Közélet, hírek

Az a hír, ha nincsen hír - az építészet, mint kulturális határterület

2010.05.14. 12:28

Kreditpont nem jár érte, de fontos hétvégi elméleti továbbképzés Sólymos Sándor értekezése a civilizáció elméletek, politika és építészet közötti összefüggések feltárásáról. Hosszú, néha sűrű, de mindvégig izgalmas szellemi kaland, nélkülözhetetlen, eredeti meglátásokban bővelkedő mű - esős májusi hétvégére ajánlott szellemi fitness gyakorlat.

1. Prológus

Moszkvában, 2002-ben, Putyin elnök jelenlétében II. Alexy patriarcha – a keleti egyház feje – szentelte fel a Megváltó Krisztusról elnevezett ortodox katedrálist, de nem először. Az ortodox katedrálist először a 19. század divatja szerint építették fel, mintakönyvek alapján, soha nem volt bizánci historizáló stílusban. Az építést I. Miklós cár rendelte el 1877-ben. Az épületet is az ő jelenlétében szentelték fel 1883-ban. 1931-ben Joszif V. Sztálin pályázatot íratott ki a Szovjetek Palotája megtervezésére.

A pályázaton Boris Iofan és Vasily Scsukov nyert olyan tervvel, mely egy 70 méter magas gigantikus Lenin szobor talapzatában helyezte volna el a 420 méter magas palotát, a szobor kilátó lett volna – mint a New York-i szabadságszobor – s ennek a szeméből nézhették volna Moszkvát az elvtársak. Sztálin propaganda megfontolásokból a Megváltó Krisztus Katedrális helyét szemelte ki a Szovjetek Palotája számára. Az építkezések miatt a Megváltó Krisztus Katedrálist 1936-ban felrobbantották. 1942-ben a háború miatt az építkezést leállították. Csak az alapozás és a palota alatti mélypincék készültek még el. A háború után az építkezést nem folytatták sőt, Sztálin halála után Nyikita Hruscsov – gyaníthatóan szintén propaganda megfontolásokból – az alapokat felrobbanttatta, és strandfürdőt rendeztetett be a soha fel nem épült palota helyén.

1996-ban Borisz Jelcin a strandfürdőt robbantatta fel propaganda megfontolásokból, és újra felépíttette a Megváltó Krisztus Katedrális fotók alapján rekonstruált pontos másolatát, ugyanolyan drága kivitelben, mint az eredetit I. Miklós cár. Az „orosz – szovjet – orosz” civilizációs paradigma-váltások története szimbolikusan kiolvasható a moszkvai Megváltó Krisztus Katedrális történetéből. A kapitalizmus-ból a kommunizmus-ba/-ból a kapitalizmus-ba való erőltetett menet visszatért a kiindulása pontjára – „mintha mi sem történt volna”. Mi ez a szürreális körben forgás? Szerencsétlen egyedi eset pusztán, vagy valamit azért jelez? Ez a szélsőséges példa persze egyedülálló, de az „állítás, tagadás, tagadás-tagadása” formájú körben forgással ugyanoda érkezni, ahol egyszer már jártunk, az talán nem ritka.

2. Miért hír az, ha nincsen hír?

Az újonnan elénk kerülő dolgokkal kapcsolatban sokszor déjà vu érzéseink támadnak. Egymástól függetlenül létező dolgok formai hasonlósága alapján is szoktuk feltételezni, hogy a keletkezésük körülményeiben is lehet valami hasonló. Alaktani hasonlóság mögött az ok-szerkezet hasonlósága rejlik, gondoljuk gyakran, joggal. Nem az a kérdés e déjà vu-vel kapcsolatban, hogy van-e vagy nincs, hiszen a természet folyvást ismétli önmagát. Az igazi kérdés az, hogy van-e, lehet-e egyáltalán körben forgás, vagy spirális ciklikusság a kulturális, civilizációs folyamatokban? Hasonló keletkezési folyamatok genetikusan és szükségképp vezetnek-e hasonló megjelenési formákhoz?

Nézzünk néhány ide vonatkozó korábban népszerű „haladás” értelmezési típust. A civilizációs változási folyamatok megítélése egyik archetípusának számít, ha a civilizációt ciklikusan ismétlődőnek, körben forgónak tekintjük, mint a holdfázisok, vagy az évszakok változását (a reinkarnációs tanok is ilyenek). Másik elterjedt értelmezési típus, ha a körben forgást úgy kerüli el a magyarázat, hogy spirális emelkedést, vagy visszaesést értelmez (mint a Hegel-i filozófiában „A világszellem önmagára-ismerésének stádiumai: a tézis, antitézis, szintézis spirál”). Egy harmadik típus az eszkatologikus/finalisztikus (a végső dolgok tudása/végcél felé tartó) felfogás, ha fejlődési/haladási végcélt tételezünk a fel folyamatokban (a zsidó-keresztény messianisztikus tradícióban meglévő utolsó ítélet felfogás, ill. a Marxizmus-Leninizmus kommunizmus-felfogása ilyenek). A negyedik típus, ha a civilizációt az emberi életfázisok analógiájára ifjú-, érett-, és öreg-kori állapotban írjuk le (Oswald Spengler; „A nyugat alkonya” c. könyvben, 1918-ban).

A főbb tipikus haladáselméletek rajzi sémái:

A finalisztikus civilizáció-felfogásokban bukkan fel a jó/rossz hír az utolsó ítéletről, a megváltásról, az igazságos társadalmi elosztásról, stb. (a jó hír, görögül eu-angelion). A teológia verziója szerint, ha a messiás eljött, akkor a világ közel került az elrendelt végcéljához. Az ateista verzió szerint pedig az a jó hír, hogy a világ proletárjai megkezdték a világforradalmat, miszerint közel a végcél, a földi paradicsom, a kommunizmus.

Számunkra a haladási sémákkal kapcsolatos szkepszis a legelfogadhatóbb változat, ezért nekünk az a hír, ha nincsen hír – se jó, se rossz. Mert akkor nincs nyomasztó ideológiai küldetéstudat és nincsen etatizmus – állami túlműködés – sem. Ha nincs hír az állam jó/rossz, szép/csúf dolgairól, akkor az állam működése csak egy szolgáltatás, és ez jó hír. Nos hát, jelen eszmefuttatásban igyekszünk minden ilyesfajta fejlődés-, haladás-kelepcét elkerülni, miközben valamiféle óvatosan bizonyítható „ciklikusságot” még is látunk kirajzolódni a történeti folyamatokban, sőt a jövőre vonatkozó feltételes állításokat is megkockáztatunk. Csak másként.

3. Logikus mintázat a civilizációs korszakokban – a civilizáció fraktál-logikája

Úgy tűnik, a civilizációs/kulturális folyamatoknak sajátos rendre felbukkanó mintázata, ismétlődő algoritmusa, logikája, ciklikus mélyülése/sűrűsödése van. Hasonlóan, mint a természet számtalan jelenségében – a részben meglátható az egész – a civilizációs folyamatokban is gyakran kimutatható ilyen logikus mintázat, kvázi fraktál-logika. Maga a fraktál, mint absztrakt matematikai/logikai fenomén, megérdemel némi figyelmet. Mert ismétlő logikája eltér a fent vázolt koncepciókétól.

Az egy fraktál pl. ha egy négyfelé ágazó vektor utolsó ága ismét négyfelé ágazik ugyanolyan arányban és ennek utolsó ága, ugyanígy ágazik el…, és így tovább. A fraktál-algoritmus ugyanazt a logikai ciklust ismétli a végtelenségig.

Egy-egy új civilizációs paradigma (a dolgok általános kezelésére vonatkozó mintakészlet) megjelenése újabb minőségi dimenziót nyit meg a változási folyamatokban. Az új paradigma érvényesülése – ahogyan az emberek elfogadják, alkalmazzák, elutasítják, majd túllépnek rajta – kvázi tipikus (ciklust) utat fut be: az új dolgok hírértéke nagy, harsányan robbannak be a köztudatba. A várakozások velük kapcsolatban pozitívak, talán túlzóak is. Épp ezért amikor az újdonságuk ereje már nem akkora, érdeklődésünk velük kapcsolatban zuhanni kezd, s az érdektelenség is túlzó lesz körülöttük, tagadással, csalódottsággal kell, szembesüljenek. Majd, ha tényleg értékesek, akkor a helyükre kerülnek. Ha nem, akkor meghaladjuk őket, és újabb „megváltó ideológia”, civilizációs paradigma után nézünk.

Itt nem maga a dolog objektív, hanem a pszichózis körülötte. A séma; állító, tagadó, elfogadó, meghaladó fázisok egymásutánja. A történelemben lényegében semmi soha nem ismétlődik meg, de az újdonságok körüli pszichózis dramaturgiája – épp kulturális antropológiai okokból – többnyire hasonló hullámzáson megy át. A hasonló folyamatok genezise, algoritmusa lehet hasonló, de az elfogadásuk fázis-logikája mindenképpen az. Ebből a szempontból mindegy, hogy keresztes háborúkról, vagy az indusztrializmusról beszélünk.

Az előadásban a 20. század utolsó kétharmadának (az etatizmus korszakának) építészettörténeti tipológiáját tekintenénk át. Gondolatmenetünk mégsem kronologikus, mert főként az egyidejűen meglévő ellentétek egymásra vonatkozó relációinak szerkezetét szeretnénk vizsgálni. Ez persze hosszabb bevezetést igényel.

Beszélni szeretnénk a 20. századi etatizmus korszakának négy fázisáról;
(állító, tagadó, elfogadó, meghaladó logikai szerkezet).

a második világháború előtti/utáni diktatúrák építészetéről,
Etatizált diktatúra – a totalitarizmus állítása – türelmetlen imperialista modernizáció
a nemzetközi modernizmus építészeti magatartásáról,
Etatizált demokrácia – a totalitarizmus tagadása – technokrata modern univerzalizmus
a posztmodern univerzum építészeti nyelvezetéről és
Etatizált pluralizmus – posztmodern elfogadás – a partikularizmus, pluralizmus állítása
a kortárs trendek sokféleségének e korábbiakhoz való viszonyáról.
Etatizmus meghaladása – gobal-, antiglobal mozgalmak – versengő új minták

Miután az első világháború végképp lezárta a 19. századi historizáló paradigma korát – ebből maradtak itt a századelő versengő mozgalmai és a korai modern mozgalom is – az indusztrializált modernizáció új paradigmája rajzolódott ki. A kapitalizmus logikáját újraértelmező, tervező, újraelosztó stratégiailag terjeszkedő modell az indusztrialista etatizmus. Az etatizmus az állam, racionális értékrend szerint való túlműködése.

3.1. A totalitarizmus, a diktatúrák és azok építészete

A 30-as évek Európájában az államszocializmus jobb-, és bal-radikális változatai versenyeztek területekért, nyersanyagokért hatalomért. A nemzeti szocializmus (nácizmus) államdiktatúrája a nemzetközi szocializmus (kommunizmus) államdiktatúrájával nézett farkasszemet. Az államdiktatúrák külsőségei erőltetett és türelmetlen modernizációs folyamatokat álcáztak. Az iparosítás és az ipari méretű fegyverkezés – a tőkés versengési kényszerből származtatott – stratégiai, gyarmatosítói célok szerint folyt. A minden korábbinál nagyobb katonai erő, minden korábbinál nagyobb pusztítást vitt végbe. Újabb világháború következett. Az „emberért”, az ember ellen folyt mindez, univerzálisnak hitt (tév)eszmék nevében. A radikális állításoknak radikális tagadások feszültek.

A világháború katasztrófája részben tette csak hiteltelenné az államszocializmust. Jaltában a nemzetközi államkapitalizmus időlegesen kiegyezett a legnagyobb ellenfelével, a nemzetközi államszocializmussal. Mert közös volt bennük az etatizmus, az állam túlműködése. A nemzeti államszocializmus eltűnt, a nemzetközi államszocializmus itt maradt. A háború után a szovjet mintájú államszocializmus a brit és amerikai mintájú államkapitalizmussal találta szembe magát. Hidegháború és válságok következtek. Propaganda és hazugságok a színen, titkos szolgálatok és titkos diplomácia a háttérben.

A diktatúrák építészet jelkészlete tekintélyelvű. Klasszikus és historikus civilizációs mintákat idéz. Gigantikus, ember feletti léptékű, hierarchizált, szimmetrikus, teátrális épülettömböket állít. Időtlen, drága anyagokat (márvány, gránit, bronz, arany) alkalmaz, ornamentál, és történeti stíluselemekkel manipulál. Meander, fasces, svasztika, sas, oroszlán, babérkoszorú, bandázs, harci jelvények, logók, fegyvernemi szimbólumok, stb. Architrávos, archivoltos árkádokat, timpanonos porticusokat, klasszikus arányú oszloprendeket használ. Szimmetrikus egyensúly. Egyiptomi, hellenisztikus és római, reminiszcenciák, parádéterek, császárfórumok, déjà vu-i, kultuszépítészet. Tudomány, művészet, ideológia kultusza, egyetemek, múzeumok, minisztériumok. Propaganda célú látványosságok, emlékművek, ünnepségek, parádék kultusza. Erő és egészségesség – új embertípus – kultusz, versenypályák, stadionok.

Hitler náci teoretikusai a „birodalmi realizmus” értékeit és formai mintázatait az „indo-germán” faj és művészet felsőbbrendűségéből származtatták. Sztálin teoretikusai ezt „szocialista realizmusnak” nevezték, és a kommunista ideológia és művészet felsőbbrendűségéből eredt. Racionális és logikus, hogy a historizáló szemléletű (visszatekintő, tekintélyelvű) birodalmi propagandisták a birodalmi mintakészletet tisztelő diktatúrák a szimbólumaikat térben, időben konkrét helyekről (a történelem nagy birodalmainak mintakészletéből) veszik, mintegy érzékletesen rámutatva az értékviláguk forrásaira. Hitler és Albert Speer Rómát, Egyiptomot, Napoleont és az empire-t idézi szinte sóvárogva. Sztálin és Zsoltovszkij Nagy Pétert, Berninit és a barokk Rómát tekinti etalonnak. Szentpétervár barokkját, és az Izsák székesegyház klasszicizmusát idézték.

3.2 Az etatizált modernizmus, a demokráciák és azok építészete

A 30-as, 40-es évek modern Amerikája és Európában az 50-es, 60-as évek modernizmusa már lényegesen elviselhetőbb klímát kínált az embereknek, de valójában a tagadás tartotta össze. A modernizmus végig oppozícióban volt, tagadta a diktatórikus totalitarizmust. A hidegháború tagadta a „forró háborút”, a nyugati demokrácia a keleti proletárdiktatúrát, az önigazgató demokrácia a gondoskodó államot, az egyéni szabadság a közboldogságot, és így tovább. Univerzális birodalmi állítás állt szemben univerzális nemzetközi tagadással. Az oroszok sokáig vezettek az űrkutatásban, aztán Kennedy elnök ezt tagadva beígérte a Holdra szállást, ami 1969-ben be is következett.

A 30-as, 40-es évek amerikai modern építészete, majd az 50-es 60-as évek európai modernizmusa már nem mozgalmi alakulat volt. Állami propagandagépezet, tervek és intézmények követtek stratégiai modernizációs programokat, melyeknek egy szegmense volt a modernista építészet. Le Corbusier CIAM mozgalma nemzetek feletti (internacionális) építészeti tervhivatalként működött. Chartákban kinyilatkoztatott normatív értékvilágot állított a világ építészei elé.

Az etatizált technokrata modernizmus építészete - minden előzőnek (diktatúrák historizmusa) a tagadása. Ahistorikus, absztrakt, poliarchikus, aszimmetrikus, és emberléptékű. Nem a múltból, hanem a jövőből deriválja az idézeteit. Egyszerű, szinte profán anyagokat (acél, beton, üveg, vakolat) alkalmaz, nem ornamentál és kerüli a történelmi utalásokat. Geometriai alapelemeket (négyszög, háromszög, kör, hasáb, gúla, gömb), alapszíneket (piros, sárga, kék, fekete és fehér) használ. Technológiai nyelvezete, a hézagrajz, vagy a zsaluzat lenyomata motiválja a dísztelen felületeket. A fehér derékszögű sík jelenik meg a homlokzatokon, melyeket üvegsávok – szalagablakok – szakítanak meg. A kompozíció diagrammok oszlopait, statisztikai táblázatokat, matematikai haladványgörbéket idéz. Az árkádokat kerüli (nem oszlopos, nem pilléres) lekerekített sarkú felfelé szélesedő „pillér”-ek tartanak hasáb tömegeket. A historikus árkádarányok (pillérvastagság és gerendázat vastagság meghatározott arányai) szándékos tagadásával 1:1-es pillér/architráv arányú pilléres árkádokat alkalmaz. A magastető, az oromzat, a porticus tilos. Lapos tetős, aszimmetrikus tömegek, kontrasztos dinamikus egyensúly. Demonstratív purizmus. Racionális és logikus, hogy az a-historikus szemléletű modernisták a jövő és az utópiák igézetében alkotnak. A gondoskodó állam, a tervezett igazságos mellérendelő viszonyok mintakészletét kell, hogy megjelenítsék.

A jövő megfoghatatlan, regionálisan és korszakosan tagolhatatlan. Absztrakt összefüggések, struktúrák, mintázatok, geometriai és matematikai képletek lehetnek a jövő ésszerű tökéletes (utópikus) civilizációjának és az azt működtető államának szimbólumai. Aszimmetria, polyarchia demonstratív használata önmagáért beszél. Az ornamensek (stíluselemek) megtagadása kézenfekvő. A spirális, a haladvány-görbe, derékszög, dinamikus egyensúly, alapszínek, alapformák, alapszámok, alap-gesztusok. Fém, táblaüveg, beton, tégla leplezetlen megjelenése anyagszerűség, tiszta áttekinthető felület és kompozíció. Redukált arculat, „a kevesebb több”. Elemi kontrasztok, fekete fehér megjelenés, piros-sárga-kék megjelenés, geometrikus szerkesztés, atektonikus ahistorikus építészeti formálás: lefelé keskenyedő lábak, pillérek, lapostető, horizontális szalagablak, konzolok, befogott rudak, rácsszerkezetek, stb.

3.3 A posztmodernizmus, a pluralizmus és annak építészete

A posztmodern doktrína állító pluralizmusa váltotta fel az etatizált demokrácia negáló modernizmusát. „Vége a nagy elbeszélésnek” jelentették ki a posztmodern teoretikusai a történelemre utalva. A partikularizmus állítása az univerzalizmus tagadása. Egyszerre sújt le ez a gesztus a diktatúrákra és a nemzetközi modernizmusra. Részleges állítások igazságai manifesztálódtak a „kettős kódban”. Robert Venturi híres kacsa-nyúl ábrája (Comlexity and contradiction in architecture. 1970) a részleges tagadás mintapéldája. Venturi a modernizmus egyértelmű jelentéstanával fordult szembe. A kacsa-nyúl ábra megmutatja, hogy minden korábbi egyértelmű érték ezután már több olvasattal bír. A posztmodern jelkészlete duplán kódolt, a pop kontextusában üzen a közönségének, de ezt az üzenetet az avantgárd kontextusában idézőjelbe teszi, és felülről nézi. Egyszerre mond megsemmisítő ítéletet a populáris kódról és fektet be hatalmas pénzt a pop-iparba.

A posztmodern építészet radikálisan eklekticista. A posztmodern tagadja a történelmi értékeket, hiszen a történelem végéről tesz állításokat, de historizál is, mert oszloprendeket és timpanonokat alkalmaz. A historikus korszakból is vesz idézeteket és a modern formai kánonból is – ad absurdum – a panelház hézagrajzát és ablakosztásainak arányait, mint történelmi stíluselemeket idézi. Drága anyagokat (márványt, gránitot, bronzot és aranyat) alkalmaz együtt mázolt acélgerendával, és keret nélküli üvegtáblákkal. A modern piros, sárga kék színkódját puding és fagylaltszínekkel cseréli le, de épp oly következetességgel használja, mint egy CIAM építész tenné. Ornamentál, mint a diktatúrák építészete, de léptéktelenül, szervetlenül, a kontextusból kiragadva szándékosan feszültségkeltő modorossággal, mint a modern építészet tenné. A kultusz és a pátosz teátrális eszközei funkcionalista és profán elemekkel keverednek. Oromzat és magastető, mint a polgárpukkasztás eszközei hatnak a modern „hasáb építészet” korszaka után.

Venturi, Mies van der Rohe híres „less is more” (a kevesebb több) imperatívuszát „less is bore” (a kevesebb unalmas) formában semmisíti meg. A posztmodern tetőpontján 1980-as években lehetett sejteni hogy a harsányság és a giccs kultusza nem folytatható minden határon túl. És ekkor 1982-ben, Michael Graves bizonyított. A Disney Társaság főhadiszállásának épülettömbjén (Team Disney Corporate Headquarters, Burbank, Florida, USA, Michael Graves, 1986) a homlokzaton a timpanont figurális díszek tartják. A figurális díszek, Disney-film idézetként jelennek meg, mégpedig a hét törpe közül hat; Tudor, Vidor, Morgó, Szundi, Hapci és Szende. Kuka a timpanon tengelyében áll, mint Pallas Athéne. Egyes vélemények szerint itt és ekkor ért véget a posztmodern. De ha nem is ekkor, a posztmodern kakofóniájának végére a WTC ikertornyaiba becsapódó utasszállító Airbus-ok kettős detonációja tett pontot.

3.4 A globalizmus, az etatizmus alkonya, a globalokrácia építészete

Az etatizmus aktualitása lassan a múlté lett. A multinacionális, a transznacionális, befektetői vállalkozások, a „multik” versenytárs nélkül uralják a világ piacait. Az emberek képtelenek nekik ellenállni, az állam tényleg adminisztrátorrá lett a nemzetközi tőkés folyamatokban. Elkerülhetetlen lett a kulturális bomlás, és a parttalanság. A kulturális káosz révén a világ fogékony lett a káosz-metaforákra. Elszigetelt versengő mozgalmak, iskolák nemzetközi sztárok egyszerre vannak jelen a kulturális-, és a bulvár-médiában. Folyékony megfoghatatlan, kezelhetetlen és szervezhetetlen és válság-érzékeny lett az ezredvég civilizációja. Dekonstrukció, minimal, retro-modern, konceptual, biomorfia, Cad-, Blob-, stb. A meghaladás kényszerébe került a világ ismét, akár a legutóbbi századfordulón.

A globalizáció posztmodern cinizmussal nyomul, modern profi technikával, és premodern kérlelhetetlenséggel. A posztmodern nem lehetett globális, mert a világ térségei teljesítőképességük és szervezettségük tekintetében végzetesen megoszlottak voltak. A premodern, modern posztmodern minőségi skála mentén. 6,5 milliárd emberből kb. 4-5 milliárd ember frusztrált és reményvesztett volt. A globalitás épp, mint annak előtte a modernitás, nem tervezett és szervezett doktrínaként kezdődött el, hanem a tőkés versenyben való helytállás kényszerítette ki. A modernitás-paradigma egységes civilizációs univerzum volt. A globalitás épp ilyen univerzális horderejű paradigma. A kommunikációs hálózatok, a „real-time”-ban kapott és adott hírek a kapcsolatépítésben, üzletkötésben és a forráskutatásban, az ugrásszerűen megnövekedett hatékonyság és gyorsaság, soha korábban nem látott lehetőségekkel és veszélyekkel jár.

A globalizációs „gravitáció” az a gyorsító-erő, mely a (tőke)tömeg arányában négyzetesen hat. A gyorsulást a haszon és a hozam mozgatja, miközben a föld teherbíró képessége és nyersanyagai a végét járják. Tudományos, művészeti ideológiai nézőpontú jogos kritikák és negációk jelentkeznek a globalizáció folyamataival és jelenségeivel kapcsolatban, de egyelőre úgy tűnik erőtlenek, és tehetetlenek. Az antiglobalista mozgalmak szerveződtek a „HÁLÓN”, hack-elnek, hoax-okat küldenek a „birodalom” gépeire, virtuális gerillaharcot vívtak a túlműködő állammal szemben. De ez jelenleg inkább csak játék. Brand-ek nyomulnak a hálón posztmodern cinizmussal, modern profi technikával, és premodern kérlelhetetlenséggel. Az állam-eszme és az etatizmus a múlté.

(Mint tudjuk, a nemzetállamok – a 18.-19. század modernizációs kényszerei közepette a legkorszerűbb térségi érdekvédelmi szervezetei voltak – a modernizáció hatékony lefolytatása és az állampolgáraik védelme okán próbáltak/nak intézkedni vitatható, vagy vitathatatlan eszközökkel. De míg a modernizáció paradigmái többször kicserélődtek, a kollektív érdekvédelem és érdekérvényesítés eszköztára nem tudott megújulni. A korszerű állam, a nemzet-állam/szolgáltató-állam, ma is a 19. század maximái szerint működik. A multinacionális tőke – Noam Chomsky híres mondata írja le ezt a legpontosabban: "profit is privatized, losses are socialized" (a haszon magánosított, a veszteségek társadalmiasítottak) – épp úgy fogva tartja és adósság-spirálba kényszeríti a gyönge vagy kicsi államokat, mint az egyéneket, ezen államok polgárait. Az államoknak így a klasszikus értelemben nincsenek eszközeik a nemzetközi monetáris vállalkozásokkal szemben a kollektív érdekek és állampolgáraik érdekeinek az érvényesítésére. Így az állam már nem képes funkcionálni, – sőt diszfunkcionál, hiszen meg kell védenie a rendet és a szerződő partnereit az esetleges tüntetések felfordulásai közepette is, így saját érdekei ellen is kell működnie. Sem saját, sem polgárai érdekét nem képes képviselni többé – sem parlamentáris, sem diktatórikus eszközökkel. Ezt jelenti a mondat: Az állam-eszme és az etatizmus a múlté. Az etatista hagyományok tekintetében ez kétségtelenül fontos hír – hogy rossz-e vagy jó ez a hír, az nem jó kérdés, mert a korszakok így érnek véget – van akinek jó ez, s van akinek nem. Újabb érdekegyeztetési helyzetek jönnek létre.)

A globalitás is várhatóan össze fog rendeződni egy négyfázisú fraktálba. Lesz univerzális állító – globalizmus változat, lesz ennek heves tagadása, univerzális tagadó – antiglobalista értékrend. Majd lesz partikuláris állító, kiegyező, poszt-globalista civilizációs működés és várható – amíg nem késő – hogy univerzális öko-globalizmus értékvilága kell, hogy felülkerekedjen. Ez megnyugtató is volna, ha nem a 24. órában járnánk.

Érdekessége a fent leírt négy korszaknak, hogy jellegzetes képletei nem írhatók le egyetlen oksági láncolatban. A fenti négy fázis, nem egymást követő korszak, hanem együtt létező. Minden elemének minden elemével külön értelmezhető relációja van. A 60-as években a világ különböző térségeiben, egy időben diktatúra és demokrácia, az építészetben klasszicizmus és modernizmus volt. Aztán a 80-as években modernizmus volt a diktatúrákban és posztmodernizmus a demokráciákban, majd posztmodernizmus lett a diktatúrákban is és ettől a diktatúrák hamuvá lettek.

Korábbi kultúrtörténeti, építészettörténeti vizsgálódásaink során feltűnt egy szabályosság, mely a 19. századi civilizációs folyamatokban meglátszik és épp a fent tárgyalt négyfázisú logika illusztrációja is lehetne.

Az első fázis, az antik mintakészlet újraértelmezésének kora a klasszicizmus. A második romanticizmus, amikor minden, az antiktól különböző hagyomány újra-értékelődik. A romanticizmus az antik egyetemesség megtagadása. A harmadik fázis az eklekticizmus, ami kiegyező, együttműködő korszak. A negyedik fázis, amikor versengő ideológiák, irányzatok, és művészeti iskolák sokasága tagadja meg az akadémiák rendjét. Mozgalmak keletkeznek, melyek elszakadnak (secessio) a bevált minták világától. Ez a négy fázis egy „nem-lineáris” logikai mintázatot alkot.

Nem meglepő, hogy hasonló négyfázisú logikai szerkezet (állító/tagadó/elfogadó/meghaladó) mutatkozik meg a 18. sz.-i indusztrializációt megelőző (ie. 8. sz. – isz. 18. sz.) történelmi korszakokban, (antik, középkori, újkori és modern). Ott ez a négy fázis a modernitás (1750 – 1950) korszakában, de ezt követően a 20. század etatizmusában (1930 – 2010) is. Ezeket az ismétlődő, nem-lineáris négyfázisú ciklusokat nevezzük a történelem durva és finom szerkezeteinek összefüggéseit érzékeltetendő „történelmi fraktál-algoritmus”-nak.

Ha ezt ábrázoljuk, a következő haladványt kapjuk:

Figyelemre méltó a fenti ábrán az egyes ciklusok logikai hasonlatossága és az intenzív ismétlődés szerkezete – logikai négyszöge. A logikai négyszög (metafora) itt a lineáris logika és dramaturgiailag kötött körben forgó illetve hegeliánus fejlődés-logika egyoldalúságát hivatott ellensúlyozni.

A logikai szerkezet ötlete, amit jelen tanulmányunkban történelmi fraktál-algoritmusnak nevezünk, Arisztotelész ún. logikai négyzetéből származik (Arisztotelész: Organon c. mű, Hermeneutika fejezet), melyben a ma formális logikának nevezett összefüggésekről és logikai szabályokról értekezik. A klasszikus logikában a kategorikus állítások összefüggései, egyszerűen átláthatók és a logikai négyszög segítségével jól szemléltethetők.

Kétszer két érték mentén megoszló halmazban helyezhetők el a kijelentések:

Arisztotelész logikai négyzetbe rendezhető kategorikus ítéletei, példamondatokkal:

    Egyetemes állító         (A)        Minden ember halandó.
    Egyetemes tagadó      (E)        Nincsen olyan ember, aki halandó.
    Részleges állító          (I)        Van olyan ember, aki halandó.
    Részleges tagadó     (O)        Nem minden ember halandó.

A rövidítések a latin affirmo (állítani) és nego (tagadni) szavak magánhangzóiból származnak.

Ha az állító és tagadó mondatok helyébe behelyettesítjük a 20. századi etatizmus civilizációs változatait (az etatizált diktatúrák, mint „A”, az etatizált demokráciák, mint „E”, az etatizált pluralizmus, mint „I” és az etatizmus meghaladásának, mint „O” kijelentések modális értékeit), valóságos, jól használható térképet kapunk, amiből többet olvashatunk ki, mintha lineáris történeti okfejtéseket próbálnánk megérteni.

A 20. századi etatizmus logikai négyzetében a következő ellentétes relációk olvashatók le.

4. Az etatista építészeti fenomének között értelmezett összes reláció leírása

4.1 Az "A-E" reláció (kontrárius viszony)

A totális diktatúra (A) tagadása a modern demokrácia (E). Vagy ez van, vagy az van, (nem lehet mindkettő igaz), de érvényességük múltával az etatizmusuk nyomasztó emléke miatt egyre inkább kételkedünk értékeikben. A posztmodern maga (léte magyarázata is ebben rejlik), később bebizonyította azt is, hogy ami a 30-as és 70-es évek között folyt, az szélsőséges, türelmetlen, doktriner modernizmus (az is maga az agyrém) volt, miszerint egyik sem lehet hosszútávon igaz. A II. világháború, a hidegháború, az ideológiai acsarkodás, a fegyverkezési hajsza egyaránt embertelen és civilizációellenes volt, ergo mindkettő lehet hamis.

4.2 Az "I-O" reláció (szubkontrárius viszony)

A posztmodern relativizmusa és pluralizmusa már-már káoszba taszította a civilizációt. A civilizáció működése érdekében szükséges volt a posztmodern részleges meghaladása, (partikuláris tagadások), a posztmodern pluralizmus fenntartása mellett. Megjelentek más ismeretelméleti alapokon szerveződő alternatív, versengő teóriák és az ezekre szerveződő tudományos dolgozatok, művészeti és építészeti irányzatok, pl. a dekonstrukció, a retro-modern, az új-minimal, a konceptualizmus, a redukció, stb. A harsányság helyett az önmérséklet (kevesebb több) imperatívusza újra érvénybe lépett, a kétértelműség a lebegtetett igazságérték helyébe a bonyolult szerveződésű, de egyértelmű kellések kerültek. Ennek értelmében a posztmodern értékei hamisnak tűntek.

4.3 Az "A-O" reláció (kontradiktórius viszony)

A totalitárius diktatúra és a szabadon versengő plurális demokrácia egymás negációi (ez a legerősebb tagadási viszony, mint tudjuk a fehérnek nem a fekete az ellentéte, hanem minden más szín, ami nem fehér). Ha az egyik igaz, a másik nem lehet igaz. És az idő ezt a logikai szabályt fényesen igazolta. A diktatúráknak (A) meg kellett bukniuk ahhoz, hogy újra igaz legyen a partikuláris negáció (O) ítélet. Nem minden civilizáció tekintélyelvű. A túlkonstruált ideológiai küldetéstudat helyett a dekonstruált nyelvezet demonstratív használata, a káosz megértése és metaforaként való használata, múzeumba utalta a historizmus és a klasszicizmus minden újraértelmezését.

4.4 AZ "E-I" reláció (kontradiktórius viszony)

A modernizmusnak (E) kellett megbuknia ahhoz, hogy igaz legyen a partikuláris állító (I) ítélet, a posztmodern. Az emberek nem támogatták a doktriner felsőbbségtudattal egyetemes igazságokat osztogató modernizmust. A modernizmus is tekintélyelvű volt, ebből eredt univerzalizmusa is (CIAM mozgalom). A jóléti állam kedveskedett a polgárainak. Stratégiailag lett igaz a „Nem minden civilizáció tekintélyelvű” állítás, amely a modernizmusban hamis volt. A túlkonstruált ideológiai küldetéstudat helyett a parttalan élménykínálat levette a lábáról a közönséget. A kontradiktórius reláció, ami a modern és a posztmodern között értelmezhető, az etatizált modernizmus (E), teljes tagadása a pluralista posztmodern (I) értékvilága révén, a partikuláris állítások sokasága lett igaz az egyetemes tagadással szemben, köztük a „Van olyan civilizáció, amely tekintélyelvű” állítás is.

4.5 Az "A-I" reláció (szubaltern viszony)

A diktatórikus univerzalizmus (A), a posztmodern (I) „felettes én”-je. Bizonyítható, hogy tényleg az. A posztmodern birodalmi déjà vu-i, különösen az építészetben olvashatók le kiválóan. A birodalmi arculat déjà vu-i szinte kötelezőek voltak a kezdeti posztmodern építészetnél. A posztmodern USA úgy zúzta le a rivális CCCP birodalmat, hogy egyetlen puskalövést nem kockáztatott. A partikuláris állító posztmodern doktrína befészkelte magát az etatizált modernista diktatúra minden eresztékébe. Az emberek is posztmodernek lettek és maguk hordták szét a birodalmat. A korábbi kategorikus és univerzális értékek, az egyértelmű törvénykezési és morális koordináták is fellazultak. Szükségszerű, hogy a posztmodern etikai relativizmusát az új-minimal etikai szigora partikuláris tagadásokkal felülírja.

4.6 Az "E-O" reláció (szubaltern viszony)

A doktriner modernizmus (E), a globalitás (O) „felettes én”-je, bizonyítható, hogy tényleg az. A globalizmus spontán halmozódási folyamatként teríti be a világot. Az értékei mélyén azonban a CIAM túlzó optimizmusa sejlik fel. Az antiglobalizmus épp, mint a klasszikus modernizmus oppozícióban van. Ez így helyes, hisz a globalizáció ellen nem egy ördögien szervezett összeesküvés, hanem a partikularizáció képes felvenni a küzdelmet. A WTC-be repített Boeingek gyilkos gesztusa agyrém, és teljes félreértése a világ és a kortársi civilizáció természetének. Egyetlen emberéletet kockára tenni is sok, ráadásul fölösleges, mert a globalizáció magától mállik szét, ha egyéni kétségek, kritikai gesztusok, apró negációk fordulnak vele szembe. Minden bevásárlószatyorban ott kell legyen a mi döntésünk is, minden autó meg-/nem-vásárlása, minden mosógép és lámpaizzó meg-/nem-nemvásárlása olyan döntés, amit tudatosan kell meghozni. A dekonstrukció és a biomorfia felett az expresszionizmus a „felettes ego”, a minimal felett Mies szelleme lebeg. A konceptualisták felettes énje Le Corbusier, a retro-modern neve önmagáért beszél. A fenntartható és az öko-tudatos regionális építészet oppozícióban van, de ez így helyes.

Ha helyükre kerülnek napjaink „kis” partikuláris tagadásai, és a különféle versengő irányzatok közül tényleg a jobbak kerekednek felül, akkor a globalizáció és nem a világ fog hamuvá válni. És ebben az a hír, ha nincsen hír!

5. Összefoglalás

A 20. század etatizmusának kora (kb. 1930-2001) négy egymással sajátos relációban értelmezhető korszakra tagolható. A négy korszak a szélsőségek felől a kiegyenlítettebb civilizációs önértelmezések felé tendál. A totalitárius, demokratikus, pluralisztikus és a kortársi építészet jelenségeit próbáljuk meg értelmezni és elemezni az előadással, és azt, hogy hogyan lehet az építészeti üzenetet kiolvasni a városi és a történeti környezetből, most vagy akár bármikor. Az építészet sajátos kulturális határterület. Van olyan fontos, mint a művészet, mint a tudomány, mint a filozófia, mint a politika, mint a zene, stb., mert az építészet az éppen meglévő kultúra önmeghatározása és önkifejeződése.

Sólymos Sándor
Dr. Habil. Ybl díjas építész,
tanszékvezető, egyetemi docens

Elhangzott: 2009. október 15.-én Debrecenben,
A „Debreceni Egyetem – XV. Épületgépészeti, Gépészeti és Építőipari Szakmai Napok, Szakkiállítás és Nemzetközi Tudományos Konferencia” előadásaként

Cikkinfó

Szerzők:
Sólymos Sándor