Az építészet az igazságosság művészete

László Tamással, Budapest XV. kerületének építész végzettségű polgármesterével az építészetnek a közösségfejlesztésben betöltött szerepéről és lehetőségeiről beszélget Ulrich Tamás.

László Tamás a parlamentben az egyetlen építész, aki polgármesterként egy budapesti kerületet irányít és egyben országgyűlési képviselő, már második ciklusban. A három, meglehetősen eltérő adottságú és eltérő építészeti kihívásokat felmutató XV. kerületet – mert, hogy arról van szó –, a lakótelepéről ismert Újpalota, a kisvárosi település szerkezettel bíró Rákospalota és a külvárosi Pestújhely alkotja. Ezek közül ezúttal a legnagyobbról, a negyvenezer lakosú lakótelepi Újpalotáról, annak örökölt építészeti problémáiról és kortárs eredményeiről, illetve az önkormányzatiság feladatairól beszélgettünk.

Ulrich Tamás: Számos, az építészethez kapcsolódó esemény történt a közelmúltban és történik jelenleg is az Ön irányítása alatt álló XV. kerületben. Egy polgármester természetesen nem lehet „csak” építész, de az építészet sokat segíthet a „másképpen látásban”. Az építészetet milyen eszköznek látja a kerület társadalmi problémáinak, mindennapi életének a megoldásában?

László Tamás: A polgármesterség, az építész szakma és a városépítészet – mert, hogy városépítési szakmérnök is vagyok – szorosan összefonódik. Az építészetnek azt a definícióját vallom, hogy az építészet az igazságosságnak a művészete és az a lényege, hogy egy közösség számára helyeket, tereket teremtsen. Minden építészet közösségi építészet – még a családi ház is –, a közösség számára kell, hogy nyújtson olyan tereket, amikben élni lehet, és nyújtson annyi szabadságot, amennyi az adott funkcióhoz éppen szükséges és elégséges. A mai kor erre különösen erőteljesen figyelmeztet bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell katedrálist és hatalmas dolgokat építeni, de azoknak nagyon komoly megalapozottsággal kell bírniuk a közösség irányából. Egy sport- és rendezvénycsarnok építésekor annak méretrendjének, koreográfiájának, működési módjának alapvetően abban a közösségben kell gyökeredznie, amelyik azt megrendeli, s ehhez nagy erővel ragaszkodni kell.

Fontosnak tartom Patrick Geddes (skót biológus és várostervező, 1854-1932.- a szerk.) diagramjában leírt hármas - vagyis a hely-munka-ember közötti - kapcsolatrendszer-vizsgálatát és egymásra hatását, ebből ugyanis olyan interakciók származnak, amelyek az építészet, a városvezetés, a városi élet irányítása, működtetése és fenntartása szempontjából fontosak. Ezek az én fő igazodási pontjaim építészként és városvezetőként. Az önkormányzat, az én ars poeticám szerint, a helyi energiák gyűjtőhelye és az életjelenségekből mindannak a kanalizálása és megsokszorozása, ami energiákat hoz a felszínre. Ezt az önkormányzatnak kell összeépíteni, szinergiát teremteni belőle, és olyan kapcsolatot, amivel ez az önkormányzatiság folyamatosan erősödni tud. A Geddes-féle kapcsolatokat kell állandóan szervezni, és ezt fölemelni a lehető legmagasabb szintre. Mert egyrészről van a hely-munka-ember egymásra épüléséből és egymással való kapcsolatából adódó kapcsolatrendszer, és van a helyi adottság, ami azért izgalmasabb talán, mert az építészet, a városépítészet, a közösségfejlesztés nem egy ideában, hanem abban a valóságos helyben valósul meg, ahol élünk.

Persze, lehet ideális várost is csinálni, voltak rá kísérletek, lakótelep építésben is, de nem sikerültek igazán. Ekkora projekteket nem lehet úgy megépíteni, hogy azokban ne legyenek defektek és olyan hiányok, amiket én születési rendellenességeknek fogok föl. De minden ilyen rendellenesség, minden ilyen helyzet gyógyítható, fejleszthető, s olyan mértékben javítható, amilyen mértékben a helyi társadalom abban partner. A helyi társadalom pedig mindenben partner, ha jól szólítjuk meg. Van egy olyan mondás, hogy a jó kérdésre jó választ kapunk, csak a jó kérdést kell feltenni, ami egyáltalán nem könnyű.

De az építészet ebben is segít. Az építészet azért rendkívüli interdiszciplina, mert például megtanít jól kérdezni, megtanít arra, hogy ha egy adott építészeti feladatra még sok megoldás van, az azt jelenti, hogy nem fogalmaztam meg pontosan magát a feladatot. Mert minden pontosan, precízen, körültekintően megfogalmazott kérdésre egy válasz van csak. Ameddig több válasz adható, addig nem fogalmaztam meg jól a kérdést. Nem fogalmaztam meg jól például az alkalmazkodást, azt a közösségi hatást, amit el akarok érni, nem tudom még, hogy kit fogadok be arra az adott helyre. Vagyis a városvezetői munkának rengeteg olyan vonatkozása van, ami építészi gondolkodást igényel. Az építészet nem azzal kezdődik, hogy téglát téglára rakok, hanem azzal, hogy az adott épület belső működésrendjét, mintegy a koreográfiáját megtanulom. Tudnom kell, mit fognak abban az épületben csinálni, az miképpen fog működni, milyen alternatívák vannak, egyféle feladata lesz avagy sokféle, a sokfélét be tudom-e tényleg építeni, egymást nem oltják-e ki a lehetséges funkciók… Mindez egy hallatlanul izgalmas játék.

Ebből a szempontból is nagyon érdekes két tervpályázatunk az elmúlt évekből. Az egyik az újpalotai Fő tér és Közösségi Ház pályázata, a másik pedig Rákospalota Városközpont tervpályázata volt (ez utóbbiról bővebben: Építész Közlöny Műhely 2012. júliusi számában – szerk.), s mindkettőre izgalmas válaszok születtek. Már a kiírások megfogalmazása is hallatlanul összetett feladat volt, elmélyült gondolkodást igényelt, hiszen olyan területekről, városközpontokról szóltak, amelyek még az identitásukat sem tudták kialakítani. Illetve Rákospalotáé 1950 óta csak csökevényesedik és már csak vágyakban és emlékekben él, Újpalotának pedig egyáltalán nem is jött létre. Az egyik legfontosabb dolognak ezekben az esetekben az önazonosságtudat meghatározását tartom, és ebben is az építészet tud a legtöbbet segíteni. Nem csak azzal, hogy jeleket hoz létre, hanem azzal is, hogy olyan összefüggéseket keres, amivel organikus szövetet tud létrehozni egy városban, városrészben. Ez különösen fontos városközpontok esetében.

Nézzük meg elsőként az újpalotai lakótelepet, amely lakosságát, területét, és talán éppen ezért problémáit tekintve is a legnagyobb a kerületében. Hogyan gondolkodik erről?

Az újpalotai lakótelep építésénél nagyon modern előképeket használtak föl az akkori tervezők, Callmeyer Ferenc és Tenke Tibor. Ami elkészült, mégis torzó lett, mert azokat az elveket, amiket a Toulouse külterületén felépített Le Miraille lakótelepen kidolgoztak (épült az 1960-as években, tervezői: Georges Candilis, Alexis Josic and Shadrach Woods – szerk.), nagyjából a miénkkel egy időben, itt nem lehetett érvényesíteni. A lakótelepet alapvetően a darupálya határozta meg, tehát azokat a gondolatokat, hogy például olyan utcákat csináljanak, amik valódi utcák, vagy hogy valódi kommunikációs tengelyeket hozzanak létre, egyszerűen a technológiai problémák miatt csak részlegesen lehetett megvalósítani. Alapvetően ebből fakadnak ma is az újpalotai lakótelep fő problémái, vagyis hogy még a kiindulási eszmék sem tudtak érvényesülni, s azok a közösségteremtő „mozdulatok”, amiket a tervezők megálmodtak, egyáltalán nem jöttek létre.

Megépült egy gigászi méretű lakótelep, közel tizenhatezer lakással, fénykorában majdnem hetvenezer lakossal és egyetlen közösségi házzal, amiben jelen pillanatban egy 80 és egy 40 négyzetméteres helyiség található. Ennyi jut egy még ma is negyvenezres lakosú városrésznek! Ami azt jelenti, hogy a lakosság abból a két alapvető emberi igényből, amit én egymással nagyon összefüggő pólusokban határozok meg, így az összetartozás tudat és a szabadság tudat, egyiket sem tudja maradéktalanul megélni. Az összetartozás tudatot, ami elementáris emberi igény, fizikailag nem tudja megélni – miközben az emberek hihetetlen sűrűségben élnek itt –, ezért aztán az látenssé is válik.

A lakótelepen 2009-ben megépült Boldog Salkaházi Sára templom szinte a katakombából rántott ki egy katolikus közösséget. (Építész: Kruppa Gábor, KIMA Stúdió – szerk.) Ebben a templomban ma olyan közösségi élet zajlik, olyan hihetetlenül felfokozott közösségi tevékenységek válnak nyilvánvalóvá, amelyek egyértelműen azt mutatják, hogy ha ezek az elfojtott vágyak lehetőséget, teret kapnak – a tér alatt építészeti és virtuális teret egyaránt értek –, akkor az egy pillanat alatt kitöltődik. Ez a templom képes arra, hogy olyan közművelődési színteret is adjon, ahol városi ünnepeket lehet bonyolítani, ahol olyan szabadegyetemi előadássorozatot lehet tartani, amelyen kétszáz érdeklődő vesz részt folyamatosan, vagy amelynek zsúfolásig megtöltött templomterében musicalt mutatnak be Szent Erzsébet életéről. Azt hiszem, a Szent Erzsébetről szóló legendának hihetetlen aktuális mondanivalója van a lakótelepi szociális problémák felé is.

Ez a templom tehát teljesíti azokat a közösségi feladatokat, de azoknak legalábbis egy részét, amire a lakótelepen élőknek tudat alatt, maguknak sem megfogalmazottan, igényük volt. De a közelmúltban kiírtak egy közösségi házra vonatkozó pályázatot is, szintén közösségteremtő szándékkal.

Nem véletlenül írtuk ki a Fő tér és Közösségi Ház pályázatot. A kiírásban egyrészt természetesen megadtuk a közösségi ház működtetésére vonatkozó programot, de a legérdekesebb része a pályázati kiírásnak valójában az volt, amelyben azt kértük a tervezőktől, hogy a közösségi ház körüli tér használatára is dolgozzanak ki egy téli-tavaszi és egy nyári-őszi funkciót. 63 pályamű érkezett, ami azt jelenti, hogy 126 funkció-együttes jelent meg a pályázat kapcsán, rendkívül változatos képet adva arról, hogy a tervezők miképpen képzelik el egy lakótelepi közösség életrendjét, mozgását, egymásra találását. Aki azt mondja – és ezt képviselték elődeink is –, hogy a tervpályázat butaság, mert úgyis csak egy terv fog megvalósulni és inkább azt az egyet keressük meg (a haverom például egészen biztosan jól megcsinálja), szerintem alapvetően téved. Mi azt mondjuk, hogy amikor 63 terv készül el, és ráadásul az a 63 terv legalább 20-30 kérdésre ad 63 féle választ, azzal olyan fantasztikusan értékes és tanulságos gyűjtemény születik, aminek mélysége, rétegződése, differenciáltsága van. Olyan egymásra mutató, egymást megerősítő jegyek válnak nyilvánvalóvá, amire az ember nem mondhat mást, mint hogy ezt biztosan így kell csinálni. Mert ha annyian mondták ugyanazt, annak valószínűleg igaznak kell lennie.

Az egzakt válaszok, az igazságok sokkal erőteljesebben és sokkal nagyobb biztonsággal fogalmazódnak meg egy ilyen tervpályázat kapcsán, mintha csak leülnénk és eszmélkednénk. Ez a 63 pályázó komolyan vette a pályázatot, amire egyébként nagyon sok pénzt is áldoztunk. A teljes pályázati anyagot, vagyis a 63-szor hat-hét tablót kiállítottuk a városházán, a folyosókon és a díszteremben. Ennyi meghatott építészt még nem láttam. Ritkán megélt ünnepet varázsolt magának az építészet azzal, hogy a tervpályázat értékelése ekkora nyilvánosságot kapott, a pályázók megbecsülve érezték magukat, a munkájukat, a szakmájukat. Mindennek a gyakorlati haszna pedig a most készülő szabályozási tervben „csapódik” majd le, amit a pályázat tanulságai alapján alakítunk ki.

A lakótelep helyszínei általában azért nehezek, mert az úszótelkes kialakításnak köszönhetően valóban minden mintegy „úszik”, szétfolyik. Az, hogy a házak körül van egy egy méteres körvonallal meghúzott terület és azon kívül az összes többi terület a „senkié”, azt eredményezi, hogy nincsenek fix helyek, nincsenek olyan pontok, amiket meg lehet ragadni, nincsenek találkozási helyek, és ezek a hiátusok valahogy az életet is meghatározzák. Ha a lakótelepen élőket a saját mindennapi pályájukon kívüli, egy kilométeren belüli helyszínekről kérdeznek, azokról fogalmuk sincs, pedig ott élnek negyven éve.

Egészen elképesztő, hogy a lokalitás milyen szűk pályán mozog és az „újpalotaiság” érzésének nyoma sincs, pontosabban csak nagyon kevés emberben van. Mi ezt szeretnénk megteremteni ezzel a Fő tér és Közösségi Házzal, és azzal hogy további ilyen helyeket keresünk. Mert a lakótelepen azért sem találják/érzik otthon magukat az emberek, mert valójában egy óriási kiterjedésű megaprojektben élnek. Ha ezt fel tudjuk bontani hat-nyolc egységre, és ezekben az egységekben kis alközpontokat hozunk létre, abban a pillanatban már nem csak az újpalotaiság jön létre, hanem a nádastóparkiság, a kőrakásparkiság, a nyírpalotautcaiság is. Most többek között ilyen alközpontok megteremtésén is dolgozunk, amelyek egyébként egy „nőtt” városban vagy a falvakban önkéntelenül is létrejöttek az idők folyamán, ám nekünk most ezt visszafelé kell megteremtenünk. Ez lehet a varázslat a lakótelep rehabilitációban. 

Az egyik nagy figyelmet keltő, már megvalósult projektjük az újpalotai orvosi rendelő átalakítása volt. Hogy nem csak ráncfelvarrás történt, arra bizonyíték, hogy az épület néhány héttel ezelőtt nyert elismerést a FIABCI XV. Magyar Ingatlanfejlesztési Nívódíj pályázatán.

Tudja, a lakótelepen élők eddig úgy érezték, és teljes joggal, hogy mindig a maradékot kapták, mondván, nektek ott az is jó lesz. Ezért születtek ócska, igénytelen pavilonok, jöttek létre borzalmas közterületek, és egyéb, eleve lepusztult dolgok. A három ütemből álló, Zsókavár utca környéki szociális városrehabilitációs projekt első ütemében szereplő orvosi rendelő felújításának igényét örököltük. Egy negyven éve elkészült épületről beszélünk, ami már építése pillanatában is sok gonddal született, a maga öt centiméter vastag azbesztcement lapokból álló homlokzatával, szerkezeti kötöttségekkel, ebből adódó orvos-beteg kapcsolattal. A beteg mesterséges világításban várakozott a folyosón, egy ajtóval szemben és mi mást tehetett, félt.

Nem csak a tartószerkezetig bontottuk vissza az épületet, hanem a működéséhez kapcsolódóan új koreográfiát találtunk ki: nagy várókat alakítottunk ki és azokat kitettük az utcai homlokzatra, az érkezőket nem egy sorszámot osztó, személytelen gép, hanem képzett személyzet irányítja, vagyis azonnal kapcsolat teremtődik. (Tervezők: Madzin Attila és Hidasnémeti Máté építészek, Csavarga Rózsa belsőépítész, Szentgyörgyi Szandra designer, 2012. – szerk.) A várók mögötti folyosón már csak az orvosok és az irányított betegek közlekednek, de azért át is látni az épületen egy kicsit, mert az egésznek lett egy kis nyitottsága az üvegfalaknak köszönhetően.

Az orvosoknak és a munkatársaknak különálló kiszolgáló terei vannak, számukra teakonyhákat alakítottunk ki, annyi ülőhellyel, hogy le tudjanak ülni és megbeszélni egy-egy nehéz esetet. A gyerekorvosi rendelőben pedig már létre is jött az a praxisközösség, amit mi csak távlati célként képzeltünk el. Az öt gyerekorvos olyan népszerű rendezvényeket szervez, hogy nem lehet rájuk bejutni. Ezeken különböző vizsgálatokat végeznek az általuk közösen vett nagy értékű műszerekkel, amelyek lehetővé teszik például a helyben történő laborvizsgálatokat.

De be kell valljam, még nem végeztünk, elmaradt néhány olyan fontos dolog, amelyre mindenképpen időt és energiát kell fordítani. A homlokzat elé zöld falat terveztünk, amit még nem nőtt be a növényzet, mert nem figyeltünk rá oda, és még nem tanítottuk be teljesen az épület gazdaságos használatára az ott dolgozókat. Úgy hiszem, ezzel a rendelővel olyan mintát adtunk, ami most már kötelez bennünket, hogy a kerület összes orvosának és lakójának hasonlót tervezzünk, számukra hasonló színvonalú decentrumot építsünk. Az Észak-Pesti Kórház területén már folynak a tervezési munkák, a lakótelepen, a Hősök útján pedig dolgozunk a második háziorvosi központ tervezési előkészületein, ami ugyanúgy közel 20 ezer embert szolgál majd ki, mint a Zsókavár utcai rendelő.

Az építészet, mint a közösségépítés fontos eszköze nyilvánvalóan vezérelve, és ennek további megnyilvánulása az újpalotai szociális városközpont terve is.

A szociális városközpont azért lesz érdekes, mert az újpalotai lakótelep központját valójában mintegy „kiszívta” a Pólus Center. Nem akarunk és nem is tudunk versenyezni a Pólus Centerrel, viszont kitaláltuk, hogy a már meglévő Spirálházból csináljuk olyan, elsősorban szociális indíttatású épületet, amiben a családsegítő szolgálat, a fiatal munkanélküliek tanácsadó irodája működik majd, de szociális mosoda is helyet talál benne, és egy olyan nagy befogadó képességű és nagy kapacitású éttermet is kialakítunk, ahol Erzsébet utalvánnyal rászorultak, nagycsaládosok, köztisztviselők, lakótelepi idősek számára minőségi étkezést biztosítunk. (Közbeszerzési eljáráson Golda János, Madzin Attila és Varga Bence építészek nyerték el a munkát – szerk.)

Nem Lordok Háza típusú étteremre gondolunk (önkiszolgáló étterem gúnyneve volt a Karinthy Frigyes út - Móricz Zsigmond körtér sarkán a 70-80-as években – a szerk.), hanem olyanra, amiben minőséget kínálunk, és ezt viszonylag olcsón tesszük. Ezt azért tudjuk megtenni, mert a lakótelepi intézményekről is másképpen gondolkodunk. Például az iskolai közétkeztetés – amit inkább közösségi étkeztetésnek neveznék – versenyképessége eleve behatárolt, mert csak évi 185 napig szolgáltat. Ezzel szemben ez a közösségi étterem akár 320 napon át működhet, és megoldható benne nem csak az ebéd, hanem a reggeli is, és ami fontos, be tudjuk vonni az ottani munkákba a helyben élőket, akár közmunkásokat is. Ez abszolút a lakótelep jelen állapotához igazodik, abból a szociális helyzetből indul ki és az ottani, egyáltalán nem könnyű társadalmi, szociális kérdésekre ad választ.

A szociális intézményhálózatunk lehetetlen helyeken, szociális terápiára alkalmatlan épületekben, szinte elrejtetve működött eddig, ám azzal, hogy ezt most kitesszük a „kirakatba”, felértékeljük a jelentőségét mind a szolgáltatást igénybe vevők, mind a szociális munkások szemében. Innen kezdve ennek a 400-500 négyzetméter alapterületű családsegítő szolgálatnak és a többi, vele együttműködő intézménynek a koreográfiája determinált: arra kell keresnie a helyes válaszokat, hogy a központ miképpen fog kapcsolatot tartani a környezetével, mire kell képesnek lennie a helynek, gondolkodni kell az épület megközelítéséről, belső kialakításáról, és arról, hogy itt gyakran elesett, sérült emberekkel, nehézségekkel küszködő családokkal, speciális közösségekkel foglalkoznak majd.

A szociális gondoskodást nem az ún. „szegénypolitika” felől akarjuk megközelíteni, mert a „szegénypolitika” a sokféle szegénységet sajnos, mintegy újratermeli, hanem alapvetően az életmód felől. A családsegítő szolgálat, ha jól csinálják, a család életének az értelmét tudja megmutatni, s nem a fogyasztás oldaláról, hanem a közösség oldaláról: miképpen tudjuk támogatni egymást, hogyan tudom kihúzni magam a bajból, hogyan találok segítőkre, hogyan tudunk összefogni. Természetesen tudjuk, hogy rengeteg kockázat rejlik az elképzelésünkben, számos kérdőjel villog bennünk is, még nincs minden részletében kitalálva az épületegyüttes. De azt hiszem, hogy azok az irányok, amiket elképzeltünk, nagyon ígéretesek és hallatlan izgalmas válaszokat tudnak adni a lakótelepi élet kérdéseire.

Említette, közel negyvenezer ember lakik a lakótelepen. Milyen életminőséget kínálnak ezek a több mint negyven évvel ezelőtt épült betonpanel épületek, egyáltalán mit lehet tenni velük?

Ezernégyszáz lakásnak elsősorban a homlokzat felújítása került bele abba a szociális városrehabilitációs programunkba, ami országosan is példamutató értékű. Hogy miért? Azért, mert olyan vastag, 14-16 centiméteres hőszigetelést alkalmazunk a lakóházakon, amilyet az országban talán még egy-két helyen. Mert mi kerül igazán sokba a panel lakóházak és intézmények felújításakor? Egyértelműen az állványozás. De ha már felállványoztam 33-40 méter magasan egy épületet, akkor valóban komoly hőszigetelést érdemes föltenni, mert ezeket a házakat, melyeknek körülbelül még 50-60 évig kell állniuk, többször már nem fogják fölállványozni.

A rehabilitáció csak a hőszigetelést érinti vagy az épületen belül is tudnak valamit tenni?

Ez azért nehéz kérdés, mert mindegyik ház lakott, és a lakások tulajdonosa csupán hat-hát százalékban az önkormányzat, így belül valójában nem tudunk semmit sem csinálni. A lakások privatizálása az egyik legbűnösebb dolog volt, amit el lehetett követni az emberek ellen. Jellemző példa, egy német kisvárosban – ahol egyet fizet, kettőt kap akcióban is kínáltak eladásra lakásokat, mind hiába’ – a lakások megmaradtak közösségi, szövetkezeti tulajdonban. Ezért tudták azt megtenni, hogy építettek egy puffer lakótelepet, és amíg felújították a házakat, odaköltöztették a lakókat.

A házakat pedig alapvetően átalakították: az addig 3-4 féle lakásalaprajzból csináltak 28 félét, kibontották a lépcsőházat és lakásokon belüli lépcsőt alakítottak ki a helyén, függőfolyosót hoztak létre, a bejáratokat átalakították, teljesen új megközelítéseket találtak ki. Azért tudtak ilyen minőségben dolgozni, mert egyrészt a lakások közösségi tulajdonban voltak, másrészt negyven százalékuk eleve üresen állt. Több lakóépületet lebontottak, a megtartottak esetében emberibb magasságokat, méreteket hoztak létre, minden lakáshoz kertet csatoltak, az épületek körüli területeket odaadták a lakóközösségnek, és így tovább. Ráadásul egy nagyon szellemes elvet is megfogalmaztak a jövőben fizetendő bérrel és rezsiköltséggel kapcsolatban.

Ennek lényege leegyszerűsítve: a rehabilitáció előtt a lakás rezsije négy euróba, a lakbér pedig egy euróba került. A lakás felújítása után a rezsi egy euró, a lakbér négy euró lett, tehát a végösszeg nem változott, noha a rezsi jelentősen csökkent. Ám a négy eurós lakbér biztosítja a többi lakás felújítását, illetve a karbantartást, s ezzel a lakótelep fenntarthatóságát. Ez a felújítás sajnos, nem tud minta lenni nálunk, több ok miatt sem. Egyrészt mindez egy tízezer lakosú kisvárosban történt, tehát nem csak a strukturális eltérések, de a méretek is erősen különbözőek, másrészt az anyagi lehetőségeink sem összevethetők, ám néhány elvet át tudunk emelni, és átfogalmazva esetleg be tudjuk építeni a jövőbeli elképzeléseinkbe.

Beszéljünk akkor egy kicsit erről a közeljövőről. Mit terveznek mostanában a lakótelepen?

2011-ben volt egy ötletpályázatunk Újpalota Fő tér és Közösségi Ház címen. Erre az év második felében lesz már egy valódi építészeti tervpályázatunk. Aztán meg kell oldanunk a Nyírpalota utca és a Páskomliget utca sarkán működő újpalotai piac sorsát, ami most kész rettenet. A fő problémát az jelenti, hogy az elmúlt évtizedekben a csarnokra rátelepedett, ránőtt a rendetlenség. Leválaszthatatlan ragadványként körbenőtték méretes pavilonok, köztük építési engedély nélküli gyógyszertár, és egyebek. Ez a piac mára sok vonatkozásban élhetetlenné, korszerűtlenné vált.

Elképzelésünk szerint megtartjuk az egyébként megfelelő alaprajzú, szilárd csarnoképületet és a felújítás első ütemében létrehozunk egy olyan védett piacteret, amiben lesznek általunk felépített fix pavilonok, kialakítunk egy sétányt, illetve egy teret az őstermelők számára. A célunk, hogy legyen ennek a negyvenezres lakótelepnek egy olyan piaca, amely személyes megszólíthatósággal, ebből fakadó megbízhatósággal, minőséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkezik. Ez a piac alkalmazkodna az élet valós ritmusához. Vagyis az igazi piaci napokon, pénteken és szombaton, illetve az ünnepek előtti napokon akár tízszeresére is felduzzadt forgalomra is alkalmassá kell tennünk.

Ez tehát a koreográfia, amit pillanatok alatt felépíthető, minőségi tervezett építményekkel kívánunk megoldani, amely képes alkalmazkodni a lökésszerűen jelentkező igényekhez, majd pillanatok alatt el is tüntethető. Ez a koreográfia olyan, mint a lélegzés: beszívom, kifújom, beszívom, kifújom… Ezt a lehetőséget kell építészetileg és a terület használatában is lehetővé tenni, lehetőleg még ezen az őszön. Sok tervünk van tehát, és még csak Újpalotáról beszéltem, Rákospalota és Pestújhely egészen más jellegű problémáira térjünk vissza legközelebb.

Ulrich Tamás

Az interjú a Magyar Építész Kamara Építész Közlöny Műhely című lapjának 2013. augusztusi (227.) számában jelent meg.