Az építészeti performanszok
Kalmár László karácsonyi írásához írt újévi kiegészítést Mónus János építészeti akcióművészetről, jövőről, félelmeiről.
Kezdjük építészeti akcióművészetek korát élni, gazdasági, ideológiai, egzisztenciális válságaink közepette (szakmánk, építészei, ez utóbbinak sajnos úgy tűnik főszereplői, nemcsak itthon). Performanszaink lassan beépülnek a felsőfokú építészképzésbe, intézményesülnek, tapasztalt építészek szerveznek ilyen eseménysorozatokat melyek szakmapolitizálási eszközzé is kezdenek válni. Irányultságuk általában a fokozott szakmaszeretet, a szabadság iránti vágy. Erősödésük azonban veszélyeket is hordoz.
Amíg hihetünk szakmai létünk jobbra fordulásában (azaz abban, hogy lesz még tervezni valónk), addig hatásuk lelkesítő. Figyelemfelhívásaik az eltérések lehetőségeire a megszokottól (általában biztos, korszerű esztétikummal), az építészet tendenciáit képesek befolyásolni. Nevetségessé teszik a nagyképűsködést, a szűklátókörűséget, a fülledt provincializmust, olyan internacionalizmuson alapulnak, mely kizárólag az egyénhez kötődik. Létrehozóik általában saját költségen működnek, ezért enyhe agresszivitásuk jól eső. Hihető, hogy majdani szakmagyakorlásunkba, gondolkodásunkba beépülnek felhívásaik.
Mégis veszélyt érzek abban, hogy megjósolhatatlan ideig tartó munkanélküliségünk következtében lassan akcióművészekké válunk (el leszünk ezzel is) és teljességet fogunk érezni az ilyen részvételeink után, atomjaira hull, melynek egyben kellene maradnia, azaz lassan alkalmatlanokká válunk. Megszokjuk, hogy mindenáron főszereplői legyünk az olyan helyzeteknek is ahol nem mi vagyunk azok, ugyanakkor jelentőségünket nem leszünk képesek felismerni azokban, amelyek terhe minket nyom.
De ez lenne a kisebbik baj. A magánkezdeményezések korát is éljük, az Európában is erősödő gazdasági,- politikai,- államhatalmi koncentrációk ellenében. Azonban hiába szép perspektívájúak ezek a társadalmi reakciók (amíg futja rájuk), az egyének szerveződése projektjeikre (így az építészeti performanszok is), mégsem tudok szabadulni víziómtól, hogy lassan a "politika" működéséhez mindezt nem beépíteni, hanem "lenyúlni" fogja (politikai építészeti akciók egymás ellen, állami kirakatberuházások mint performanszok, szabad magánkezdeményezések befogása, kisajátítása stb.). Rájön, hogy kevesebb munka ezeket a kezdeményezéseket támogatni, mint felelősen tartós jövőt tervezni, irányokat, hálózatokat meghatározni (valóságos társadalmi egyeztetésekkel, kezdeményezésekkel, támogatottságokkal). "Ötlet" alapú jelent és jövőt sugallni pazar lesz, mert nincs felelősség, számonkérés.
Bevallom, hogy az idézett víz felett lebegő egyszemélyes "Mjölk" szaunakabin örömteli látványát mérgezi félelmem. Ez a méreghalmozódás az utóbbi idők termése nálam, hiszen korábban lelkesedéssel kísértem szakmánk performanszait. A 2010. Velencei Építészeti Biennále horvát úszó pavilonjáról akkor ezt gondoltam:
"a szabadság iránti igény intenzíven csak kötött rendszerekben támad fel napjainkban, az építészetben is. A szabadság volumene, időtartama nem meghatározható, lehet az centiméteres, másodperces is, viszont nagy sebességgel szokott érkezni, lassú, tudatos építése illúzió, inkább kiszámíthatatlan vihar eredménye. Törni felé alkotói kötelesség, igaz, megfelelő makro,- mikroklíma szükségeltetik hozzá. Ez utóbbiak úgy látszik Horvátországban most megfelelők, nálunk még mindig nem. A Biennálén horvát részvétellel a szabadság (rendszerbe zártan: hegesztett rozsdás hálók között) vízen érkezett, mint Lohengrin hattyúja. Ez a vízen alig ringó, soktonnás alkotmány alkalmasnak bizonyul költői átláthatóságra, könnyedségre, a szabadság ígéretére. Irigylésre méltó a közeg, amelyben létrejött, a mecénások felismerőképessége, az építészek szellemisége, összetartásuk. A tanulság nyilvánvaló: a szabadságra mindig mindenütt törekedni kell, a lehetőségek, léptékek mértékétől függetlenül. Az ilyen energiák összeadódhatnak, míg a kishitűségeké nagy valószínűséggel kioltják egymást."
(E sorok megjelenését viszont akkor már nem kérhettem, mert annak Rijekából odaúszó tárgyát egy vihar megrongálta, -elsüllyedt?- a kikötés után Velencében.)
Összességében tehát, sajnos ezek a friss, gyors átfutású építészeti mozzanatok könnyen válhatnak csupán súlyos problémák elfedésének, felületi kezelésének eszközeivé, az ösztönös vagy akár tudatos felhasználók körében, a "munkát! kenyeret!" alapkövetelés "tartósított zsemlemorzsa"-szerű fizetségévé. Kijelenthetem azt is, hogy ezek az eszközök amennyire alkalmasak annak a társadalmi igénynek gerjesztésére, amely végre a hangsúlyt épített környezetünk módosítására helyezné -mondjuk a világszerte forszírozott elektronikai, autógyártási iparfejlesztések ellenében-, sajnos ugyanannyira alkalmasak ennek az igénynek továbbra is csak lappangó helyzetben tartására. Írásom nem aktivitási lebeszélés, hanem inkább felhívás a tudatosságra szeretne lenni, a belenyugvások ellenében.
Mónus János építész
