Az építészetkritika intellektuális ketrece

Ertsey Attila írása az Országépítő rövidesen megjelenő számában lesz olvasható, Helyes Gábor írására írt reflexiója viszont most aktuális.

Ez az írás az Országépítő rövidesen megjelenő számában lesz olvasható, és csak azért előzöm meg a megjelenést, mert az Országépítőt nem mindenki olvassa, viszont Helyes Gábor írására írt reflexióm most aktuális.

Ertsey Attila

"Építészekkel nem érdemes vitatkozni. Komplett életműveikkel még kevésbé" – ezzel a kijelentéssel kezdődik Helyes Gábor írása, majd utána rögtön nekikezd mindkettőnek. Barátainkkal nem érdemes vitatkozni – mondhatnám, mert a szerző barátom, de éppen ezért nem kímélem, nekikezdek én is.

Régóta foglalkoztat korunk hétköznapi tudatállapotát jól jellemző problémája, a küszöb előtt való topogás. A tudat egy helyben topog és frusztrálódik, mert nem tud átlépni a küszöbön, át az érzékfeletti megismerésbe. Az intellektuális tudat saját börtönében van, és nem látja a fától az erdőt. Külsődleges jelekből ítél, címkéz, kategóriákat állít fel, amibe igyekszik belegyömöszölni megismerési kísérletei fragmentumait, mert valamit érzékel, amit alapjaiban nem ért.

Megközelítése alapvetően determinista, többé-kevésbé minden szellemi teljesítményt mechanisztikus hatásokból vezet le, az elemzésének alávetett alkotók e szemlélet alapján biliárdgolyók, akiknek pályáját különböző behatások módosítják, kiszámítható egzaktsággal. Nem számolnak azzal, mi van, ha a golyó ráébred szabad akaratára, és hirtelen maga indul el egy nem várt irányba. A biliárdból ekkor lesz foci. Ez a szemlélet – t.i. a biliárdgolyós - azonos a kauzalitásban gondolkodó történelemfelfogással, mely a történelmi eseményeket ok-okozati összefüggések láncolataként fogja föl. Ennek értelmében ha XY nem ölte volna meg Z-t, a további történelem egészen másként alakult volna; ha Makovecz Imre elutazott volna Amerikába, ma nem lenne Kós Károly Egyesülés, stb. Gyökeresen különbözik ettől a szimptomatológia szemlélete, mely a fizikai világban megjelenő történelmi eseményeket csak szimptómáknak tekinti, a tenger felszíni hullámaihoz hasonlítja, és a valós hatóerők, áramlatok megismerését tűzi ki feladatául, melyek a mélyben lassan és határozott irányokba mozognak, s amelyek fő mozgatórugója az emberiség tudatfejlődésének aktuális állapota és az ebből születő impulzusok.

A szimptomatologikus szemlélet az okokat a láthatatlanban keresi, a szellemiben, azaz a lehetőségek világában, nem a fizikai világban, azaz a megvalósulás szférájában. Ez a „megtörtént” és a „megtörténhetett volna” drámája. Ha a szellemi világ megtestesülni kívánó lényei, illetve eszméi megjelennek egy kreatív individualitás által a jelenségek világában, akkor az Ég és Föld összhangba kerül, harmónia keletkezik. Ha a lehetőségek és a megvalósult világ egymástól eltávolodik, szakadás, mulasztás történik.

A szerves építészet formáló ereje az épület eszméje, amely az ideák világában várja a megtestesülést, vagy más szóval: a formák az istenek beszéde. Aki az ideák világát fikciónak, romantikának gondolja, értetlenül áll a szerves építészet jelensége előtt. A küszöbön álló kínlódást jól meg lehet figyelni a hazai szellemi élet számos képviselőjénél, így egyes építész-teoretikusoknál is, erre példa Helyes Gábor írása a magyar szerves építészetről éppúgy, mint WGA hasonló tárgyú írásai, így a posztorganikus építészetről szóló eszmefuttatása is. A tipikusan posztmodern gondolkodású WGA a téglából vezeti le a posztorganikus fogalmat, mely annyira leegyszerűsítő megközelítés, hogy szóra sem érdemes. Legyen boldog vele.

H.G. megközelítése a többitől külön áll, és különlegesen érdekes, sőt, érthetetlen, hiszen ő részese volt annak a szellemi iskolának, melyet most kívülállóként elemez. Nem ismeretlen előtte az ideák világa, az imagináció, a szimptomatológia, legalábbis fogalmi szinten. S hogy miért és hogyan távolodott el e tartalmak megragadásának képességétől, ez az igazán izgalmas kérdés számomra. Helyes Gábor az imaginatív megismeréstől karnyújtásnyira van, ez a kis távolság azonban éppen elég ahhoz, hogy alapvető tévedésekbe essen.

Nem kellően tárgyilagos gondolkodásmódja következtében olyan kijelentéseket is szájába ad az általa elemzett építészeknek, melyeket nemcsak sohasem mondtak, de nem is gondolhattak, mert azok ellentmondanak az általuk képviselt szellemiségnek. A tévedések a magyar szerves építészet születésének elemzésénél kezdődnek. Úgy véli, Wright eljutott a szerves építészet lényegéig, míg Makoveczék félreértették és kimaradtak a szellemi evolúció Wright által elért lépcsőfokából, sőt, visszaléptek egy archaikus-romantikus, már dekadenciában lévő szemléletbe. 

Én mást állítok, és ezt az állítást igyekszem bebizonyítani. Wright túllépett a modern építészet racionális-intellektuális-materialista szemléletén, és sejtésekben eljutott egy szellemi megalapozottságú építészet csírájához, de nem tudott felemelkedni az imaginációig. Más szóval: eljutott addig a megismerésben, ameddig Heisenberg a határozatlansági relációval eljuthatott, azaz az érzékszervi megismerés objektív határáig, sőt megsejtette az odaátot is, de nem jutott át. Rudolf Steiner ezt a pontot – t.i. Heisenbergét - tekintette nullpontnak, innen indult el. Makovecz pedig - Steiner evolúciós ugrását követve – szintén átlépett a küszöbön. Az ő épületeinek csírája egy-egy tiszta imagináció. Említhetjük Wright apropóján Henry Fordot is, aki – Wright kortársaként, Steiner szavaival szólva - ott dörömbölt a szellemi világ kapuján, de bejutni nem tudott. Ez nem csökkenti zsenialitásuk nagyságát, inkább azok tragikus nagyszerűségét húzza alá.

Az intellektuális elme, ha nem ér fel a szellemi kontinuitás megragadásáig, szükségszerűen fogalmaz így: „Makovecz (…) eléggé félreértve őket, a morrisi Arts and Crafts mozgalom amerikai ágához sorolta Wrightot”. Nagy jelentősége nincs e kijelentésnek, mert tévedés. Makovecz ugyanis nem ért félre dolgokat, különösen nem ilyen természetűeket. Nem az elvakult tisztelet mondatja ezt velem. Az Arts and Crafts idilli vízióként való megítélése negligálja a mélyén mozgó impulzust, pedig Makovecz erre utal. De ne ragadjunk le ennél.

H.G. elméleti ugrásainak önkénye következtében nagyvonalúan kifelejti a századforduló művészeti forradalmait, ahol hatalmas előreugrás történt a szellemi felé, majd hirtelen e virágzó mozgalmat és vele párhuzamosan Közép Európát az első Világháború során gyorsan lefejezték. Ezután jött a Bauhaus, kezdetben ezotérikus gyökerekkel, majd szellemi indíttatásától és szociális impulzusától több lépésben megfosztva nem maradt más belőle, mint az ipari előregyártás és az építészeti tömegtermelés ideológiája, mára pedig steril, elitista stílusépítészet.

A szecesszió rövid, de világszínvonalú épületeket termő virágzását elfeledve öröklött provincialitás-ról beszél, és a kauzalitás elvi alapján állva lesajnálja a hazai építészeket, akik - mivel nem tudtak elutazni Amerikába - kimaradtak a wrighti hatásból. Nofene. Le Corbusiernek volt módja Wrightról hallani, mégsem hatott rá fikarcnyit sem.

Meddig jutott el Wright? Wright az intellektus rabja maradt, az eredendő szellemi érzékenység nyomaival, ami azonban nem tud szellemi látássá válni. Felbontotta a zárt és egymáshoz sorolt térsorok akadémikus dogmáit és áramló tereket hozott létre. Valamit megérzett a térben működő erők mibenlétéről, melyet a kínai kultúra csí-nek nevez, vagy a térrendezés törvényeiből, melyről többek közt a feng-shui, de leginkább az euritmia tudósít. Dombtetőre nem, csak köré épített, a táj félkész gesztusát kívánta befejezni. Tudott a nehézkedési és a könnyűségi erőkről, de csak az érzés és nem a világos tudat szintjén. Épületeit lebegő, könnyed szerkezeteknek gondolta el, mintha az éteri erőket vonta volna be a teherhordásba, a térben áramló erőkre fektetve dinamikus teraszait, párkányait, konzoljait. Ez az érzékenység a lebegő, éteri erőket mozgósító formálás iránt ösztönös marad, amit nem lát át világos tudattal, viszont művel, zseniálisan. Talán ír-kelta származása veszi rá, hogy idézeteket emeljen be az épületekbe, a kelta keresztet, az ornamenseket. Csak sejteni lehet, mit hozott magával a kelták és ír őskeresztények megismerési eredményeiből – az elemek, a természeti birodalmak, az elemi lények: a kő, a víz, a levegő szellemeinek meditatív szemléletéből, melyet az ír szerzetesek és a druidák műveltek.

Ha valaki ma Wright-ot az organikus építészet evolúciós sorában Makovecz után teszi, téved. Wright túllépett a modernizmus dobozista zsákutcáján, követői – Aalto, Utzon, Scarpa szintén, sőt nem vetette el a modern építészet dogmatikájában halálos bűnnek számító ornamentikát sem – idézzük Scarpa fogalmazását: az ornamens a részlet ünnepe. A természet formáló erőinek megértéséig azonban nem jutott el. Életműve így is megalapozta a továbblépés lehetőségét, mely úton tanítványai indultak tovább, a Mester már megtette, amit megtehetett.

A következő tévedés mindjárt itt érhető tetten. H.G. a Wright-tanítvány Bruce Goff építészetét is a félbolond kategóriába sorolja, pedig talán épp Goff az összekötő kapocs Wright és Makovecz között. Goff ugyanis az a tanítvány, aki – sok ösztönös kísérlet, giccses mellékvágány közepette – végül eljutott addig, hogy épületei a fantázia és az imaginációk határterületéről származnak. Míg mestere főleg a geometria kristályos rendjében, az ásványvilág formavilágában maradt, némi kirándulással a növényi ornamentika és formálóelvek irányába, Goff valamennyire továbblépett a növényi-állati-antropomorf formák utánzásán is túli világba, de ő sem jutott el a káoszba belenyúló formálóerők megismeréséig. Goffnál válik el az a fejlődési irány, amin Wright elindult, de nem tudott továbbhaladni, – jegyezzük meg, nem is szorult rá, az ő életművének nem ez volt a missziója, ez inkább ránk, utódokra vonatkozó követelmény.

Goffra is érvényes Makovecz felszólítása: fantázia helyett imaginációra van szükség. Steiner tette meg azt a lépést – a gondolkodás megfigyelése segítségével -, mely által a küszöb átléphető. Ez teszi lehetővé, hogy a művész ne kiválasztott látnokként a szellemi világban tett utazásának emlékeit illusztrálja műveiben, hanem hogy a fizikai világot közvetlenül szellemítse át a művészet által.

S itt van a következő félreértés: HG szerint az organikusok a formát, míg Wright a teret állítja a középpontba. Hozzátehetnénk, hogy forma nélkül nincs tér, csak üresség, de ez még nem válasz. A félreértés feloldása az első és a második Goetheanum megértéséből születhet. Az első a tér törvényeit építette bele a kettős kupolába, kozmikus ritmusok és összefüggések zenei összhangjaként, hallatlan komplexitással. A második épület félkész maradt, Steiner csak egy az épület tömegét ábrázoló modellt hagyott hátra, sematikus belső térrel, az utókor feladata lett volna a belsőt megalkotni, ami végül kudarcba fulladt. Az épület formája azonban itt nemcsak az európai és emberi Közép eszméjét jeleníti meg, hanem az elpusztult első Goetheanum éteri formáját ismétli, mint egy emlékezést, a belsőt pedig befejezetlen barlangként formálja meg. Az emlékező formák és a formálatlan, barlangszerű belső tér Krisztus sziklasírjára utal, ahol a Jézus holttestét kereső asszonyok egy angyallal találják szembe magukat, aki így szól: akit kerestek, már nincs itt. A második Goetheanumban tehát szándékoltan nincs úgynevezett belső tér. Az épület egy befejezetlen felszólítás.

De vissza a terekhez: hogyan jelenthető ki az, hogy az organikus épületek csak épületszobrok, melyekbe, mint a sajtba, csak barlangszerű maradéktereket fúrtak? Makovecz maga volt az, aki mozgásformákból levezetett térkísérleteket végzett, és megfogalmazta a terek egyik legfontosabb feladatát, hogy az ember méltónak érezze magát bennük, fel tudjon egyenesedni. A tér tehát nála az ember mivoltát, méltóságát támogatja. Wright terei a horizontális áramlásra, a dinamizmusra koncentrálnak. Ez is szép dolog, de univerzális megoldásnak mégsem jelenthető ki. Az áramló terek mellett Wright még valami mást is tudott, meg tudta különböztetni a külső és a belső teret. Ez a képesség hiányzik a mai üvegdoboz-tervezőkből. Hogy mi ez a különbség, mi tartja kint a házból a démonokat, erről érdemes volna még elmélkedni egy sort.

Makovecz mindig hangsúlyozta az őt kategorizálni kívánó teoretikusok előtt: ő nem népi építész. Nem a hagyományból merít, hanem az antropozófiából. A hagyomány meghalt. Makovecznek a hagyományhoz van köze, de az nem szolgál forrásként számára, csak egy eszköz, ami tudósít egy elveszett kozmikus műveltségről, melyet ma a semmiből kell újjáteremteni. E törekvést művészi önkénynek nevezni ugyanaz a megismerési impotencia, mely alapján neves művészettörténészek - miután képtelenek voltak megérteni Joseph Beuys életművét részleteiben és egészében egyaránt, kitalálták az univerzális jelzőt, az individuális mitológiát. Ez remek, mert azt üzeni, hogy bármilyen, a valóságtól elrugaszkodott, csak a művész által mesterségesen kreált ideológián alapuló művet jogosnak és hitelesnek nevezhetünk, mert az az ő különbejáratú mitológiája, amit megalkotni szíve joga, s az egyúttal automatikusan művészetnek is tekintendő.

E vélekedés nem más, mint a posztmodern művészetszemlélet maga, mely a végletekig fokozza saját materializmusát, mivel minden véleményt – szöveget, narratívát, vagy WGA kifejezésével elbeszélést - jogosnak és azonos értékűnek tart, de minden szellemileg megalapozott kijelentést, evidenciát – mivel valóságtartalmát nem érzékeli – kirekesztőnek, magát kizárólagosnak beállító és ezáltal erőszakos álláspontnak tekint. Fura módon a helyzet fordított: Wright építészete inkább a jelené, az antropozófiai alapokon nyugvó organikus építészet a jövőé. A mai dobozista modern és posztmodern erőlködés pedig a múlté. Legalább ez utóbbiban vélhetően egyetértünk. 

A vélemény pedig maradjon szabad, még barátok közt is.

Ertsey Attila