Az Alakor esete...
...az organikusságra hivatkozó szakmai kapcsolatrendszerrel és az ízléstelen hatalommal. Kőszeghy Attila írása a milánói EXPO magyar pavilonja kapcsán kialakult vitához.
Ertsey Attila a Milánói Világkiállítás Alakor címmel illetett magyar pavilonja körüli vitára hosszabb cikkel reagált. Válaszának (Építészfórum, 2014. 06. 02.) egyetlen részletét idézem: „Rudolf Steiner épületei dilettáns munkák, csúnya épületek, oda járnak az építészek gúnyolódni (….) Ahhoz a szépséghez, ami azokban az épületekben rejlik, egy megismerési út, egy erőfeszítés útján lehet eljutni, nem egy felszínes benyomás alapján. Vagy Tarkovszkijra is gondolhatunk, aki a Nyugat érzéki szépségével szemben saját gyökereihez tér vissza, mely a jövő csíráját hordozza. Vagy Joseph Beuysra, aki lemondott saját művei esztétikumáról, mert az eltereli a belső tartalomról a figyelmet. Bár ez rossz példa, az Alakor nem elég ronda ehhez.”
A múlt század második harmadától az európai és amerikai alkotók és társulások egész sora kísérletezett a hagyományos művészeti műfajok átlépésével, a fennálló gondolkodási sémák és szabályok megkérdőjelezésével. Beuys, Nitsch, Oldenburg, Erdély, Hajas, Tót Endre – ismert nevek az interart művészek hosszú sorából. Bár ha avultnak tartották is a művészet intézményeit – akadémiákat, a művészeti élet teljes szcénáját –, és azt sugallták, nem akarják, hogy alkotásaikat művészeti jelenségnek tekintsék, gyakran „művésszé nemesültek”, munkáik exkluzív galériákban és tárlatokon, művészivé fényezett performanszokon jelentek meg.
Létezett azonban az esztétikai és szemléleti újításnak egy másik vonulata is, a provokáció nélküli határátlépőké, akik ritkán szerveztek megbotránkoztató művészi akciókat – akik nem Brechtek voltak, talán mert még hittek az autonóm művészet befogadókat is megteremtő kultúraformáló erejében.
A civilben biztosítási szakértő Charles Ives 1906-ban írta a The Unanswered Question című zeneművét. Ma azt mondanánk, matematika és zene találkozott interdiszciplináris zenei textúráján. Erősen disszonáns hangzásvilágát értetlenkedés fogadta, csak több évtized múltán vált elismertté. Kísérleteinek követői már a művek létrehozásával egyenrangúnak gondolták a befogadó közeg megteremtését.
John Cage, aki szellemtudományi, építészeti és zenei iskolázottsággal vált zeneszerzővé, a negyvenes években a buddhista, később a hindu kultúrát tanulmányozta. Az ötvenes évektől a véletlen zenei alkalmazása, a chance operation központi jelentőségűvé vált alkotásaiban. A véletlen következetes érvényesítése tekintetében rokon a közel 30 évvel korábban született Edgard Varese és Bartók Béla szigorúan szerkesztett műveivel, amelyek elfogadását igencsak késleltették a befogadó közeg korábbi, megszokott kulturális és esztétikai elvárásai. Cage ezért is tarthatta elengedhetetlennek a kulturális környezet formálását, élve a média kibővülő eszköztárával. Beuys más alkotói aktivitási területek mellett elsősorban szobrászként a művészi és nem művészi elhatárolásainak radikális, provokatív átértelmezőjeként és az átértelmező kísérletek „meghirdetése” terén vált ismertté. A jelenségek másként-értelmezése kapcsán nála elkerülhetetlen következmény a rút, a nem-esztétikus, de nem eleve eldöntött tartozéka tevékenységének. Számomra úgy tűnik, hogy rokon mentalitású akcióművész kortársai (Hermann Nitsch kivételével) szelídebb határátlépők voltak.
Azokat az újabb, ezredvégi változásokat, amelyek a befogadói attitűdöket is áthangoló századközép művészi és művészet-ontológiai programjainak, formaelveinek és az esztétikaihoz viszonyulásoknak a sokszínűségét követték, épp csak felvillantani tudjuk. Markáns jegyük a „társadalomszobrászati” programok zárójelbe tétele és az esztétizáló sterilitás felé elmozdulás. Az új évezred nyugati építésze jórészt költséges felszínalkotásban éli ki alkotói szabadságát. A fél évszázada még lehetségesnek látszó kreativitás-társadalmasítás kudarcára a „zöld-age” mentőprogramjai aligha jelentenek gyógyírt.
A művészi határait tágító és a befogadói attitűdöket is formáló hazai kísérletek több évtizedes elfojtásának következménye, hogy ma Magyarországon alig létezik a befogadóknak olyan köre, amelyik fontosabbnak tartaná és többre értékelné a művészet ontológiai vonatkozásaira apelláló „társadalmasítás” poétikáját, mint a jelenleg adott műfogyasztókra tekintettel „befogadóbarát” és kommerciális esztétizálás gyakorlatát.
Sárkány Sándor és Ertsey Attila Alakor-víziója a magyarországi kulturális zavarodottság esztétikusan elő nem adható bizarr ideológia-montázsát viheti, egy a társadalmi katasztrófát még mindig alig érzékelő, fennkölt művészeti látványvilág világkiállítás-közegébe. Lehet, hogy Magyarországon még korai ez a megkésett „montázs-performansz”?
Az Alakor nem kapcsolódik a múlt századelő gondosan szerkesztett, a művésziség keretén belül maradó, finoman provokatív bartóki művészeti hagyományához, és nem felel meg az aktuális művészi elegancia elvárásoknak sem, amelyek elterelik a figyelmet Európa közeli társadalmi katasztrófáiról. Lehet, hogy az Alakor láttán fetrengeni fog a nevetéstől a közönség Milánóban. De másként reagálnak azok, akik a mai európai kultúra végjátékában látják ellaposodni a szellemi felszabadító kísérleteket. Számukra aligha lenne vonzóbb a középkori vízimalmok energia-praktikus világának esztétikusan előadott napelemes remake-je.
Néhány napja Mónus János építész válaszolt Ertsey Attilának az Alakor intencióját felvázoló védekező-támadó írására. (Építészfórum, 2014. 06. 02.) Mónus kinyilvánítja: "(...) nem, az alkalmat arra vártam, hogy az organikusságra hivatkozással kialakított kapcsolatrendszerbe rúgjak. Ezt a kapcsolatrendszert vagy nem látják, vagy számításból nem akarják látni sorstársaink. Ehhez a hálóhoz nem szabad tartozni sem erkölcsi, sem jó ízlési alapon (…) Jó ízlést alakítani, követelni csak hatalom ellenében lehet, mellette sosem.”
Különös, hogy a hatalom és jó ízlés viszonyának észlelése mennyire függ a politikai széljárástól. Mónus vélekedése e viszonyról és arról a rejtetten is nyilvánvaló szakmai kapcsolatrendszerről, amely egy jól-rosszul kitalált organikusság-fogalomra hivatkozva próbál legitim és szalonképes lenni, még megalapozott is lehet, csakhogy semmi köze a valós kontextusában megítélhető Alakor pályamunkához – ehhez a hazai viszonyokhoz méretezett „szabadulóművészeti” kísérlethez. Így tekintve számomra nem az Alakor, hanem az ízlésekre érzékeny, esztétikai vonatkozások felől próbálkozó megközelítések tűnnek ízléstelennek.
Dr. Kőszeghy Attila
Ph.D. építész
