Atlanta — Fulton Közkönyvtár

Az elv az volt, hogy egy olyan épületet tervezünk, ami felkiált a függetlenségéért, sikít a különbözőségéért az atlantai sziluettre jellemző számos magas henger és téglalap közt. (Breuer Marcell)
A Breuer-ösztöndíjasok beszámolója 1. (bemutatkozásuk a MÉSZ-ben október 28-án!)
Majoros Ágnes írása

2008. augusztus 19., USA, Atlanta, a Forsyth Street és Carnegie Way sarka
Utazásunk végső állomása az atlantai Fulton Könyvtár

Van abban valami különös, hogy ez az épület nemcsak nekünk jelentette a háromhetes vándorlás végét, Breuer számára is egyfajta lezárás volt: a könyvtár terveinek elkészültével nyugdíjba vonult, utolsó munkájának átadásán már nem vehetett részt.

Az épületet a szállásunk felől közelítetjük meg, az út egyenesen ide vezet, végig toronyházak, iroda és parkoló funkciókkal. Szombat van, minden kihaltnak tűnik, a városban kevesen járnak, autót se nagyon látni. A szűk, rossz légtérarányú utcán, a magasházak sima felületeinek takarásából lassan feltűnik a szürke betonfelület.

Az épület nem tűnik elnyomottnak, bár magassága feleakkora, mint a fölé emelkedő parkolóházak, robosztus megjelenése tekintéllyel bír, alacsony mérete nem hozza hátrányos helyzetbe környezetéhez képest. A felette szabaddá váló légtér szinte idevonzza az embert friss levegőért, az átláthatóbb, kitárulkozó, tájékozódásra alkalmas előtérre.

Breuer és társa, Hamilton Smith Atlanta belvárosának lejtős terepadottságait kihasználva kettős megközelíthetőséget biztosít az épület üvegfelületekkel hívogató bejáratához. A nyolcszintes könyvtárépülethez karakteres, védelmet nyújtó betonfalak között lépcsősor vezet. A két forgalmas utca közrefogta saroktömbön álló épület szinte magába szippantja az embert. Nem nehéz azonosságot találni Breuer szintén hasonló városi helyzetben álló egyik fő művével, a New York-i Whitney Múzeummal, ami elhelyezkedésén túl formáját tekintve is egyező vonásokkal bír. Az építészkritikusok szerint, ha meg lehet jelölni valamit a Whitney leszármazottjaként, az az atlantai Fulton Közkönyvtár.

Az ablaktalan épület, súlyos, szürke, diagonál csíkozású 4,6 m széles előregyártott beton panelekkel kirakott homlokzatával magával ragadja környezetét, az áthatolhatatlanság benyomását keltve erőt képvisel a többi toronnyal szemben. A homlokzatba barlangszerűen bemélyedő négyzetes belehasítások fortélyos építészeti megoldásokról árulkodnak.

A két hatalmas forgóajtón túljutva tágas előtérbe érkezünk. Velünk szemben, a tér közepén a könyvtárosok főasztala, a kölcsönző asztal, valamint az információs pult helyezkedik el.

Tíz órára volt megbeszélt időpontunk az épület megtekintésére. Egy kicsit előbb érkeztünk, így a hátralevő időben a csapat szétszóródott, s ki-ki a maga módján kezdte el felfedezni az épületet.

A tervezés nagyon logikus, minden „kézre áll”, nem kell keresgélni, csak a könyvek közt. Az összefüggő légterű, szabadpolcos negyedik és ötödik szint a könyvtárosi asztalról jól belátható, könnyen ellenőrizhető. Az irodahelyiségek egy belső kiteresedés köré vannak csoportosítva, hogy kis ablakfelületeikkel ne zavarják a gondosan megtervezett épülethomlokzatot.

Ahogy tervezője mondta: „Ez egy nagyon összetett épület. Az ember nem tervezhet egy iroda vagy lakóépület külsejű épületet, mert az egy másfajta speciális szerkezet. Az iroda vagy lakóépület tervezését erősen befolyásolja funkciója: elemesnek kell lennie, számtalan, megfelelő célokra alkalmas, felcserélhető egységből kell állnia. Ezért lesz a négyzetes ablak négyzetes. Az elv az volt, hogy egy olyan épületet tervezünk, ami homlokegyenest ennek az ellenkezője, ami majdhogynem felkiált a függetlenségéért, sikít a különbözőségéért az atlantai sziluettre jellemző számos magas henger és téglalap közt.” Így érvényesül a bauhausi gondolat: a forma követi a funkciót.

Ami engem a leginkább megragad Breuer középületeiben, a lépcsősor, ami itt különös jelentőséggel bír. Az épületben több lépcsőrendszer is található, de a legfontosabb, ollószerűen nyíló a második szintről indul. Ez a könyvtár lelke: a tér, a fény teljesen ráfonódik. A főlépcsőre, s az épület magjába felülvilágító engedi a természetes fényt, a négy szintre a födémátvágások hagynak betekintést.

Ez az a szeglete az épületnek, amit mindenképp meg kell örökíteni, gondolom, és gyakori kattintgatások közepette keresem fényképezőmmel a megfelelő beállítást. A többiek is belelendülnek a fotózásba, mindenki birtokba vesz egy szintet, és elmerül az apró részletekben.

Hirtelen egy hangra leszek figyelmes, valaki megszólít. Egy fekete bőrű harmincas férfi néz rám számonkérőn, s idegesen kérdezget: miért fényképezem őt? Mivel kijelentésemet, hogy a könyvtárat fotózom, és nem őt, nem fogadja, a helyzet tisztázásaképp saját álláspontunkat fejtegetve indulunk egy könyvtároshoz, talán neki sikerül megbirkóznia az üggyel. Hiába mutatom a képeimet és a hajlandóságomat: kitörlöm, amelyiken csak felismeri magát – a következő pillanatban a sértett olvasó már a bejárati szinten egy biztonsági őrnek fejti ki panaszát, egyre hevesebben. Most már szinte mindenki tud róla, hogy az Atlanta-Fulton Közkönyvtár egy látogatóját nyugodt olvasgatás közben, kikerülhetetlen módon – igaz, felismerhetetlen méretben – megörökítettem. Ekkor látom, hogy két alak közeledik felénk: a könyvtárat fényképezhetjük, de az embereket nem, és a helyzetet így megoldva, immár hivatalos kísérettel belekezdhetünk az épület felderítésébe.

Az eredeti épület minden részlete, az anyagok, az ablakok, az oszlopok, a bútorok, a képek a falon alapos tervezésről, kidolgozottságról tanúskodnak. Sajnos azóta történtek kevésbé tetszetős beavatkozások: az új válaszfalakon, funkcióváltásból fakadó helyiségmódosításokon túl, a legszembetűnőbb viszonylag friss változtatás szintén belsőépítészeti – a Breuertől megszokott eredetileg szürke színpalettáról származó árnyalatok élénk tónusokra váltása az előző könyvtárigazgató fejlesztő szándékának köszönhető.

A bútorozás igazi kuriózum. Találni az épülethez illő vaskos Breuer olvasóasztalokat, használatban levő Wassily székeket, a gyermek részlegen nyugágyszerű foteleket, bordó bársonyborítású beépített szekrényt. Persze van olyan bútor is, ami „kreatívan” átalakításra került, mint a féltett irodalmat őrző szekrénysor, ami az állítólagos por, pára, fény és egyéb káros hatások miatt lett különös módon beüvegezve. Ami a berendezést illeti, a legkedvesebb a földszintről induló lépcső melletti faliszőnyeg. A kép természetesen szintén Breuer alkotás: A rózsaszín kutya. Szőrös anyagával, élénk színeivel a hideg, szürke, földszerű falon egymás hatásos megjelenését erősítik.

Vezetőnk személyes hangvétellel, többnyire mosoly nélkül prezentálta a látottakat. Legtöbbször indokolatlan elégedetlenséggel mutatott rá részletekre, mint a tető négy felülvilágító hengere közé megmagyarázhatatlanul konzolosan benyúló függő betonfalra, a főlépcső és kiindulási szintje közötti magasságra célozva, ami alatt éppen nem lehet közlekedni. Máshol boldogan mutatta a kevésbé kellemes grafikájú amerikai rajzfilmből kiragadott és kapuvá formázott emberiesített, nagy szemű-nagyszájú plasztik tölgyfákat, melyek a gyermekkönyvtárba vezetnek, vagy a rakodó behajtónál lévő valóban hasznos kiadóablak megoldását, s egy kisebb közösségi tér körül a nézőtérre vezető rámpa melletti kiállítótérnek is alkalmas nagy falfelületet.

Amit könnyen leszűrtünk a látottakból, hogy a köz elől elzárt helyiségekben nagy a kuszaság: egyfelől olyan, mintha nem tudnák hogyan kell használni az épületet; vannak teljesen elhagyatott helyiségek, amelyek bizonyára jól működhetnének, mint a kihasználatlan, rozsdásodó konyha, a hozzá kapcsolódó fedett ebédlő, a nyitott, a földszint által mégis fedett kávézóterasz, a bejárat melletti egykori könyvesbolt, és egyéb közepes méretű közösségi terek. Máshol rendezetlen könyv és doboz hegyek, gyógyírt nem jelentő barkácsmegoldások.

A tervek elkészültekor még nagy mértékű elektronikus információigénnyel nem kellett számolni. Ez nem kizárólag a fejlődő technikának, hanem a megváltozott könyvtári rendszernek egyaránt betudható. (Az atlantai Fulton Közkönyvtár lett 26 környező kiskönyvtár felelőse, így nagyobb katalógus rendszerre, kiépültebb kapcsolattartási lehetőségekre volt szükség). Az 1981-ben átadott épületben minden beépítésre került, amire szükség lehetett, azonban vezetőnk szerint ma a dolgozók vezetékdzsungellel küszködnek.

Ezzel magyarázza a városi vezetőség az épület eladásáról szóló döntését, így 2008 októberében új tulajdonost keresnek. Már az is érdekes, hogy Atlanta belvárosának toronyházai közt a könyvtár miképp volt képes eddig kitartani a fojtogató ingatlanpiaci nyomással szemben, és létezésével tüntetőleg kiállni a valódi érték mellett. Az épület sorsa előre megjósolhatatlan, a népboldogító, utolsó Breuer középület az új tulajdonos akarata szerint élhet tovább vagy tűnhet el Atlanta város térképéről. Mi még épp időben érkeztünk!

Az első Breuer-ösztöndíjas csapat beszámolója október 28-án, kedden