Álmoktól a megvalósulásig (I.) - Közterek és parkok rehabilitációja
A pécsi ECHO Kritikai szemle cikksorozatot indít a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program kulcsprojektjeiről, elsőként a 2010/2. számából, Somlyódy Nóra írása, akinek oknyomozó könyve az EKF történetéről 2010. szeptemberben jelenik meg.
Az Echo cikksorozatot indít a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program kulcsprojektjeiről. A sorozat végigkíséri azt a fél évtizedes folyamatot, amit az eredetileg 2010-re tervezett kulturális városfejlesztési elképzelés bejárt az álmoktól a megvalósulásig. Az álmok a város fizikai megújításán túl Pécs kulturális léptékváltását tartották szem előtt – 2010-ben az előbbi látványos, az utóbbi egyelőre várat magára. Az öt kulcs-projekt mindegyikét külön cikk tárgyalja: a Közterek és parkok megújítását, a Tudásközpontot, a Konferencia- és koncertközpontot, a Nagy Kiállítóteret és a Zsolnay Kulturális Negyedet.
(A szerző oknyomozó könyve az EKF történetéről 2010. szeptemberben jelenik meg a Kalligram és a Magyar Narancs kiadásában.)
Pécs köztereinek újragondolására kiváló alkalmat kínált az Európa Kulturális Fővárosa pályázat. Hiszen a közterek felett 1988-ban, az Europa Cantat évében megállt az idő: a rendezvény apropóján a belváros nagyszabású átalakításon esett át, ám az eltelt tizenhét év mindössze egyetlen köztér – a Jókai tér – megújulását hozta.1 A Jókai teret a kormányzat millenniumi programjának keretében formálták át, és az annak idején hevesen vitatott eset példaszerűen hívta fel a figyelmet arra, hogy a köztéralakítás érzékeny közügy, amelynek sikere elválaszthatatlan az előkészítés alaposságától.2 A tér lassan tízéves története arra is rávilágít, hogy a terek átformálása nem ér véget a munkagépek levonulásával. Jelen esetben a tér használói sikeresen sajátították ki és formálták tovább, hiszen idővel mobil padok és cserepes növények pótolták azt, ami a tervezés során elmaradt. Pécsett volt emellett példa arra is, hogy egy-egy városfejlesztési döntés közvetetten és szélsőségesen befolyásolta a közterek használatát. Ilyen volt az Árkád Üzletház megépítése, amely rövid idő alatt elszívta a Király utcából a kereskedelmet és átalakította a belvárosi találkozóhelyek szerepét.
Míg Pécs konzerválta a közterek rendszerváltás előtti jellegét, addig 2004–5 táján más városokban már érzékelhető volt a szemléletváltozás a közterek használatát, átalakítását, fenntartását illetően. Budapesten, Szegeden, Miskolcon, Debrecenben, Győrben egyre több példa jelezte, hogy a terek és a nyilvánosság viszonya átalakulóban van, és a funkcionális, házak közti senkiföldjét felváltják a közösségi használatra, időtöltésre, kulturális programokra használatba vehető terek. Az önkormányzatok részéről rendszerint kezdeményező szándék is meghúzódott emögött, hiszen a jó közterek ösztönzik a környező épületek felújítását, üzletek, kávézók nyitását, és fellendíthetik egy-egy városrész fejlődését is.
A pécsi pályázatban megfogalmazott köztérátalakítás „motivációs tényező, irányadó beavatkozás” lehetett volna, amely megmozgatja az embereket és megmutatja a terekben rejlő lehetőségeket.3 A 2005–6-ban kidolgozott forgatókönyv szerint az egyes terek arculata és funkciói fokozatosan alakultak volna ki a nemzetközi jó gyakorlat mintájára, amely merít a köztereket használók ötleteiből, tapasztalataiból és a társszakmákkal való együttműködés hozadékaiból. Az ilyen típusú beavatkozások nem feltétlenül költségesek, hiszen a cél nem csak a terek teljes körű fizikai megújítása lehet: jellegük, használatuk átformálása public art művekkel, új köztéri jelrendszerrel, akár apró burkolati jelekkel is elindulhat. A projekt „pécsisége” abban rejlett, hogy bizonyos helyszíneken újból felszínre akarta hozni a beton alatt rejtőző vízfolyásokat.
Az elképzelések és a megvalósítás között azonban hatalmas szakadék tátongott – papír-hegyek és néhány ötletszerű hivatkozás tanúskodik erről.4 Toller László polgármester idején a projekt kinevezett felelősei a vagyonkezelő és a vízműcég vezetői voltak, akik mellől 2006 végére nemcsak a pályázat egykori kezdeményezői, de a szakmai felügyeletet végző független csoport – az Építészeti és Városarculati Tanács – is kiszorult a döntéshozatalból. Mivel a fejlesztéseket megalapozó helyzetértékelések sosem készültek el, arra sem született válasz, milyen igényeket kellene az átalakított tereknek kiszolgálniuk, hogyan érdemes a köztéri építészet és a történeti környezet viszonyát alakítani, miként biztosítható a terek fenntarthatósága, hogyan vehet részt a város lakossága a terek alakításában és gondozásában. Az egyik hátramaradt papírhegy az „Én Kulturális Fővárosom” című lakossági ötletpályázaté volt, amelynek 362 beérkezett javaslata a véleménynyilvánítás elementáris igényét jelezte. Mire azonban eredményt hirdettek, a tervpályázati dömping és a tömeges fluktuáció az EKF vezérkarában másra terelte a figyelmet. A másik előkészítő ötletpályázat a szakmát célozta meg, hogy begyűjtse a Széchenyi tértől az Indóház térig nyúló térsorozat átalakítására vonatkozó gondolatokat. Első díjat egyik ötlet sem érdemelt, de három teljesen eltérő szellemiségű terv rangsorolás nélkül díjat kapott. Az ötletpályázatok így szinte hatástalanul adták át a helyet a kivitelezést előkészítő, teljesen más szemléletet tükröző megvalósítási tanulmányoknak.
A jókora késéssel, 2007 végére elkészülő hatástanulmányok már csak négyzetméterekről, a felállítandó új szobrokról és rendészeti szempontokról beszéltek, illetve meg kellett oldaniuk a pályázatba kódolt pénzügyi problémát. Mivel a 7.4 milliárd forintos eredeti költségvetés messze alultervezett volt, ezért több esetben csökkentették az átalakítandó terület nagyságát és lefaragtak a műszaki tartalomból. Az alternatíva a kevesebb köztér jobb minőségű felújítása lett volna, de a politikai logika inkább a pénz szétterítését diktálta. Több helyszínt kiváltottak már régebbről építési engedéllyel bíró terekkel, amelyek kivitelezése csak forrásra várt (ilyen a Kórház, a Kossuth és a Köztársaság tér valamint a Rókus sétány). A színvonaluk messze elmaradt az új tervezésűekétől, elég arra gondolni, hogy a Köztársaság tér esetében egy húsz évvel azelőtt fiókban maradt tervet poroltak le. Az újonnan megtervezhető tereket – két kivétellel – fővárosi tervezőirodák nyerték el, a legfontosabbakon két befutott, fiatal tájtervező iroda osztozott: a Tettyét és a Pécs Városközpontot (PVK) az S73, Uránváros és Kertváros főterét a Lépték-Terv vitte el.
Míg a belvároson kívüli tereket a lakosság és a politika viszonylagos béketűrése mellett tervezték át, addig a Széchenyi tér minden tekintetben az állatorvosi ló esetének bizonyult.5 A közösségi emlékezetet hordozó, szimbólumokkal telített közterek átalakítása számos konfliktust tartogat, különösen, ha letisztult elképzelések nélkül zajlik. A 2007-es, (el)döntetlen eredménnyel záruló belvárosi ötletpályázat után másfél év telt el, mire kiírták a tervpályázatot a tér átalakítására. A pályázat lényegében a tér „kicsomagolását” tekintette irányadónak. A Széchenyi tér akkori formáját a harmincas években nyerte el, amikor Körmendy Nándor tervei két részre osztották a teret: a dzsámira és környezetére, illetve egy nagyobb, teknőszerű részre, ahová a Szentháromság-szobor, majd 1956-ban Pátzay Pál Hunyadi-lovasszobra került. A térképzés a lejtő problémáját lépcsőkkel oldotta meg. Középen autók parkoltak, kétoldalt mellvédek határolták el a körben áramló forgalomtól – ettől izolált és átjárhatatlan volt, a mellvédeken viszont szívesen ücsörögtek, szemlélődtek az emberek. A „kicsomagolás” elsősorban a medence megszüntetését jelentette. A további elvárások is a Jókai tér „mediterrán” átformálására emlékeztettek, hiszen egy faltól falig érő, autómentes, újból vízfelületeket nyitó, találkozó- és pihenőhely kialakítását vették célba. Ez az irány egyúttal átalakította a belváros tereinek szerep-osztását is: a Széchenyi tér ezentúl a csendesebb, kisebb rendezvények, míg a közeli Kossuth tér a nagyrendezvények helye lenne.
A mezőnyben az ötletpályázat egyik nyertese, a Balogh Péter István és Mohácsi Sándor vezette S73 iroda terve bizonyult a legjobbnak. A tervezés jogát mégis második helyezettként kapták meg, mert a bizottság szerint nem született igazán meggyőző terv, csak „korrekt”, így nem adtak ki első díjat.6 Építészet és képzőművészet összekapaszkodását a tervben egy Párnafelhőnek becézett, póznára erősített felhőkompozíció jelenítette meg. Csobogók, szökőkutak, vízfelületek több helyen is feltűntek a téren. 2008 decemberében azonban a terveket utolérte a konzervatív fordulat: a város döntéshozói új terveket rendeltek az állítólagos lakossági nyomásra hivatkozva, és ezeken visszatért a régire kísértetiesen emlékeztető teknőjelleg és térosztás, valamint visszanőttek a zöldfelületek is. A koncepciót lakossági fórumon tesztelték. Mint az lenni szokott, a fórum lángolt az indulatoktól, de nem döntötte el a kérdést, legfeljebb a „több zöld” tekintetében.7 Majd újabb száznyolcvan fokos politikai fordulat következett: Dévényi Sándor – a Jókai tér tervezője, a Széchenyi térnek eladdig is titkos mentora – minden politikai grémiumon keresztülvitt egy harmadik, ezúttal inkább az első tervet idéző változatot, amely jelzésszerűen, elszórt kőtömbökkel utalt vissza a mellvédekre, kiradírozta a zöld foltokat, a Művészetek Háza elé egy szökőkutat, a városháza elé pedig egy történeti stílusú virágágyást biggyesztett. Kőtömbök, szökőkút, virágágyás, párnafelhő – ez már minden volt, csak nem egy köztér kreatív újraértelmezése.
Újabb indulathullám söpört végig a városon, amikor a jókora késéssel felvonuló régészek rögtön a burkolat alatt archeológiai paradicsomot találtak (ennek a várt-váratlan fordulatnak a város egy előzetes feltárással mehetett volna elébe). A Szent Bertalan templom ismeretlen részeit lelték fel például a dzsámi tövében, ugyanott egy csontkamra is előkerült. Kibukkant egy pince a tér délnyugati részén, amelyet bizonyos tudós vélekedésekre támaszkodva a közbeszéd „Drakula pincéjeként” kezdett emlegetni. A hangosabb véleményformálók a leletek bemutatását, de legalább jelzésszerű megjelenítését követelték, amihez a régészek szerint nem volt elég idő. Mindazonáltal a Dévényi Sándor vezette bemutatáspártiak csak hónapokkal később adták fel a küzdelmet Merza Péter fejlesztési igazgató érvei hatására – és akkor már javában dübörögtek a munkagépek a Széchenyi téren.
Az elkészült építészeti tervek azonban még nem a közterek végleges állapotát tükrözték, hiszen a kulturális főváros beruházásainál a kiviteli terveket nem az önkormányzat, hanem a tendereken kiválasztott kivitelezőcégek készíttették el. A tervek és a költségvetés összehangolása és minden lényeges részlet (az anyagok, az utcabútorok, kiegészítők kiválasztása) a kivitelezésben részt vevő – zavarbaejtően sok, különféle felhatalmazással rendelkező – szereplő összjátékán múlt. Megbízást a Bayer Center, a Sztráda’92, a Sade-Magyarország és az I-Axis kapott: egy magasépítő cég, egy közmű- és egy autópálya-építő cég, illetve egy referenciák nélküli projekttársaság.
A köztértenderek eredményét a jelek szerint nem bízták a véletlenre. A PVK-t, Uránvárost és Kertvárost a Bayer Center nyerte el 2009 tavaszán, ugyanaz a társaság, amely Toller László idején az építési megbízások zömét jegyezte. A PVK pályázatán a Bayer a jobboldali Reneszánsz Zrt.-vel indult, talán hogy ajánlata egyformán vonzó legyen, akár bal- akár jobboldali polgármester kerül ki győztesen a májusi választási küzdelemből. Hiszen a beadási határidő közvetlenül a választás előtt volt, míg az eredményhirdetésre már csak utána kerülhetett sor. Figyelemreméltó módon egyedül ők adtak be ajánlatot a városközpontra, holott a többi köztérért egyszerre többen is versengtek. S ha akadt volna riválisuk, túlzott reményeket nem fűzhettek volna ahhoz, hogy az 1,7 milliárdos költségvetésű munkát elnyerhetik egy közel félmilliárd forinttal drágább árajánlattal. Mégis elnyerték: a frissen polgármesterré választott Páva Zsolt ugyanis egy telefonos közvélemény-kutatás eredményére hivatkozva megszerezte hozzá a lakosság hozzájárulását. A felmérés egyebek között választ várt a kérdésre, hogy „A város fogadja-e el a magasabb összegű ajánlatot, de még ebben az évben zárja le a beruházást?” Az „igen”-nel válaszolók később átejtve érezték magukat, hiszen nem tudhatták, hogy a város hamarosan mégiscsak négy héttel későbbi határidővel köt szerződést a kivitelezőkkel: 2010. január 28-ig. A lakosság azt sem tudhatta, hogy a kétszázezresnek mondott közvélemény-kutatás valójában nettó 328 ezer forintba került, és a megbízást egyenesen a Fidesz volt pártigazgatója, Várhegyi Attila cége, a Prestige Média kapta.
Ezúttal új szerepben került képbe a másik politikai favorit is: a BS-Axis Kft., amely korábban a városvezetés kedvenc – ám méregdrága – hókotró vállalkozójaként szerzett nevet. A cégtulajdonos egy frissen alapított projektcég, az I-Axis révén nyert el rögtön három megbízást, összesen 1,9 milliárd forint értékben: a Pécs-Keletet, a panorámasétányt és az EKF-városrészt. Az I-Axis győzelmének egyik szépséghibája, hogy a társaság jogi képviselője ugyanaz a Turi Attila, akivel az önkormányzat a kulturális fővárossal kapcsolatos ügyvédi munkák elvégzésére szerződött, jogi ügyekben ő tartja például a kapcsolatot a kivitelezőkkel (ez esetben saját magával). Ráadásul a tenderen Turi öccse és egyben cégtársa, Turi Ákos nyilvánította győztesnek az I-Axist, aki a kulturális főváros programot lebonyolító menedzsment központnak dolgozik. A közel kétmilliárdos beruházási csomag így került egy félmillió forint alaptőkével létrehozott, és referenciákkal nem rendelkező kft.-hez. Ennek a cégnek 2010 közepén – az utolsó számla benyújtásakor – tizenöt éves jótállási időszakra kell garanciát felmutatnia.
„Hunyorítva olyan, mint lennie kéne, közelről utánzat” – több köztértervező építész így vagy hasonlóan jellemezte a készülő köztereket. A költségvetés eleve szűk maradt a program csökkentése után is, ám nem feltétlenül ez jelentett buktatót. A Kossuth tér egy áruházi parkolóra emlékeztet, amit ipari lámpák világítanak meg; az Irgalmasok utcája felől érkezőt egy mélygarázs lejárója üdvözli. Az I-Axis több alvállalkozót nem fizetett ki Meszesen; a köztéri kellékek némelyike csupán lebutított változata az eredeti terveknek. A sok kisebb-nagyobb rémtörténet mellett szól a fáma pozitívumokról is: minden játszótér kivívta a környéken lakók lelkesedését, és egyértelmű siker lett az Uránváros főtere, amit a Bayer Center egy sellyei céggel, az O és R Kft.-vel kiviteleztetett. Jól sikerült a kertvárosi főtér, és a Tettyét sem érné kritika, ha kevesebb betont és követ építettek volna be a korábban vadul burjánzó völgybe.
A kivitelezési anomáliák megint csak a Széchenyi téren kapaszkodtak össze látványosan a politikával. Nem a régészeti kaland volt ugyanis az utolsó elbizonytalanító tényező a tekintetben, hogy milyen lesz a végleges tér. Hiszen a kiviteli terveket a Bayer Center tartotta kézben, a tervek pedig szüntelen módosításokon estek át. Az S73 nem vállalta a Bayer feltételeit, a helyükre a Kossuth teret is tervező pécsi építésziroda lépett. Innentől titoktartási nyilatkozatok és politikusokkal való egyeztetés, időnként Dévényi Sándor fellépése – nagyjából ezek a körök határozták meg a Széchenyi tér átalakulását. Az irány a költségek lefaragása felé mutatott, a 2009 augusztus végén kezdeményezett építési engedélymódosítás 24 (!) apró ponton változtatott az eredeti terveken. A Párnafelhőt egy köztéri szoborpályázaton próbálták leváltani, de jobb híján úgy döntöttek, csupán egy üres posztamenst építenek oda egy leendő mű – esetleg ideiglenes művek – számára.
A Kínából rendelt gránitburkolat a december közepi hóviharral együtt érkezett, úgyhogy sátrak alatt, kordonok között, fagyban burkoltak. Az előszilveszteri bulira részlegesen járhatóvá tett tér katasztrofális állapotban volt. A menedzsment központ és az önkormányzat még abban sem értett egyet, hogy a Széchenyi tér valójában elkészült-e vagy sem: míg a menedzsment szerint át sem adták a teret, addig a városháza a Bayer Center nevében „Széchenyi tér – magyar rekord” címmel köröztetett sajtóközleményt. Történt mindez egy hónappal azután, hogy a közgyűlés „a várható téli időjárási körülményekre” hivatkozva már elfogadott egy határidő-módosítást 2010. április 15-éig, kötbérfizetés nélkül. Kötbérről akkor sem esett szó, amikor röviddel az újabb végső határidő lejárta előtt a testület még egy hónapot adott a járhatatlan Irgalmasok utcája befejezésére.
2010 április végén még mindig hátra volt néhány köztér befejezése. A Tettyén még januárban az alapokig kiásták a püspöki palota romjait, és áprilisban keveseket lepett meg, hogy megdőlt az egyik bástya, amiért a város ezúttal is állta a cechet. Amikor a legnagyobb összefüggő köztérrendszer, az EKF város-központ kontármunkának bizonyult, már az örök optimista Merza Péter is megengedett az I-Axis felé egy szolid kritikát. Csekély vigasz: az EKF-év észrevétlenül elmúlik, a kivitelezők levonulnak, a menedzsment központot szélnek eresztik – a terek viszont megmaradnak. És ki merné megjósolni, mikor lesz újból esély olyan meghatározó átalakításokra, mint 2010-ben volt?
Somlyódy Nóra
1 Ld. Patartics Zorán cikkeit: A fák fittyet hánynak a retorikára. Parkok parkolópályán. Echo, 2004. július. 20-27. p.; Köztércsinálás és belváros-sorvasztás. Echo, 2008. június. 10–13. p.
2 Lásd az Echo 2001 októberi számát
3 Patartics Zorán: A pályázat építészeti szempontjai és a továbblépés. Kultúra – Város – Fejlesztés konferencia, 2006. január 27–28,
4 És egy megalapozó háttértanulmány: „A városi közterek és parkok rehabilitációja – Keretek, koncepciók, lehetőségek”. PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke, 2006.
5 A PVK-hoz ld. még: Bardóczi Sándor: Még 100 nap maradt a Széchenyi térre, 2009. szeptember 24. Mélyi József: Mediterrán illúzió. Mozgó Világ, 2010. március. 106–109. p.
6 Zárójelentés „Pécs város központjának megújítása” tervpályázat. 2008. július 1. 6. p.
7 Cseri László: Széchenyi tér: megtartva, megújulva. Bama.hu, 2008. december 5.
