Augusztusban ismét küldhetők az ajánlások az Ezüst Ácsceruza-díjra

A közelgő pályázat apropóján Pál Györgyi beszélgetett díjról, építészetről, újságírásról a 2010-es év díjazottjaival, Torma Tamás újságíróval, Vargha Mihály (1952-2010) nevében Bánki Verával és a díj alapítójával, Dr. Komjáthy Attila építésszel.

A közelgő pályázat apropóján Pál Györgyi beszélgetett díjról, építészetről, újságírásról a 2010-es év díjazottjaival, Torma Tamás újságíróval, Vargha Mihály (1952-2010) nevében Bánki Verával és a díj alapítójával, Dr. Komjáthy Attila építésszel.

Pál Györgyi: Tudom, hogy Vargha Mihály nevében senki nem nyilváníthat véleményt. Vera, Te egyike vagy azoknak, akik Őt a legjobban ismerték. Szerinted lett volna számára jelentősége ennek a díjnak?

Bánki Vera: Lehet, hogy a kérdésre nem tudok pontosan válaszolni, mégis megpróbálok. Mihály 8-án halt meg, 11-én kellett volna átvennie Demszky Gábortól a Csengery Antal-díjat, amiről tudott és nagyon örült neki.

Az építészfórumon meghallgatható egy beszélgetés, amiben számomra is sok újdonság szerepelt. Úgy tűnik, nem tekintette a pályáját egy diadalmenetnek a külső elismerések szempontjából. Bár ez őt különösebben nem érdekelte, legalábbis nem beszélt róla, de nagyon jólesett neki, ha valaki az utcán megveregette a vállát azzal, hogy olvasta a cikkét és egyetért vele, vagy éppen kifogásoltak valamit.

Amikor megtudta, hogy megkapja a Csengery-díjat, két napig mámorban úszott. Mondogatta, hogy együtt megyünk a gyerekekkel, és utána beülünk valahová vacsorázni. Azt hiszem, ugyanilyen boldog lett volna ettől a díjtól is, ráadásul célzatosan azért a törekvéséért kapta, ami neki annyira fontos volt, hogy az építészet minél több ember számára érthetővé, fontossá váljon.

Torma Tamás: Én is úgy gondolom, hogy az Ő tevékenysége ilyen értelemben rendkívüli volt. Sokáig nem volt szokás építészettel, építészetről a szakmán túl, a közvélemény felé is foglalkozni, és amilyen zárt az építész szakma, ez nem is volt fontos.

Én most is úgy érzem, mintha egy téglát kivettek volna a falból és a lyuk még mindig ott van, nincs pótolva Mihály.

P.Gy.: Ezt a díjat azok kaphatják, akik kilépve a szakmai közönségből, a laikusok számára is érthetően népszerűsítik az építészetet, építőipart. Fontosnak tartod, hogy egy ilyen elismerés megjelent a palettán?

T.T.: Mindenképpen. Én már valami meglévőbe léptem bele, engem már lapok kértek fel, ez sokkal könnyebb, mint elölről elkezdeni valamit. Az Építészfórum ma már magától értetődő, hogy van, és pontosan ezt a köztes területet képviseli. Szakmai jellegű, de egy kicsit kilóg, sőt ma már teljesen átlóg a laikus közvéleménybe. Nem szabad elveszítenie ezt a centrális pozíciót.

Komjáthy Attila: Valóban, a sajtó minden területen messze többet foglalkozik építészettel, vagy kulturális örökséggel, műemlékvédelemmel, aminek  része az épített örökség is.

P.Gy.: Tamás, a Te számodra mit képviselt ez a díj?

T.T.: Én jártam itt a magam útját, írtam a cikkeimet, megkaptam érte a pénzemet és akkor egyszer csak azzal, hogy ezért jár egy díj is, az egész egy más dimenzióba került át. Máshogy néztek rám a díjátadón az emberek, utána bent a TV-ben, a szerkesztőségben. Nem hiszem, hogy van olyan díj, amire az ember azt mondja, hogy annak nem örül, hisz mindig egy kicsit az egóját is simogatja.

P.Gy.:  A szakma részéről kaptál visszajelzést? Elsősorban az újságírói szakmára gondolok.

T.T.: Az építész szakmával nem vagyok szoros kapcsolatban, a munkám szempontjából kicsit kerülöm is, nem akarom, hogy befolyásoljon a szakemberek látásmódja.

A média részéről természetesen kaptam visszajelzést. A Népszabadság rendkívül büszke volt rám, de a TV-ben a kollégák is. Kaptam levelet az elnöktől, kicsit lebegtették, hogy ez nemcsak az építészetkritikáért jár, a TV is boldogan a magáénak tudta.

K.A.: Azt hiszem nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy még a zsűriben is fölmerült, számít-e, hogy akit díjazunk, annak hol szolgálnak a cikkei, anyagai, de én határozottan kiálltam amellett, hogy ennél a díjnál, sőt egyéb szakmai kérdéseknél sem lehet ez mérce. Ez –persze semmi nem független a politikától, a gazdaságtól – meg kell tartsa az autonómiáját. Ez egy civil szervezet, vannak benne építészek, kivitelezők, kritikus, művészettörténész, nem lehet szempont, hogy ilyen vagy olyan médiumnál dolgozik valaki.

P.Gy.: Vera, hozzád eljutott valamilyen visszhang?

B.V.: A közös ismerősök részéről természetesen igen. Ez volt az első díj, amit a halála után ítéltek oda Mihálynak. Az Ezüst Ácsceruza-díj, mint a vízbe hajított kő, hullámai gyűrűztek tovább. Decemberben megkapta a Molnár Farkas-díjat a Nagy Bálint Galériában, ahol korábban is felmerült a neve.

P.Gy.: Fontos egy díj szempontjából például az, hogy kik ítélik oda?

T.T.: Biztosan. Én nem tudtam, hogy kik adják, ez meglepetés volt. Amikor az ember ír, nagyon kevés igazi visszajelzést kap, és az újságírót tulajdonképpen mindig meghatja, ha kiderül, hogy valakik, nem is akármilyen funkciókkal, valamilyen szempont alapján a háttérből megítélik, s úgy döntenek, hogy amit művel, nemcsak lövöldözés a sötétbe.

P.Gy.: Tamás, Te most átkerültél a másik oldalra, elfogadtad a felkérést a Bíráló Bizottságba. Most más szemmel kell tekintened ugyanarra a dologra. Van már jelölted?

T.T.: Nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz. Van már jelöltem, de még nem körvonalazódott bennem tisztán, hogy mennyire személy vagy szerkesztőség munkájáról van szó. Akit én most figyelek, nem volt a tavalyi jelöltek között. Nyilván én újságírói szempontból,  nem is elsősorban az egyediség, hanem inkább a valódi hatása szempontjából nézem, és lehet, hogy másként tekintek erre, mint a szakmabeliek a zsűriben.

P.Gy.: Vera, azt mondtad a díjátadón, hogy terveztek egy kiadványt Mihály írásaiból. Hol tart most  az ügy?

B.V.: Számomra ez volt a díj legnagyobb hatása, a startkő, ahonnan elindulhatott az álom megvalósítása. Ebből tudtuk kifizetni azt a szerkesztőt, aki Mihály írásait az elsőtől az utolsóig végignézte , kibányászta azokat az írásokat, amelyek belekerülhetnek egy ilyen kötetbe. Támogatói felhívásunk megjelent az ÉS-ben és az Építészfórumon. Úgy néz ki, hogy őszre könyv lesz belőle, a Scolar Kiadónál fog megjelenni.

P.Gy.: Hogyan látjátok, a médiában az idősebb vagy már inkább a fiatalabb generációt foglalkoztatja az  építészet?

T.T.: Inkább a fiatalokat. Nem valószínű, hogy ma már a nyomtatott sajtó a legnagyobb hatású. Az internet például sokkal nagyobb felületen képes az információt elszórni, a képiség pedig sokkal meghatározóbb ma már, mint a szöveg.  A mai fiatalokhoz is könnyebb a vizualitás és a net felől eljutni. Én is gondolkodom egy kifejezetten gyerekeknek szóló építészeti műsoron, ahol nem a művészettörténet, hanem az okok felől közelítenénk meg egy épületet. Amikor ránézünk egy építészeti tárgyra, mindig egy  szépészeti rokonszenv vagy ellenszenv születik először, anélkül, hogy értenénk vagy racionálisan meg tudnánk magyarázni. Csak utána jön a kérdés, hogy mitől áll meg, mitől akkora a tér, stb.

K.A.: Igen, ez érdekes gondolat. Érthetően, sem az építész, sem a művészettörténész vagy az esztéta nem képes a laikus szemével közelíteni. Én most elég sokat járok Hollókőre, annak idején részt vettem Mendele Ferenc munkatársaként a szabályozások kialakításában, magam is több házat terveztem ott. Egyszer a faluban sétálva elgondolkodtam, mitől érzi itt jól magát mindenki? Mitől tetszik? Meg is jelent egy cikkem valamikor „Hollókői modulor” címmel, amiben pont ezt a számomra fontos felfedezést írtam le, hogy ezek emberarcú házak, az arányok megállapításánál az ember volt a mérce. Valóban milyen fontos, hogy a miértekre rákérdezzünk. Hiába akárhány ház tervezése, legtöbbször magam sem gondolok ezekre, pedig a szépészeti kérdések is valószínűleg ezekben rejlenek.

B.V.: Ide kapcsolódva hadd mondjam el, hogy Mihálynak mennyire fontos volt, hogy az írásaival neveljen, hogy az egyszerű járókelő is, aki nem építész, megértse, meglássa, hogy egy épületben mi a szép, mi a funkcionális, vagy épp mi nem az. Ezt a fajta szemléletet szerette volna átadni a fiataloknak. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartotta, hogy a budapesti vízfejűség oldódjon. Mindig szívesen gondolt arra, hogy a szakmai beszélgetések, a bizalom, a barátság nem tett különbséget vidék és Pest között. Sokat utazott, mert sokan számítottak rá bajban és örömben egyaránt.

K.A.: Tény, hogy sokkal nyitottabb a szakmánk, és jobb a pozíciója, mint régebben, de még mindig nem eléggé. Húsz éve mondom, hogy keveset foglalkozunk a saját szakmánk reklámjával. Nagyon fontos, hogy közérthetően, mindenkihez szólóan mit teszünk saját magunkért. Kicsit ez is indította ezt az Ezüst Ácsceruza-díjat. Hogyan lehetne fiatal újságírókat ösztönözni, hogy az építészettel, építéssel foglalkozzanak. Akik számára az is téma lehetne, hogy hogyan lehet érdekesen bemutatni egy ácsbrigád vagy egy burkolócsapat munkáját? Ilyen jellegű cikkek, műsorok alig vannak. Lehetne műsor, ami átadásokról szól. Hetente születik valami jó, és nem tudunk róla.

T.T.: Az úgynevezett szép meg a jó a televízióban nem elég fotogén. Az is egy szakma, annak is szabályai vannak. Készítettem én már olyan műsort, amiben csak jó hírek voltak, hét adást ért meg. Közhely, de a nézettséget az növeli, ha van valami különösség, konfliktus vagy feszültség. Persze, ha az érdekesség mentén hajózva megér hetvenet, akkor már lehet, hogy kialakít valamilyen igényt is. Minél többen foglalkoznak vele, annál inkább bekerül a kánonba. El kell érni a kritikus tömeget, hogy megforduljon a közvélemény. Amikor átüt egy határt, kialakul a megfelelő klíma. Bizonyítja ezt, hogy ma már ha elhangzik, hogy építészet, ugyanúgy felcsillannak a szemek, mint arra, hogy színházi vagy mozi bemutató – bekerült a kánonba, és igen, ebben egy ilyen díj is ösztönzőleg hathat majd. 

P.Gy.: Egy kicsit más jellegű kérdés: esztétikai szempontból milyennek ítélitek az Ezüst Ácsceruza-díjat?

T.T.: Teljesen marketing szempontból mondom: nekem a neve kicsit hosszú, az „ácsceruza” pedig archaikus. Egyébként nagyon jól néz ki, jó, hogy nem konkrét forma, így sokkal beszédesebb. A polcon is kinyitva tartom, hogy lássam.

B.V.: Nekem tetszik a név is. Három szoba van nálunk, mindegyikbe jutott egy-egy posthumus díj. Ez a zongorán kapott helyet, minden nap elmegyek mellette és nagyon szeretem. Tudom, hogy jó díjat tervezni nem könnyű. Egyszer Mihály is tervezett egyet, hetekig gondolkodott rajta, hogy ne valami hétköznapi szülessen.

Ezt azért is szeretem, mert Mihály balkezes volt, annyira jellegzetes írással, hogy a temetésén még Ferkai András is megemlékezett róla. A díj felületén az a „nem igazán egyenes, de annak szeretne látszani” ezüst csík erre emlékeztet. Szép és egyáltalán nem szokványos. Amit biztosan tudok, hogy Mihály a zenéjét is kedvelte  volna, ahogy nyikorog a doboztető. Én mindenképpen köszönöm és gratulálok az alapítványnak!

K.A.: Köszönjük szépen! Lezárásként kihasználom az alkalmat, s mint a kuratóriumot és a Bíráló Bizottságot is képviselő személy, szeretném megszólítani azokat, akik ezt az interjút elolvasták. Nagy tisztelettel kérem, hogy az augusztusban megjelenő kiírás szerint juttassák el javaslataikat a 2011-es év jelöltjeire!

P.Gy: Köszönöm a beszélgetést!

Lejegyezte: Pál Györgyi