A 19. század vége óta minden olyan művészeti irányzat, amely adott magára, azzal kezdte, hogy radikálisan szembefordult az éppen uralmon lévővel. Ybl még megbízói elvárásaihoz igazodva tervezett ilyen-olyan stílusú épületeket szinte ugyanakkor, amikor Otto Wagner már botrányt kavart az általa vallott dísztelenséggel. A Bauhaus-hívők olyanokat harsogtak, mint a kevesebb több, a díszítés bűn, a forma követi a funkciót. Ha meggondoljuk, e harcias jelszavak mindegyikének megvan a szelíd magyar megfelelője. Sok beszédnek sok az alja, fenn az ernyő, nincsen kas, vagy ott is terem a gazember, ahol nem vetik.
Ámde, ha csak egyet, a funkcióra utalót emeljük is ki, be kell lássuk, hogy így pucéron is csak arra bizonyság, hogy lehet valamely épület banális, lehet triviális, konvencionális, sőt akár kimagasló művészi értékű is, de mindenképpen használati tárgy. Olyan nagyméretű, nagy értékű ingatlan, amely estében már csak azért is el kell fogadni a forma elsőbbségét, mert igen gyakran előfordul - amint a műemlékek is tanúsítják -, hogy miközben a tartalom használati értéke módosul, sőt esetenként megváltozik, az alkotóművész látomása túlélheti ezeket. Funkcióvá magasztosul. Mint például a Finlandia hangversenyterem esetében, sőt tágabb értelemben Helsinki város és térségének területi fejlesztése esetében is történt.
Május közepe volt, amikor a Szeged környéki gyümölcsösökben még virágzottak a fák, de a sívó homokon már néhol kezdett aszalódni a gyep. Alattunk azonban itt még fehér volt a világ és a tavak felszínét is jég borította. A repülőtéren a lányom várt meg egy fiatalember. Eszter már előző napon Helsinkibe érkezett és addigra már annyira összebarátkozott a magyar kultúrattaséval, hogy ő vállalta, kocsiján elvisz minket a szállodánkba, ahol egy hétig, az Urban Time konferencia idején lakni fogunk. Mindez 1994 tavaszán történt. Az egy hetesre tervezett konferencia témája a modern urbanizáció aktuális építészeti és társadalmi kérdéseinek megvitatása volt.
Bevallom, hogy bár a folyóiratokból már sok mindent tudtam a modern finn építészetről, de magáról az ezer tó országáról nagyon keveset tudtam és azt is rosszul. Azt hittem például, hogy nyelvrokonaink úgy vannak a nagy dörmögő szomszéddal, mint mi, amióta Kossuth kibontotta a szabadság és függetlenség zászlaját. Itt azonban hamar rájöttem arra, hogy a finnek valahogyan úgy éltek együtt a cári Oroszországgal, mint mi a Habsburgokkal. Néha úgy, mint a sógor komák, máskor meg összerúgták a port. Azok pravoszlávok voltak, a finnek meg protestánsok. Nekik azonban inkább a svéd birtokosokkal volt hosszú ideig kiegyenlíthetetlen elszámolni valójuk. Helsinki belvárosa ma is Szentpétervár fagyos klasszicizmusát idézi. Suomi ugyanis nagyhercegségként az orosz birodalom része volt, s akkoriban a város neve még Helsinfors volt, a kikötőben horgonyzó háromárbocos szkúnerek és négyárbocos fregattok árbocán pedig orosz zászlót lebegtetett a jeges szél.
A város aranykora a függetlenség kivívása után kezdődött, amikor bevezették az egykamarás parlamentet, végül az ország 1917-ben önálló és független köztársaságként jelent meg Európa térképén. Részben e viszonylag kései színre lépéssel is magyarázható, hogy az új városi és állami vezetés első dolga az volt, hogy megbízza Eliel Saarinen és Bertel Jung építészeket, hogy készítsék el Helsinki belvárosának általános rendezési tervét. 1945-re a város területe ötszörösére nőtt, számos korábbi külváros is csatlakozott a fővároshoz. A kormányzat belátta, hogy a viharos gyorsasággal bővülő problémahalmazt csak holisztikus szemlélettel és a széleskörű demokrácia keretei közt lehet kézben továbbra is szilárdan kézben tartani. Ezért máig folytatólagos a városfejlesztésre irányuló tervezés és a tapasztalatukat összegző visszacsatolás.
Életem úgy alakult, hogy sokfelé megfordultam a nagyvilágban, de hivatalos kalandozásaimból Skandinávia eddig valahogy mindig kimaradt. Amikor 1962 októberében elhagytam Angliát, az volt a szándékom, hogy megtakarított pénzemen igyekszem vagy két hónapig csavarogni. Annál inkább, mert felismertem, hogy ez a - külképviseletünk falazásával kicselezett - lehetőség életemben az első és utolsó is. Ha hazamegyek, vélhetően többet útlevelet nem kapok. Márpedig mindenképpen haza akartam térni.
Jóllehet odakint végképp felismertem, hogy számomra a modern finn építészet jeleníti meg a Bauhaus szellemiségét, mivel nem annak a formavilágán kérődzik, hanem a józan szerkesztés módját emeli a művészi tökéletesség magaslataira. Mehettem volna ugyan Finnországba is, de a várható költségek, no meg a közelítő késő ősz arra intettek, hogy inkább Franciaországban és Itáliában keressek fel legalább néhányat azok közül az építészeti és művészi értékekből, amelyek ismeretét az építészettörténet vizsgákon ugyan szigorúan megkövetelték, de a jellemzőiket, képeiket abban a keserű tudatban kellett bebiflázzam, hogy a valóságban ezeket látni sohasem fogom.
A két hónaposra tervezett szabad csavargásom egész további életemet bevilágító élménynek bizonyult, és valahogyan itthon is sikerült elkerülnöm az azonnali lenyakazást. Sőt később - a MÉSZ vezető pozícióiban betöltött megbízatásaimnak hála - igen sok helyre eljutottam Európában, Ázsiában, Kanadában, Latin Amerikában, sőt még az USA-ban is. Előérzetem azonban annyiban mégis helyesnek bizonyult, hogy saját zsebből csak egyetlen megismételt olasz útra telt, amelynek költségét az angliai tartózkodásom alatt a béremből - a nemzeti biztonsági alap számlájára - levont összegből sikerült fedezni és Milánóba utaltatni. Az egy hónapos olcsó campeggiokban történő sátras szálláslehetőséggel számoló kirándulást öcsém Wartburgjára és az ő meg az én feleségem tábori konyhájának logisztikai szolgáltatására támaszkodva sikerült megvalósítani.
Nem csoda hát, hogy most itt Helsinkiben építész lányommal azon kezdtünk spekulálni, miként lehetne itt-tartózkodásunkat valamiként megnyújtani? A dolog nem volt reménytelen. Előadásom szövegéért egy folyóirattól azonnal gavalléros tiszteletdíjat kaptam és nagykövetségünk nagyvonalúan fölajánlott egy vendéglakást számunkra. Vajon a háttérben mennyire lehetett benne ebben Matti Makinen, az akkor vezető kormányzati pozícióban lévő építész, akinek Nagy Elemér barátom mutatott be Budapesten, vagy Ilma Valjakka, aki később a budapesti finn nagykövetséget és nagyköveti rezidenciát tervezte? Nem tudom, de bármiként is esett, őszinte hálával tartozom nekik.
Bőven jutott időnk arra, hogy megnézzük az olimpiai stadiont, megnézzük a Turku közelében Saarinen által tervezett tüdőszanatóriumot, és Erik Bryggman csodás temetőkápolnáját. Ellátogattunk Tapiolába, Espooba és Otaniemibe, hogy utóbbiban bejárjuk Alvar Aalto által tervezett tudomány és műszaki egyetem épületét - csak találomra említve néhányat a finn alkotókészség és azonosságtudat világraszóló példájaként emlegetett, ikonikussá vált s ekként meg is becsült modern építészeti alkotások közül. Mert azon, hogy a sarki rendőr is legalább érti az angol nyelvet, csak csodálkozunk, de attól, hogy tudta, hogy kicsoda Alvar Aalto, elállt a lélegzetünk.
Végül eljutottunk a világhírű Finlandia Koncert palotába, amit mestere 1962-ben tervezett, és melynek építését 1972-ben fejezték be. A város szerkezetébe történt beillesztése a szűkös telek és a vasútvonal közelsége ellenére telitalálat, az épület különleges fehér márványburkolata ragyog a napfényben, a kék ég hátterével pedig csodás harmóniában egyesül. Igazi nemzeti jelképpé vált. Aalto bevallottan fő művének, alkotó élete megkoronázásának tekintette ezt az épületét s nem csoda, hogy a költség-előirányzatot is messze túllépte. Sajnos lányommal csak kívülről nézhettük meg, mert a bejáratot - amit biztonsági őrök vigyáztak - zárva találtuk, amit azért kicsit szokatlannak találtunk.
A napokban azonban különös hírre bukkantam az interneten. Eszerint a Finlandia Csarnokról szinte megnyitásakor kiderült, hogy akusztikai szempontból a hangversenyterem teljesen elhibázott. Nehezen hihető, de a mester a tervezés során szinte csak saját látomását követve nem vette igénybe szakértő akusztikus tanácsait. Mégis - jobb híján - negyven éven át ez lett Finnország legfontosabb és legnagyobb koncertterme.
Végül a közelmúltban a kormány kétévnyi előkészítő munka és a vezető akusztikus szakértőkkel történt tanácskozások után úgy döntött, hogy mintegy 140 millió Eurót szán egy olyan teljesen új hangverseny-palota felépítésre, amelyben egy 1700 személyt befogadó nagyterem, és öt különféle zenei produkció előadására alkalmas kamaraterem kap benne helyet. Az akusztikai tervezéssel azt a japán Yasuhisa Toyotát bízták meg, aki a tokiói Nagata Acoustics cég főtervezője. Az új csarnokot a tervek szerint 2011-ben nyitják meg. Technikai szempontból külön érdekessége, hogy lényegében teljesen a terepszint alatt, gránit sziklába mélyítve helyezkedik el. Ámde mi lesz az eredeti Finlandia csarnok sorsa? Konferencia Központként újul meg, ami szervesen kapcsolódik majd az új zenei központhoz.
Aalto annak idején arról álmodott, hogy ezen a területen a jövőben egy összefüggő kulturális negyed születhet. És ez most beteljesülni látszik. Itt épült fel ugyanis az 1993-ban átadott operaház, melyet Eero Hymaki, Jukka Karhunen és Risto Perkinen terveztek. És legújabban a Steven Holl által tervezett Kiasma modern művészetek múzeuma. Ám a történetnek még mindig nincs vége. Mind gyakrabban esik szó ugyanis arról, hogy az új városi könyvtárat is ezen a területen kellene felépíteni.
Kijátszás
A lángeszű, elhivatott építész álmodjék és játsszék szabadon. Koncepciója túléli öt, megvalósításának eljön az ideje. Más kérdés, hogy mikor. Mert annak az a feltétele, hogy a társadalom felismerje: olyan kimagasló értéket örökölt, amelyhez csak méltót szabad hozzátennie. A finneknek nem volt olyan dicső múltjuk, amelyen búsonghattak volna. Viszont tudták, hogy egy kis és szegény nép csak kemény, céltudatos munkával képes hasznosítani a megkésett fejlődés kínálta előnyeit. Ők tehát betűvetést, írást-olvasást tanultak, könyvtárakat építettek. Tudták, hogy csak a másságuk talaján virágozhat ki bennük az éltető nemzeti közösség és azonosság tudata. Nem feledve ugyan, de lemondtak Karéliáról, viszont cserébe óriási felvevő piachoz jutottak.
Érdekes, bár távoli a párhuzam - ha meggondoljuk - az a kulcsszerep, amit az építészek játszottak az új Helsinki létrehozásában - csakúgy, mint a magyar fővároséban. Saarinen és társai rendíthetetlenül hittek abban, hogy minden fővárosnak kell legyen egyrészt egy bárki által szabadon használható főtere, másrészt egy olyan súlypontja, amely körül a kultúra létesítményei majd elhelyezkednek. Budapest esetében ez a Hősök tere, egyik oldalán az azt lezáró Szépművészeti Múzeummal, a másikon a Műcsarnokkal, mögötte a Városligettel és a Mezőgazdasági Múzeummal. Sőt valójában lett volna itt helye a Nemzeti Színháznak és talán még több más kiemelkedő fontosságú művészeti létesítménynek is, ha el nem viszi a kegyetlen történelem. A Népek Lánglelkű Zsarnokának szobra, no meg az a felvonulási tér, amelynek a Hazugság manézsába terelve, a Hatalom csúcsán rettegő maroknyi hatalombitorló átmasíroztathatta a népet körkörösen védett páholyuk és a leszedált tömeg között húzódó szurdokon.
Utóhang
Felvonulás szerencsére ma már nincs. Helyén irdatlan méretű autóparkoló terpeszkedik, mint egy üszkösödő tályog. De még mindig sokkalta jobb, mintha valamelyik pénzéhes nacsalnyiknak azt súgnák valakik, hogy a területet el is lehetne adni. Például valamilyen Hyper-Super-Mega Casino Complex (HSMCC) építésében érdekelt napkeleti befektetőnek. Végtére ilyen, adrenalinszint emelésére alkalmas szórakozási és kikapcsolódási igénye már a hazai jobb-, és baloldali közönségnek is van. Ne kelljen már nekik Dubaiba, netán Las Vegasba utazni, ha az itthoni adófizetőkből már csak amúgy is nagy üggyel-bajjal kifacsart pénzt ott all-inclusive wellness-, és újságíró-mentes körülmények közt óhajtanák elkölteni.
Borvendég Béla
Kapcsolódó oldalak: