A kontextus
Pécs – Budapest – Bécs. Ha megkérdezik, ebben a három városban lakom egyszerre. Az egyikben ott a szívem, a másikban az önbizalmam, a harmadikban önmagam vagyok. Három teljesen különböző kultúra, és folyamatosan kölcsönhatásban vannak egymással: a fejemben. A kultúrák között azonban nem lehet csak úgy, szeleburdin ugrándozni; mindegyik városnak külön személyisége van: először mind utál és eldob magától. Hosszú ideig kell udvarolni neki, míg végre megnyílik egy ismeretlen betolakodó előtt.
Az alábbi terv várostervezési eszközökkel és egy képtelen történet segítségével meséli ennek az integrálódási folyamatnak a nehézségeit – happy enddel. Az Universität für Angewandte Kunst Wien, Urban Strategies c. posztgraduális kurzusán készített várostervezői diplomamunkám korántsem önvallomásként indult: a mai világ egyik sokat vitatott témájával, a globális migrációval európai vetületben, egy párizsi helyszínen foglalkozik.
A projekt
Sénart, Párizs egyik „új városa” (ville nouvelle) egy első látásra megszokott városfejlesztési stratégiával áll elő: teljes beépítetlen területén világkiállítást hirdet. A téma azonban annál furcsább: négy kiválasztott „informal settlement” (nem hivatalos település) kiűzött lakóközösségeinek kínál egy az egyben letelepedési és újrakezdési lehetőséget, és erre tervezi a további helyi fejlesztéseket. A kiválasztott települések: Durban (Dél-Afrika), Rio de Janeiro (Brazília), Siem Reap (Kambodzsa), Christiania (Dánia), ahol a lakosok bizonyos közösségeit a magánterülettől való megfosztás és az elköltöztetés fenyegeti; hol világesemények következtében (futball vb, olimpia), hol megkérdőjelezhető legitimitású önkormányzati törvények utasításai miatt.
A projekt épületek helyett egy folyamattervezés (process design): modellezi és végigköveti a várható eseménysort és a hozzárendelhető városi tipológiákat.
A folyamat fázisai: 1. befogadás – 2. adaptáció – 3. integráció. A befogadás során a települések mintegy copy+paste-ként – azaz az eredeti hazai településtípusaikat egy az egyben felépítve – injektálódnak Sénart üres területeire, magukkal hozva saját (urbanisztikai) viselkedési mintáikat. Ezt először az emberjogi szervezetek, majd a helyi lakosság tüntetései kísérik. Miközben érkeznek a turisták az expóra. A helyi fejlesztéseket a rács-tipológia (grid) szervezi egy egységbe, jól elkülönülve a meglévő francia illetve a bevándorlók lakta városszövettől. A különböző településtípusok között határzónák (border zone) jönnek létre: a „senki földje” elsősorban a bevándorlók mezőgazdasági területe. Az integráció fázisában ezekbe a zónákba pontszerűen sport- illetve kulturális felületeket „szúr be” a város, melyek magukhoz csalogatják egyik oldalról a bevándorlókat, másik oldalról a franciákat – mígnem a két településforma összeér.
A személyes vetület
A projekt elsődleges célja volt: felhívni a figyelmet az európai migrációs politika nehézségeire és annak városfejlesztést lassító, közvetlenül érezhető hatására. Rákérdez az európai kultúrák bevándorlók iránti nyitottságára, ami az utóbbi hónapokban egyre csak zárul befelé. A projekt más szemszögből nézve mindazonáltal nem más, mint egy idegen környezetben egy új kultúrával kapcsolatba kerülés nehézségeinek története: a kapcsolat felépítésének folyamatát feszegeti, azt a meglepően sok munkát, ami ehhez szükséges. Miként lehet kinyitni egy elsőre zárt kultúrát, avagy annak megnyílni? – ez városépítészetileg és egyénileg egyaránt izgalmas kihívás. A kulturális kölcsönhatás akkor jön létre, ha mindkét fél felfedezi, mit jelent valójában: a nyitottság, az egymás felé irányuló kíváncsiság.
Sénart – Designing Coexistence - Párizs
tervező: Csaba Timea
konzulens: John McMorrough
tervezés éve: 2010
Kapcsolódó oldal:
Kihirdették az Interaction Architecture 2011 pályázat nyerteseit