„Az építészet sohasem ártatlan, de nem is annyira nagy a jelentősége” – nyilatkozta Jacques Herzog a Blicknek

A mai napon kezdetét veszi a Kínában megrendezett 2022-es téli olimpia, amelynek megnyitóját a Pekingi Nemzeti Stadionban, ismertebb nevén a Madárfészekben tartják. Ennek kapcsán a Blick svájci napilap interjút készített Jacques Herzoggal, az épületet tervező, világhírű Herzog & de Meuron építésziroda vezető tervezőjével, akit építészeti etikáról, propagandáról és a totalitárius rezsimmel való elkerülhetetlen összefonódásról is kérdezték. 

 

Sebastian Rieder (Blick): 2008 után ezúttal a 2022. évi, pekingi téli olimpiai játékok ünnepélyes megnyitóját is az Olimpiai Stadionban tartják. Építészként mennyire büszke erre? 

Jacques Herzog: Ez szép, de őszintén szólva nem nagyon érdekel az olimpia. A téli játékok nem igazán izgatnak. A stadiont használják és messze földön híres. Pont erre készült. Ami miatt a leginkább örülünk, az, hogy 2008 óta nem csak sportrendezvények miatt használták: része lett a pekingiek mindennapi életének, és turisták is előszeretettel látogatják. Nemcsak egy stadion, hanem park, találkozási és szórakozási hely is egyben.

SR: A kritikusok azonban sokszor csak egy propagandagépezetnek tekintik az olimpiát, amellyel Tibettől Tajvanig elkendőzik a forró témákat. 

JH: Így is lehet róla gondolkodni, de mi – a nyugati országok – beleegyeztünk, hogy Kínában rendezzék az olimpiát. És akkor most mégis panaszkodunk? Kínát senki sem gondolja jobban működő országnak a Madárfészek miatt. Mindazonáltal Peking élhetőbb várossá változott: más városok olimpiai stadionjaival ellentétben, amelyek a játékok után okafogyottá váltak, a Madárfészek és környezete egy nagyon népszerű köztérré változott. Én ezért sokkal fontosabbnak tartom a létesítmény közhasznát, mint a feltételezett PR-hasznot a kínai államnak.

SR: Elfogadnád a meghívást Pekingbe, ha nem lenne pandémia?

JH: Miért is ne? Már jó pár éve voltam utoljára, egyébként Ai Weiwei-el együtt. [A világhírű képzőművész, aktivista, aki a kínai kormány kritizálása miatt már hosszú ideje külföldön él, az olimpiai stadion tervezésében is részt vett mint művészeti konzulens - a szerk.]

SR: Ai Weiwei jelenleg száműzetésben él. Provokatív művészete és emberi jogi aktivizmusa miatt a kínai kormány disszidensként tartja számon.

JH: Ai Weiwei jó barátom, aki szereti Kínát. Azonban mi svájci építészek vagyunk és nem aktivisták. Kínai művészként ő lehet aktivista, lehet, hogy annak kell lennie, főleg ha ismered a személyes történetét. Többször utaztunk együtt korábban, együtt is dolgoztunk, sokat tanultunk és nevettünk. 

SR: Valószínűleg mostanra már elvesztették a jókedvüket. Gondoljunk csak Hongkong elnyomására vagy az ujgurok üldözésére. 

JH: Akkoriban sem a kínai politika miatti örömünkben nevetgéltünk. De természetesen igaz, hogy ma az ország autoriterebb arcát mutatja, míg anno abban reménykedtünk, hogy a társadalmi nyitás lehetséges. A gazdaság egyre több kínai embert tett gazdaggá. Olyan projektek indultak országszerte, amelyek elképzelhetetlen léptéket és nagyfokú kreatív szabadságot nyújtottak főként a nyugati építészeknek. Leginkább az újonnan épülő középületek (múzeum, egyetem, sport) miatt úgy gondoltuk, hogy ez a folyamat egy nyíltabb társadalmi párbeszéd kialakulásához vezethet.

SR: Pont az ellenkezője történt. Így sem bánja az olimpiai stadion felépülését?

JH: Nem, miért kellene bánnom?

SR: Azért, mert a hatalmas aréna ismét annak az államnak a színpadává válik, amely két lábbal tiporja az emberi jogokat.

JH: A kínai politika talán valóban tudatosan segítette elő egy ilyen látványos épület megépülését, de ami ennél jóval fontosabb, hogy ránk, építészekre semmilyen nyomás nem nehezedett, hogy ideológiailag színezett építészeti nyelvet kövessünk. A stadion egyébként sem alkalmas helyszíne az elnyomásnak – épp ellenkezőleg. Az emberek minden napjainak részévé vált, népszerű találkozási pont és köztér. A társadalmi, szociális oldalról tekintve valójában ez az egyik legsikeresebb projektünk.

SR: De nem tartja megkérdőjelezhetőnek, hogy a téli olimpiát Kínában rendezik ilyen égető geopolitikai feszültségek közepette?

JH: A kérdést mindenképpen ki kel tárgyalni. A mi demokratikus nézőpontunkból követeléseket kell megfogalmaznunk az etnikai kisebbségekkel, a nők jogaival, a középkori módszerekkel (a korbácsolástól a megkövezésig) és sok minden mással kapcsolatban. De a saját, képmutató, álszent viselkedésünkkel is tisztában kell lennünk. A világkupa [a 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság, amely infrastruktúrájának építésével kapcsolatban többek között Zaha Hadidot is kérdőre vonták évekkel ezelőtt] és az olimpia csak akkor rendezhető meg, ha a teljes nyugati világ egyetért ebben. 

SR: Nyilván Svájc is az egyike ezeknek az országoknak. 

JH: Mindenki, és különösen mi, svájciak sokat üzletelünk Kínával, Oroszországgal és a Perzsa-öböl menti államokkal. Akkor is, ha fegyverekről és egyéb érzékeny javakról van szó. Az építészet sohasem ártatlan, de nem is annyira nagy a jelentősége. Túlbecsüljük, ha gaztetteket elkövető országok "propagandájaként" tekintünk rá.    

SR: Mekkora súlyt tulajdonít az etikai és erkölcsi szempontoknak egy megbízásaival kapcsolatban?

JH: Csak olyan országokban dolgozunk, amelyekkel más nyugati államok és különösen Svájc is ápol diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat. Sok kérést azonban visszautasítunk, ha nem győz meg minket a társadalmi kultúra, vagyis az, hogy az emberek hogyan bánnak egymással és a mi embereinkkel. Építészként néha éveket töltünk egy helyen, úgyhogy ezzel nem lehetnek problémák.

SR: Az olimpiai stadion megbízásának mi a története?

JH: Igazából csak véletlen volt, hogy egyáltalán részt vettünk a tervpályázaton. Kínában utaztunk Uli Sigg-el (Svájc kínai nagykövete 1995 és 1998 között) Ai Weiwei-el együtt; egy felejthetetlen utazás, ami későbbi barátságunk és közös kirándulásaink kiindulópontja volt. Az utazás alatt, 2002-ben döntöttük el, hogy indulunk a pályázaton. Ez már az utolsó előtti pillanat volt, a jelentkezés majdnem lezárult. 

 

A Blick-ben megjelent teljes interjút itt olvashatják. Jacques Herzog egyébként 2008-ban a Spiegelnek adott interjúban is nyíltan válaszolt az újságírói kérdésekre. Akkor azt mondta, hogy "csak egy idióta – nem pedig egy erkölcsösen gondolkodó ember – mondott volna nemet erre a megbízásra." Továbbá kiemelte, hogy bár a tervezési program nem tartalmazott ilyen kívánalmakat, a stadion körüli területeket úgy tervezték meg, hogy minél több lehetőséget adjanak nehezen monitorozható emberi találkozások létrejöttére.

Az építészet és az autoriter állami rendszerek kapcsolata már régóta forró téma világszerte. 2014-ben, az akkor még elő Zaha Hadidot a The Guardian kérdezte a katari labdarúgó vb-re tervezett, impozáns stadionépülete kapcsán. Hadid úgy fogalmazott, hogy bár a több mint 500 indiai és 382 nepáli vendégmunkás halála természetesen aggasztja, építészként nem feladata ezzel foglalkozni, ugyanis ez az állam kötelessége. A katari  világbajnoksággal kapcsolatos munkálatokban azóta több ezer külföldi munkás vesztette életét.

Január végén, szintén a The Guardianen jelent meg egy írás Bjarke Ingels, világhírű dán "celebépítész" brazíliai megbízásaival kapcsolatban. Ingels ugyanis nem olyan rég az ország elnökével, Jair Bolsonaróval tárgyalt egy óceánparti gigaberuházás kapcsán. A BIG építésziroda egyébként több szaúd-arábiai projektet is elvállalt az elmúlt években. A tervező azzal hárította az őt érő kritikákat, hogy ő csak remélni tudja, és hisz benne, hogy az ő általuk tervezett beruházások hozzájárulhatnak az országok társadalmi és kulturális megújulásához.  

Sokan mások persze nem elégedettek ezekkel a magyarázatokkal, amelyek a hatalmi érdekek és a háttérben mozgó pénzösszegek jelentőségét próbálják elbagatellizálni. Összetett problémákról van szó, de annyi bizonyos, hogy az építészet már évszázadok óta szoros összefüggésben van a hatalommal és a politikával. Ez persze nem véletlen, hiszen nagy tőkeigénye miatt alapvetően a társadalom felsőbb rétegeihez kötődik. Sok példát tudunk mondani olyan épületekre, amelyeket elfogadhatatlan hatalmi rendszerek emeltek, saját erejük fitogtatására vagy legitimálására, de arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ezek a házak az őket létrehozó rezsimek bukása után is használatban maradhatnak, sőt akár át is alakulhatnak. 

Winkler Márk