Architorture

”Schneller István, Budapest volt főépítésze és Beleznay Éva, megbízott főépítész előadása elsősorban a külföldi vendégeknek szólt: mindketten az általános budapesti problémákat és fejlesztési terveket (kivándorlás, beingázás, Duna, parkolás, kétszintű önkormányzati rendszer, rozsdazóna, magasházak vs. toronyházak, Zsidónegyed, Budapest Szíve, építészeti jelek, Budapest mint a tudásipar központja stb.) ismertették.”
Ízelítő a Making Placesből.

Magyarországon nem mindennap rendeznek rangos nemzetközi urbanisztikai konferenciákat. Arra, hogy a múlt héten lezajlott Európai Várostervezők Urbanisztikai Biennáléjára még egyszer sor kerüljön Budapesten, valószínűleg sok-sok évet kell várni. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy a hazai szakma az esemény jelentőségéhez képest kevéssé képviseltette magát – többnyire azok voltak jelen, akik kvázi hivatalból, a rendes munkanapi penzumot leróni jöttek el. Bár objektív statisztikát készíteni nem állt módomban, a közönség túlnyomó része minden bizonnyal külföldiekből állt. Nem tudom, hogy az érdeklődés hiánya-e az ok, vagy az, hogy Magyarországon még nincsenek (vagy csak elenyésző mennyiségben vannak) olyan felvilágosult szellemű tervezőirodák, melyek felismerték, hogy az ilyesfajta eseményeken szerezhető kapcsolati tőke messze felülmúlja a – kétségtelenül borsos – belépődíj értékét. Más kérdés, hogy maga a konferencia meglepően vegyes színvonalú volt.

 

A biennálé második napját Nicolas Buchoud kezdte Culture: Europe’a Unrivalled Asset – Culture in Cities and Urban Culture (Kultúra: Európa páratlan vagyona – Kultúra a városokban és az urbánus kultúra) című előadásával. Buchoud nehezen követhető és talán kissé felszínes gondolatai azzal foglalkoztak, hogy az európai városok mai fejlesztési koncepciói milyen közös vonásokat mutatnak, milyen tipikusan európai szemléletmódokra bukkanhatunk az urbanisztikai megoldások vizsgálata során. Évszázadok óta nyomon követhető jelenségekre hívja fel a figyelmet: példái a 14. századi Toszkánától egészen a legújabb James Bond-produkcióban, a Casino Royal című filmben megfigyelhető városképekig terjed. Buchoud többnyire félreértéseken alapuló közhelyeket tálal fel új felfedezésként, nagy revelációként: például azt, hogy a mai globalizálódó városokban egyre nehezebb meghatározni a kulturális örökség fogalmát, egyre jobban elmosódik a történeti városok karakterisztikuma, s hogy a kulturális vagyon pénzügyi vagyon is egyben. Rámutat arra a hatalmas újdonságra is, miszerint tipikusan európai módszer az ősi városmagok gazdasági-kulturális erejének, dinamizáló hatásának újrafelfedezése és kiaknázása. Végül arra a zavaros – önnön előadásának címével is ellentmondó – következtetésre jut, hogy az európai kulturális örökség nem páratlan, a fokozódó multikulturalitás miatt inkább nagy kihívásokat rejtő vagyont jelent.

Pr. Larry Beasley The Sustainable Urban Renaissance – Lessons from Vancouver (Városi reneszánsz fenntartható módon – Vancouver tanulságai) című előadása konkrétumokban és összefüggésekben kifejezhetetlenül gazdagabb volt. A felvetített képsor és a lendületesen sorolt adatok szinte egy megvalósult városutópiát rajzoltak elénk – mindazt magába foglalva, amely innen Budapestről nézve olyan rettenetesen nehezen elérhetőnek tűnik. Vancouver vezetése az elmúlt húsz évben mindent elkövetett azért, hogy a városlakók életminősége a lehető legmagasabbra emelkedjen: minimalizálták a belvárosi autóforgalmat, az emberek jelentős részét sikerült a gyalogos közlekedésre rászoktatni (mert alternatívát jelentett a járművekkel szemben!), fejlesztették a zöldsávokat, megnövelték a vízfelületeket, egész városnegyedeket kötöttek össze nagy sétányokkal, s biztosították a társasházak számára, hogy privát parkokat hozhassanak létre.

Beasley szerint – aki társigazgatóként maga is részt vett a város fejlesztésében – mindez úgy sikerülhetett, hogy területenként optimalizálták a laksűrűséget, illetve olyan koherens szomszédsági egységeket hoztak létre, melyek a hétköznapok minden igényét kielégítik, majd ezekhez hozzáigazítottak az infrastruktúrát. Az előadó a nálunk gyakorlatilag ismeretlen social design fogalmát emlegette, azt a komplex módszert, amely nemcsak interdiszciplináris, de a városüzemeltetés egyes szintjeit is összehangolja, s a szakmai ügyeket élesen leválasztja a politikáról. Hogy azért Vancouverben sem minden fenékig tejfel, azt egy falfirkával szemléltette Beasley: „Architorture”.

 

Bizarr humor jellemezte Cliff Hague Generic Skills for Good Urban Design (Kézségek a sikeres várostervezéshez) című előadását. A Commonwealth Association of Planners elnöke a csoportlélektan felől közelítette meg az urbanisztikai problémákat, illetve a várostervezési projektek szervezési kérdéseit. Rámutatott, hogy az általános készségek (vagyis az egyes szakterületek képviselőit közös nevezőre hozó közösségi képességek) felkutatása a záloga az urbanisztikai tervek sikeres kivitelezésének, a fenntartható (hosszú távon életképes) szakmai- és társadalmi csoportok megszületésének. Az általános kézségek feltárását mindig újra el kell végezni, mert az eltérő-változó viszonyok más-más képességeket aktivizálnak. Az előadás végén Hague mondandója velejét kis rigmusokba foglalta össze, melyeket hovatovább még el is reppelt, s erre buzdította közönségét is. Ez a Magyarországon kissé kínosnak tűnő, de a nyugati világ egyes részein bizonyára jól alkalmazható oktatási módszer azonban nem feledtette a jelenlévőkkel, hogy mind Beasley, mind Hague olyan urbanisztikai gondolkodást képvisel, mely nálunk még alig ismert: a szakma az ő esetükben nemcsak némi szociológiai ismeretanyaggal feldúsított térfaltologatást és forgalomirányítást jelent, hanem a társadalmi sokféleségre épülő komplex tudományt. Erre magyar kifejezést alig találunk – a „társadalmi design” kissé képzavarosnak tűnik.

Pavel Hnilička cseh tervező előadása Beasley témájára rímelt: a prágai agglomeráció problémáival foglalkozott, melyek szerinte elsősorban a nem megfelelő laksűrűséggel függnek össze. Az ideális laksűrűség mibenlétének kérdéseit boncolgatja, a beépítési sűrűség, illetve az autófüggőség és a laksűrűség viszonyával foglalkozik. Figyelemreméltó következtetésekre jut: bár ideálisnak a 30 fő/hektár tűnik, a mai városok esetében ez túlzottan nagy forgalmat generál – a tömegközlekedés a 80-100 fő/hektár laksűrűség esetében válik az autó konkurensévé.

 

Schneller István, Budapest volt főépítésze és Beleznay Éva, megbízott főépítész előadása elsősorban a külföldi vendégeknek szólt: mindketten az általános budapesti problémákat és fejlesztési terveket (kivándorlás, beingázás, Duna, parkolás, kétszintű önkormányzati rendszer, rozsdazóna, magasházak vs. toronyházak, Zsidónegyed, Budapest Szíve, építészeti jelek, Budapest mint a tudásipar központja stb.) ismertették.