Az építészettörténet oktatásáról - 140 év múlt - és a jövő

A hazai építészettörténet oktatás, mint az építészképzés része, immár 140 éves múltra tekint vissza. Az évfordulót a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke több rendezvénnyel ünnepelte, ezek egyikének témája az építészettörténet oktatása volt. A szimpóziumon hat képzési hely oktatói mutatták be kurzusaikat. Az alábbiakban Dr. Simon Mariannak, a beszélgetés moderátorának áttekintése olvasható.

Az Európai Építészettörténészek Hálózata (EAHN) januári hírlevele Mario Carpo, amerikai építészettörténész és teoretikus provokatív – Miért nincs szükség építészettörténészekre az egyetemeken (sőt, inkább el kellene őket küldeni) – című esszéjével indított. A tartalom sem volt kevésbé sokkoló: az építészettörténet mára a legtöbb építész és építészeti iskola számára elvesztette gyakorlati jelentőségét, így ha továbbra is ugyanazt és ugyanúgy tanítjuk, mint eddig, akkor az építészettörténészek nem csak fölöslegesek, de egyenesen károsak lesznek az építészképzésben.

A hazai építészettörténet oktatás, mint az építészképzés része, immár 140 éves múltra tekint vissza. Az évfordulót a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke több rendezvénnyel ünnepelte, ezek egyikének a témája az építészettörténet oktatása volt. A 2010. április 20-i beszélgetésre valamennyi hazai, építészetet oktató egyetemről meghívtuk az építészettörténetet tanító kollégákat, hogy bemutassák saját iskolájuk gyakorlatát. A találkozó második, bő kétórás részében közöttük, és a bekapcsolódó hallgatóság között folyt a beszélgetés azokról a kihívásokról, amelyekkel az építészettörténet oktatás ma szembenéz.

A helyzet talán nem annyira rossz sem az építészettörténészek, mint szakma, sem az építészettörténet, mint tudomány számára, mint ahogyan azt Mario Carpo állítja, de az önvizsgálat biztosan nem ártalmas. Vitathatatlan, hogy az építészettörténet az általános és a hazai kultúra része (ez utóbbi formájában identitásképző elem), a leendő építészek számára egyúttal szakmájuk története. Az érvek – kultúra és szakmatörténet – önmagukban is elégségesek az építészettörténet oktatás létjogosultságának az indokolásához, mégsem lehet véletlen, hogy az építészettörténet már egy ideje nemzetközileg is a helyét keresi a képzésekben. (Lásd a terület nemzetközi felmérését a The Journal of the Society of Architectural Historians 2002/3-4. és 2003/1. számaiban.) Az építészettörténet oktatásának átgondolását legalább három, az utóbbi időben bekövetkezett változás indokolja.

1. Mintegy tíz éve annak, hogy az építészeti gyakorlat egyértelműen pragmatikus irányba fordult, ami, együtt az oktatási intézmények közötti versennyel, egyre inkább praktikus tudást vár el az egyetemektől, vagyis olyan építészettörténet és építészetelmélet oktatást, amely minél közvetlenebbül hasznosítható.

2. A kultúraközvetítés módszereinek változása, az internet elterjedése a tanítás módszertanát is kihívás elé állítja, úgy kell vonzóbb módon átadni az ismereteket, hogy az – bár szükségszerűen befolyásolja – ne csorbítsa a tartalmat.

3. Végül az építészettörténet, mint a történettudomány része, nem mentes a diszciplínát érintő általános kihívástól, a história historiográfiai önvizsgálatától. A beszélgetés a fenti három témáról folyt.

Miért tanítsunk építészettörténetet?
Építészettörténetet oktatni pedig kell – az építészettörténet tanáraitól aligha várhattunk más választ a kérdésre – az indokok mégis eltérőek voltak. Az egyik megközelítés a szakmából indult ki: az építészettörténet alapismeret, ez nyújtja a legtöbb segítséget ahhoz, hogy az építészet komplexitását megismerjük. Az építészettörténet olyan az építészek számára, mint az anatómia az orvosoknak, lehet, hogy nehéz és sokszor unalmas, de meg kell tanulni, át kell magunkat rajta küzdeni. A másik vélemény az építészettörténetből, mint önálló diszciplínából kiindulva szintén a területbe való beavatáshoz szükséges energiát hangsúlyozta, párhuzamot vonva a művészettörténettel. Az építészettörténetre nem tekinthetünk, mint valamely közvetlenül hasznosítható tudás forrására, a közegbe való bebocsátáshoz olvasni és gondolkozni kell, ami erőfeszítést kíván.

Az építészettörténetet, akár szakmai alapismeretnek, akár önértéknek tekintő nézetekkel szemben többen utaltak arra, hogy az építészettörténészeken, és a speciális érdeklődésű hallgatókon kívül egyre nehezebb a közönséggel a fenti állításokat elfogadtatni. A hazai valóságból eredő legfőbb kihívást az építészoktatás körülményei jelentik. A magas létszámok, a szemináriumok helyett leginkább nagyelőadókban zajló oktatás, a személyesség, a közvetlen tanár-diák kapcsolat hiánya, a széles hallgatói merítésből következő töredezett történeti és általános tudás, a nem olvasó diákok, és az elmélyülés ellen ható, az internet kínálta, gyorsan megszerezhető információk könnyű elérhetősége, mint a gondok legfőbb forrása – mindez visszatérő motívuma volt a beszélgetésnek. Míg az építészképzés gyors létszámnövekedése az oktatás minden területét érinti, az építészetben teret nyerő pragmatikus szemlélet az építészettörténetet sújtja a legjobban, a gyakorlat nem kívánja meg közvetlenül a történeti ismereteket. Ráadásul a történeti tudás, mint olyan is relativizálódott, elveszítette objektív értékét, a számos módszer között válogató (építészet)történet már nem tekinthető biztos pontnak. Az építészettörténet értékvesztését a történettudományi paradigmaváltással, vagy csak a folyamatosságot tagadó, netán a múlttal szemben ellenséges külső környezettel magyarázó hozzászólók is egyetértettek abban, hogy újra kell gondolni a tanítás módszereit.

Hogyan tanítsunk építészettörténetet?
Az építészettörténet oktatóinak tehát a duzzogás helyett fel kell venniük a kesztyűt, és vonzóbbá, érdekesebbé, „szexisebbé” kell tenniük a tárgyat. A képanyag folyamatos frissítése, a digitális technikák beépítése az előadásokba, és az internet okos alkalmazásának a megtanítása nem csak lehetősége, hanem szinte kötelessége a tanároknak. A naprakész technika mellett (amiben a hallgatók sokszor előrébb járnak tanáraiknál) az építészettörténet vonzerejét növelheti a személyes kapcsolat létrehozása az épület és a hallgató között, a ház valós megismerése, „megsimogatása” – igaz, ez a lehetőség megint csak a kis létszámhoz kötött.

A tanár, az előadó személye, mint meghatározó vonzerő ennél a témánál, de a beszélgetés során többször is előkerült, Pogány Frigyes, vagy Szentkirályi Zoltán előadásai sok mai építészettörténész emlékében elevenen élnek. Az egykori élmény persze egy adott korhoz kötődött, amikor mind az egyetemi tanár, mint az építészettörténet más pozícióban volt. Az előadó szerepe ma is fontos – hangzott el egy másik vélemény – de a puszta mondanivaló már nem elég az érdeklődés fenntartásához, fontos az alkalmazott interpretációs technika, hiszen „valamire rá kell, hogy kattanjon a hallgató.”

Tartalmi kérdésnek tűnik, de az „érdekes építészettörténet” szempontjából is fontos, hogy vajon megfelelő-e a – mint kiderült, valamennyi iskolában elsődlegesen követett tárgyalásmód – az építészettörténet kronologikus oktatása. Vajon az őskor-e az a pont, ahol a történetet elkezdve kialakul a hallgatókban az építészettörténet iránti fogékonyság, vagy épp a kortárs építészettől visszafele haladva fogják megérteni és megszeretni az előzményeket? A fordított időrend egységes elvetése mellett, mind a kronologikus, mind a probléma centrikus megközelítés mellett hangzottak el érvek. Az alapképzés szintjén, a nagy létszám és a már említett ismerethiány miatt csak az időrendet követő építészettörténet oktatás képzelhető el, a tematikus tárgyalásmód a mesterképzés privilégiuma, hangzott az egyik vélemény. A mesterszinten is oktató iskolák lehetősége (és a nagy létszám egyetlen előnye), hogy a választható tárgyak keretében lehetőség van az elmélyülésre és a tanultak továbbgondolására. Más megközelítés szerint kronologikus alapokon is lehet érdekesen oktatni, csak el kell szakadni a stílustörténettől, az áramlatok és az évszámok köré rendezett szemlélettől. Az egyes korokat az aktuális problémák felől közelítve kialakítható egy a fogalmak, jelentések, jelenségek köré rendezett izgalmas építészettörténet, ami persze hatalmas és átfogó tudást kíván az előadótól.

A kronologikus kontra probléma centrikus megközelítés felvetése a beszélgetésben átvezetett az építészettörténet és a tervezésoktatás viszonyához, hiszen a diszciplína önálló létezését nem megkérdőjelezve, az építészettörténet oktatása végül is az építészképzést kell, hogy szolgálja. Az építészettörténet és a tervezés között ma nincs meg az összhang. Miután a posztmodernnek lealkonyult, az építészettörténeti tematika szinte eltűnt az ismert nemzetközi, mintaadó építészek épületeiből, az inspirációt inkább a filozófia adja, a tervezők Derridára, Deleuze-re, Merleau-Pontyra hivatkoznak – utalt a szakmában is jelen lévő problémára egy tervező építész tanár. Az, hogy a tervezői praxis elszakadt a történettől, már a hallgatóknál is érezhető: ugyanazok a hallgatók, akik szépen fejlődnek, jól haladnak a tervezési tárgyakban, sokszor rosszul teljesítenek, gyöngék az építészettörténetben. Megoldás lehet, ha az építészettörténetet a tervezésből kiindulva tanítjuk, mintegy annak elemeként, hangzott el egy javaslat. A két terület összekapcsolható akár úgy, hogy ugyanaz tanítja az építészettörténetet, mint aki a tervezést, de még inkább úgy, hogy bizonyos tervezési feladatokhoz tervező és történész (ebben az esetben inkább elméleti) konzulenst is hozzárendelnek. Igaz, ez utóbbi megoldás, bár külföldön van rá példa, több problémát is felvet. Egyrészt az elméleti szakemberek bevonását a tervezők könnyen tekinthetik önállóságuk és kompetenciájuk megkérdőjelezésének, másrészt az építészettörténészekkel való együttdolgozásban benne rejlik a historizálás veszélye, az, hogy a történeti szempontok blokkolják a kreativitást.

Mit tanítsunk az építészettörténet keretében?
A tervezés és az építészettörténet együttműködése kapcsán merült fel a nemzetközileg hol az építészettörténethez, hol a tervezéshez kötött építészetelmélet szerepe. A kérdésre - Van-e helye az önálló építészetelméletnek az építészképzésben, és ha igen, akkor hol? – megoszlottak a válaszok. Az értékelméletként tételezett építészetelmélet önálló diszciplína, ennek megfelelő súllyal, szinte alaptárgyként kellene kezelni, hangzott egy vélemény, míg a többség inkább az építészettörténet részeként foglalkozna az elmélettel. Az elmélet oktatása időt, megalapozott történeti tudást és persze kisebb létszámot kíván, az alapképzésben részben ezért, de a képzés praktikus célja okán sem igazán van helye. A hallgatók fogalmi gondolkodásának kialakításában ugyanakkor az elméletnek nagy szerepe lehet, amiben persze a feladatként kiadott könyvkritikák, szövegelemzések, esszék is – erről többen is beszámoltak – sokat segíthetnek.

Az építészettörténet oktatás tárgya, hogy mit is tanítsunk az építészettörténet hatalmas kínálatából, bár a kérdés a módszertan kapcsán felmerült, önállóan kevesebb figyelmet kapott a beszélgetésben. Helyes-e az építészettörténetet a görög-római alapoktól indítani, vagy a kortárs esetében csak a bevált észak-amerikai és nyugat-európai kánonra koncentrálni? A globalizáció virtuális egyterűségében kézenfekvő lenne világépítészetet tanítani, a feladat azonban teljesíthetetlen, miközben például Otto Wagner aligha érthető meg az iszlám, vagy Frank Lloyd Wright a japán építészet kontextusa nélkül. A számunkra releváns viszonyítási háló a nyugati kultúra, amelynek visszaszorulása, súlyának csökkenése az építészet egészében ugyanakkor tény. Hogy az építészettörténet vizsgálata, bemutatása közben mennyire tudunk kilépni adott tágabb (nyugat-európai) vagy szűkebb (közép-európai) kultúránkból, vagy épp mennyire kell épp saját közegünkre koncentrálnunk, erre a kérdésre nem kaptunk választ – bár ez valóban inkább a kutatás, és nem az oktatás problémája.

A beszélgetés több témát felvetett, és ha nem is kaptunk minden kérdésre választ, segített az építészettörténet oktatásának átgondolásában, miközben egy-két gyakorlati ötlettel talán mindenki gazdagabb lett. Nem mellékes eredmény, hogy leültünk egy asztalhoz és megismertük egymást.

A beszélgetés meghívott résztvevői voltak:
-  Debreceni Egyetem, Műszaki Kar: Gerle János DLA, dr. Wesselényi-Garay Andor,
-  Moholy-Nagy Művészeti Egyetem: dr. Ferkai András (a légtérzár miatt nem tudott eljönni) dr. Sólymos Sándor
-  Nyugat-Magyarországi Egyetem, Alkalmazott Művészetek Intézete: dr. Winkler Gábor
-  Pécsi Tudományegyetem, Pollack Mihály Műszaki Kar: dr. Kovács Orsolya
-  Széchenyi István Egyetem, Műszaki Tudományi Kar (Győr): dr. Winkler Gábor, Kottmayer Tibor
-  Szent István Egyetem, Ybl Miklós Műszaki Kar: dr. Klein Rudolf, dr. Szily Imre Balázs
-  BME Építészmérnöki Kar: dr. Kalmár Miklós, dr. Krähling János

Dr. Simon Mariann,
a beszélgetés moderátora