövôkép, nem tudnak mire menni, mert nem értik. Néznek tévét, talán olvasnak újságot is, de nem jön át nekik az információ. Az ilyen embernek hiába tennénk ki például egy keretes hirdetést arról, hogy a házát holnap lebontjuk, biztos, hogy nem fogja fel. Éppen ezért a személyes kommunikációnak itt elsôdleges szerepe van, fontos, hogy a kollegáim menjenek és ismerjenek meg mindenkit. Ez a módszer elég jól bevált, ezt mi találtuk ki, máshol officiálisabb viszonyok vannak. Stabil ponttá kell válnunk az emberek számára, ez az alapja az ô biztonságérzetüknek is. Bár nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk, a tulajdonosok oldalán nehéz a helyzet, hiszen két önkormányzat a tulajdonosunk, akiknek elvileg örülniük kellene, hogy cégük felvállalja ezt a személyes kommunikációra épülô bizalomépítési feladatot. Ez nem elvárás velünk szemben, ha finoman akarok fogalmazni, és munkánknak ez a legkalandorabb része. A Sárkány [Sárkány Csilla - a szerk.] meg az én személyes garanciaként épültünk be a cégbe, tehát mi hitettük el a kollegákkal, ôk meg az emberekkel, hogy a közösség komolyan törôdik a sorsukkal.

A Corvin-Szigony projekt indításakor úgy gondoltuk, hogy jó lesz az, ha a projektre egyetlen befektetôvel szerzôdünk. Ha az ország helyzete billeg, akkor is tud majd lavírozni és hosszabb távon gondolkozni, amire munkafolyamatait és pénzét is rá tudja építeni. Az alapkoncepció most sem változott: a rehabilitációt az önkormányzat, a közösség irányítja. Hiba volt, hogy az elôzô tendernél az emberek számára ez az üzenet nem jött át, az egész a befektetô projektjeként jelent meg, holott ez rehabilitáció, nem egy zöldmezôs beruházás, ahol telket adunk el és a befektetô azt csinál, amit akar. Utólag úgy gondolom, hogy hiba volt hinni a kizárólagos befektetôben is. Ez Magyarországon - vagy talán egész Európában - ma még zavaros helyzetekhez vezethet. Látható, hogy tavalyi próbálkozásunknál a befektetô azonnal, az elsô lehetséges alkalommal megpróbálta megforgatni a közösséget. Nyugat-Európában is létrejöttek a hozzánk hasonló funkciójú, de más konstrukcióban mûködô vegyesvállalatok, amelyeket public-private partnership-nek neveznek (PPP, szó szerint közösségi-magán partnerség, magánfinanszírozás közcélra). Ezektôl csillogó szemmel várták a csodát, mostanra a szakértôk óvatosan megfogalmazták, hogy ez ott is a közpénzek megpumpolása. Pedig többszázéves praxisuk van abban, hogy egy közösség hogyan tárgyal az üzleti partnerekkel, a felek milyen metódusokkal létesítenek kapcsolatot egymással. Az üzleti élet ott is lekezeli egy kicsit a közösségi szférát.

Akármilyen rosszul mûködik is egy demokratikus rendszer a városban, ez nem ok arra, hogy ne használjuk. A technokratáknak és a bürokratáknak semmi indokuk nincs arra, hogy a demokratikus intézményrendszert kikerüljék. Az, hogy a Nemzeti Színház esetében ez a dolog ilyen falsul zajlott le, az építészeknek legalább annyira hibájuk, mint a politikának. Nekem még az is belefér, hogy a politika hibázzon. Miért ne? Mi történik? Ötmilliárd éve nyomjuk itt az ipart ezen a golyóbison, abból nem tudom hány ezer éve emberként és egyre inkább településekbe rendezôdve, ebbe belefér néhány tévedés. A demokratikus rendszernek az önkormányzat a helye. A kollegáim is mindig pipák rám, mikor elmondom nekik, hogy attól, hogy megaláznak minket, belénk törlik a lábukat, ezt nem lehet kitörölni. Aki várospolitikába akar beavatkozni, annak vagy be kell lépnie egy testületbe és annak rendje és módja szerint a döntéseket végig kell küzdenie, vagy szakértôként kell ezt a testületet segítenie, hogy egyre jobb döntéseket hozzon, de a döntés joga a testületnél marad. Nem lehet másutt. Ezt gondolom arról a kérdésrôl, hogy van-e olyan helyzet, amikor jobb egy technokrata jó döntés, mint egy demokratikus rossz döntés. Szerintem jobb a demokratikus rossz döntés. Van ilyen. Tévedni joga van az embernek.

A város nem építészeti kérdés. Az építészet jelen stádiumában nincsenek izmusok, sokkal inkább sztárok - bár én azt mondanám, hogy egyéniségek - vannak. Egyre inkább a sajátos életutak felmutatása történik az építészetben is, és én hiszek is a kemény, személyes felelôsségvállalásban. Ez történik Richard Meier, Renzo Piano, Jean Nouvel vagy a többi sztárépítész esetében is: mindahány egyfajta önazonos és fényes út. Amikor azt mondja a politikus Renzo Pianonak, hogy a Potsdamer Platz körül olyan teret kívánok létrehozni, amely kifejezi, hogy Berlin az európai kultúra fôvárosa, amely felmutatja azt a kontinuitást, ami az 1920-as évek berlini metropoliszától vezet korunk multimédia bizniszének világába, pontosan ez a politikai akarat az, amely többletet ad a város fejlôdéséhez. Renzo Piano csinált erre egy Marlene Dietrich teret, s mindaz, ami ott felépült, abszolút precíz, pontos válasz. Itt már van design. Itt a producernek nagy felelôssége volt abban, hogy hogyan válogatja össze a filmben szereplô sztárokat. Piano volt a rendezô - meg pár szerepet is ô játszott ebben a filmben -, míg a producer a politikus, azaz a berlini szenátus volt. A városkép eszköz. Berlin egy szépen iparosodó város volt az 1920-as években, Európa egyik olyan városa, amely nem az európai modell mentén fejlôdött, hanem egy new yorki típusú fejlôdésen ment át. Ugyanakkor Berlin nem kikötôváros, nem kereskedelmi csomópont, hanem egy mezôn épült város, amit az ipar és a korabeli médiabiznisz lökött fel hihetetlen magasságokba. Majd egy fasiszta város lett belôle, késôbb Kelet-Berlin és Nyugat-Berlin, ami után ott maradt egy olyan helyzet, amelyben Európa fél attól, hogy Berlin esetleg nagy német fôváros akar lenni. A politikusok nagyon okosan kitalálták, hogy hogyan kerülhetik ki a csapdákat, mit lehet ebbôl kihozni, mi a cél, hova tartanak? Akkor találták ki a "Berlin, Európa kulturális fôvárosa" üzenetet. Berlinnek a háború után is voltak jelentôs nemzetközi építészeti projektjei, tehát csak a hagyományokat csatornázták egybe, és Pianonak pontos forgatókönyvet adtak. Magyarországon az a baj, hogy a magyar építészek nem értik, hogy nem ôk az ész, hanem ôk a kéz, ha durván akarok fogalmazni, és a másik oldalon nem értik, hogy nem az építésznek kell kitalálnia, hogy mi az üzenet.

Mi itt Józsefvárosban próbáltunk az esélyek és lehetôségek között úgy lavírozni, hogy legyen üzenete ennek a területnek is. Azt, hogy mit gondolunk egy világváros egyik szeletének építésérôl, ma Budapesten csak veled tudjuk megbeszélni. Ha a tegnapi ülésen (lakossági fórumon - a szerk.) errôl - identitásról meg ehhez hasonlókról - csacsogtam volna, ott megköveztek volna engem az öregasszonyok, de egy fôvárosi építészeti zsûrin sem tudom elmondani, hogy pontosan mirôl van szó. Attól, hogy valakinek nem tetszik az én házam, attól az nem egy sutytyó, akit esztétika órákon kellene arra oktatnom, hogy szeresse az én építészetemet, hanem azt kell belátnom, hogy ô partner. Szerintem más szinteken is ez a gond: bejön hozzám egy butikos, aki a pénzcsinálásban láthatóan profi, és azt hiszi, hogy mindenhez ért. Amerikában és Nyugat-Európában talán egyszerûbb vagy szisztematikusabb a rendszer, mert ott tudja a gazdag ember, hogy ha ô egy profi múzeumot akar csinálni Los Angelesben, akkor az építészek között is a profit kell megtalálnia. Tudja, hogy növeli az ingatlan értéket, ha azt a legjobb tervezi. A profi színházi igazgató a saját házának berhencs öregasszonyát nem hozza be nemzeti színház tervezônek, hanem egy nemzetközi pályázatot ír ki, és a legjobbat kéri fel. A másik oldalról nézve: ha valaki kockáztat a vagyonából jónéhány milliárd forintot, az majdnem ugyanolyan szellemi teljesítmény, mint vonalakat húzni egy papírra, tehát minimum partneri szinten kell ôt kezelni, nem baromi lenézôen, hogy ez a büdös pénzember adja ide a pénzét és én majd megmondom neki, hogy mi a jó. A partneri viszonyban és ebben a Corvin-Szigony projektben az az én feladatom, hogy segítsem ôt abban, hogy a budapesti piacon unikum termékkel tudjunk megjelenni, hogy az tényleg eladható legyen. Azt remélem, hogy komoly pénzember ezt meg is fogja érteni.