Az ismeretlen Magyar Péter: az afrikai évek

A napokban jelent meg az első magyar nyelvű monográfia Magyar Péter építész munkásságáról az Artem/Books kiadó gondozásában. Háromrészes cikksorozatában Magyar Péter kevéssé ismert, korai alkotói időszakát mutatja be a monográfia szerzője, Kovács Dániel. A záró, harmadik rész a Nigériában töltött időszakra fókuszál. 

A második világháborút követően a szocialista tábor és a gyorsan fejlődő afrikai országok között felélénkült a kapcsolat. A Szovjetunió kereste a lehetőséget saját politikai hegemóniája, valamint exporttevékenysége növelésére; az afrikai országok jelentős része el nem kötelezett államként a két világpólus közötti egyensúlyozást választotta. A keleti érdekszféra a hatvanas évektől egyre hangsúlyosabban jelent meg a kontinensen tudásexportőrként. Magyarországon ennek az 1962-ben alapított TESCO Külkereskedelmi Vállalat volt az éllovasa, az állami építészirodák közül pedig a KÖZTI, az 1959-es szíriai szerepvállalással, az 1965-ben indult algériai munkákkal, amelyet már önálló irodaalapítás is követett, harmadikként pedig a nigériai megjelenéssel a Calabar városára kiírt rendezési pályázat 1969-es győzelmét követően.[1]

A Nagy-Britanniától 1960-ban függetlenedő, 1963-ban pedig nemzetközösségi státuszát megtartva köztársasággá váló Nigéria a helyi értelmiség jelentős deficitjével küzdött. Első felsőoktatási intézményét csak 1948-ban alapították Ibadan városában. A függetlenedés évét követően két éven belül négy új egyetem kezdte meg működését az ország négy táján: Nsukka, Zaria, Ife városaiban és a fővárosban, Lagoszban. Az oktatási intézmények alapításában nyugati segélyek játszották a főszerepet: a lagosi tanárképző létrehozását 1962-ben az UNESCO, a Ford Alapítvány és ugyancsak amerikai Agency for International Development támogatta.[2] A tanárhiány pótlására már a hatvanas években számos külföldi oktató érkezett az országba, elsősorban Nagy-Britanniából, és ez így is maradt az 1970-es évek végéig. Ebben a hullámban a keleti érdekszféra, így a magyarok is szerepet kaptak.[3]

Észak-Nigériában a fenti két oknak köszönhetően alakultak ki kisebb magyar közösségek a hetvenes évekre. A TESCO-KÖZTI Consulting Engineers (Nig.) Ltd. néven ez időben alapított vegyesvállalat ekkor költözött Kanóba; az iroda Szabados László, majd Kékessy László vezetése alatt, kis létszámmal működött. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnökének 1973-as látogatása idején a Kano államban élő magyarok számát harminc főre tették; ennek jelentős részét adták az itt dolgozó mérnökök és építészek.[4] A nagyjából kétszáz kilométerre fekvő, ősi Zariában 1973 elején hat magyar család élt, mindegyiket az Ahmadu Bello Egyetemhez kötötte a munkája.[5] Ebbe a közegbe érkezett 1975-ben kétéves vízummal és egyetemi oktatói szerződéssel, feleségével, Deák Csillával együtt Magyar Péter.

Újrakezdés volt ez, minden értelemben: megváltozott társadalmi, nyelvi és kulturális környezet, új politikai és gazdasági rendszer, szokatlan lakhatási körülmények. Péter és Csilla egyazon izgatottsággal és nyitottsággal fogadták a változásokat és vészelték át a kezdeti megpróbáltatásokat. A mindennapi élet Nigériában átmeneti helyzettel indult: az 1975-ben érkező külföldi oktatók, valamint az ország déli részéből származó, jellemzően joruba és ibo tanárok az első hónapokban egy zariai konferenciaközpont szállodájában laktak. Ez jó lehetőséget kínált a helyi szokások megismerésére, a kapcsolatépítésre és a közös időtöltésre. Komoly kihívást egyrészt a nyelvhasználat, másrészt a pénzügyek jelentettek, hiszen akkor Magyarországon nem létezett önálló bankszámla vagy csekkhasználat. Fél év után a családok önálló szállást kaptak: Magyar Péter feleségével előbb saját lakásba, majd az egyetemi campus területén emelt bungalóba költözhetett. Ekkorra a helyi jogosítványt is meg kellett szereznie. A saját gépkocsi beszerzésében egy gyakorlottabb amerikai oktató, Steven Ehrlich segédkezett – egyike azoknak, akikkel évtizedes barátság szövődött.

Bár többéves tapasztalattal bírt a Műegyetem Lakó Tanszékéről, Péter számára Zaria jelentette az első főállású oktatói pozíciót. Az iskolai stúdiómunka intenzív elfoglaltságot jelentett. Egy oktatóra jellemzően 12-15 hallgató jutott; a napi öt-hatórás idő alatt egy diák 30-60 perc időt kapott a tanártól. A délelőtti tanítást délután háromig ebédidő és szieszta követte; ezután kezdődtek a délutáni egyéni foglalkozások. Péter saját módszere az európai oktatásban megszokott, erősen hierarchikus viszony helyett partneri kapcsolatot jelentett, ahol a tanár konzulensként követi végig a diákok munkáját, miközben ő maga is dolgozik a kiadott feladaton. Legtöbb itteni munkája is ilyen, párhuzamos gyakorlatként készült, a módszert pedig aztán későbbi munkahelyein, az Egyesült Államokban is folytatta.

Az időszak rajzi és fotóanyaga nagyrészt a későbbi költözések áldozatává vált, de szerencsére egy meghatározó dokumentumcsomag fennmaradt: Péter rajzainak 85 oldalnyi fénymásolata, napsárga papíron.[6] A Sárga portfólióban fennmaradt skiccek és vázlatok ablakot nyitnak az új kontextussal ismerkedő építésztanár mindennapjaiba. A rajzok egyértelműen válogatást tükröznek, hiszen több év anyagát ölelik fel, így Péter gondolkodásmódjának átalakulását is érzékeltetik.

Pétert hamar magukkal ragadták a helyi építészeti hagyományok. Zaria ősi városából épp ezekben az években tűntek el a tradicionális építés emlékei, de a környékbeli falvakban még számos példát lehetett fellelni. Az eziránt ugyancsak érdeklődő, kalandvágyó Ehrlich-vel közös kezdeményezés eredménye lett a „Rural Development Module"[7]  című választható tárgy, amelynek keretében körbeutazták a Zaria környéki falvakat, hogy rajzban örökítsék meg azokat; így nem csak a hagyományos építészettel, hanem a Szahara déli részén élő hausza népcsoport kultúrájával is megismerkedhettek.[8] A legfontosabb helyszínné Péter számára Bomo falucska vált. A helyi szokás szerint itt külön házat emeltek a feleségeknek és a férjnek, az előbbiben pedig az előtérből csak a nők léphettek tovább – a női hallgatók feladatává vált tehát az épületbelsők megörökítése. A falu egészéről átfogó felmérés készült, a kiválasztott épületekről pedig a szerkezetig menő részletrajzok, illetve fotódokumentáció.[9]

A tantárgyat Ehrlich távozásáig, 1977-ig közösen vitték, jellemzően teljes létszámmal, ami szemeszterenként húsz diákot jelentett. 1977-től Ehrlich helyét az újonnan érkező Nicholas Hollo, magyar származású ausztrál építész vette át Péter oldalán. A két építészt nem csak a hagyományos helyi építészet iránti érdeklődés, de a magas szintű kézirajz-tudás is összekötötte – írja visszaemlékezésében Yinka Adeyemi,[10] a kar vezetője és az első nigériai származású építészprofesszor, ahol meleg szavakkal méltatja „kiemelkedően tehetséges építész-oktató" kollégáját.[11]

Az oktatás mellett Péter részt vett az egyetem saját tervezőirodájának munkájában, amely szintén Adeyemi vezetésével működött, kisebb-nagyobb helyi megbízásokkal. Ezekről jórészt szóbeli információ maradt fenn – érdekes kivétel a zariai emír palotája kapujához készített két rajz. Emellett alkalmanként bekapcsolódott a KÖZTI kanói irodájában zajló munkákba is, szívességképpen. Az itteni kollégák közül Pantó Gergellyel alakult ki hosszú távú, baráti kapcsolat.

Az egyetemi irodában készült első tervekhez tartozik a kétezer fős Diákszínház, amely valójában az egyetemi campus kiegészítéseként tervezett, multifunkcionális, a városlakók felé is nyitott épület. A helyszínt a szenátus szögletes, modern magasépületével átellenben jelölték ki; referenciapontként Péter megtartotta és beépítette az ott álló, beton víztornyot is. A szenátusi épület és a park felé a színház egyenes, középülethez méltó homlokzattal néz, ez a rigorózus rend azonban felbomlik a tömeg belsejében, amely a színházi nézőtér karéjainak megfelelő szeletekre bomlik. Ezek egy része a talajszinttől emelkedve bejárható, nyitott közteret kínál (amely kimondottan lokális építészeti sajátosságokra utal), más része a nézőtér légterét ölelve organikusan hullámzó térplasztikaként jelenik meg. A belső tér elrendezését tekintve Péter később Edward T. Hall 1966-ban megjelent, The Hidden Dimension című könyvére hivatkozott.[12] Hall ebben fejti ki a proxemika-elmélettel kapcsolatos, alapvető kutatásokat arra vonatkozóan, hogyan a társadalmi háttér és a közeg milyen módon befolyásolja az emberek egymástól való távolságtartását, a privát szféra méretét. Ezt mérlegelve Péter a helyi nagycsaládokra méretezett páholyokat, valamint szervezett vagy spontán közös tevékenységekre alkalmas, valójában szabadidő- vagy rendezvényközpontokra hasonlító nagyméretű teret tervezett a színházba.

Míg a Diákszínház egyértelműen hasznosítja a Nemzeti Színház tervpályázatán szerzett tapasztalatokat, addig az egy-két évvel későbbi zariai tervek: a szintén az egyetemen tervezett Alvárosközpont (1978), a teheráni könyvtár pályázata (1977), valamint a KÖZTI irodájában rajzolt kanói mecset terve (1978) más előképeket idéznek fel. A repetitív, mintázat-alapú tervekről eszünkbe juthat az első sikeres pályázat a Szentendrei-szigetre, de az espoo-i városközpont rajzai is. Mindkét esetben ugyanazoknak a moduloknak a visszatérése, finom módosulása teremti meg a flexibilis, befogadó téri keretet. Az Alvárosközpont a hagyományosnak tekinthető, alacsony, zártudvaros beépítésből épít nagyszabású, raszteres rendszert, egyeztetve az úthálózattal. A kanói koncepció az ottomán helyett a mór mecsetstruktúrához nyúl vissza, tízhajós, oszlopos teret alkotva.

Ezen a ponton nyilvánvalóvá válik, milyen komoly hatást gyakorolt Péterre az új környezet. Ez nem csupán az épített örökséget jelenti, bár érdekes, hogy a kanói terv esetében szorosabb párhuzamot figyelhetünk meg a tradicionális agyagépítményekkel – mint amilyen az eredeti, lerombolt kanói nagymecset is volt –, mint a kortárs építészettel. Afrikában azonban a helyiek geometrikus díszítőművészete, a tradicionális fraktálgeometria és a helyi kozmológiai szemlélet egyaránt nagy hatást gyakorolt az alkotóra. A hetvenes években ezek egyedisége korántsem volt annyira magától értetődő, mint napjainkban; Ron Eglash[13] könyve, az African Fractals csak 1999-ben jelent meg, bizonyítva, hogy a fraktálgeometria a kontinens magasszintű kultúráinak alapmotívumai közé tartozik.[14] A fraktálalapú gondolkodás nyilvánvalóan afrikai hatásra feltűnik Péter legkorábbi terveiben is, aki ezt az iszlám gondolkodásmód hatásának tulajdonította.[15] Ebben a témában kezdett el doktori munkáján is dolgozni Zariában, „Semiotical Mutation of Geometric Systems" címmel, amelyet azonban az 1978-ban az egyetemi várost is elérő zavargások miatt benyújtani már nem tudott.[16]

Hasonló nézőpontváltást figyelhetünk meg lakóépülettervein is. A speciális lakhatási helyzetek korábban is foglalkoztatták; míg azonban a gyöngyösi házban látott kétszintes lakások a korabeli nyugati példákból táplálkoztak, Nigériában Péter gondolkodásmódját a helyi viszonyok, hatások formálják át alapvetően. Az itt tapasztalt nagycsaládos élet, a többgenerációs együttélés, az európaitól eltérő nemi szerepek és hagyományvilág új térkapcsolatok és funkciók megjelenését inspirálják a családi házaknál. Ezek sajátosan ötvöződnek a nyugati életstílus ideáljaival. A házak jellemzően az akkori nyugati sztenderdeknek megfelelő normákat kínálják, garázzsal, méretes konyhával és tágas lakószobákkal. A nigériai Ilorinba tervezett lakóház kör alaprajzú központi tér köré szerveződik, amely egyszerre a közlekedés és a megpihenés tere, lehetőséget ad a házban történtek csendes szemlélésére. Az 1978-ban Sierra Leonéba tervezett villa helyiségei félszintes eltolódással kapcsolódnak egymáshoz, egyszerre kínálva a privát szeparáció és az átlátás-rálátás lehetőségét. Jellemző a belső udvaros lakóházak megjelenése; a szudáni Kartúmba tervezett villa (1978) szigorú, geometrikus raszterre, a zariai villa (1976) a téglalap alakú területen elhelyezett, tört vonalú beépítéssel létrehozott intim külterekre épít. A részletformálás ugyancsak a hausza építészet és formakultúra hatását mutatja: a nyomott ívek, a boltozatok, az erősen geometrikus formák alapvetően a lokális kivitelezésre optimalizáltak, figyelembe véve az elérhető lehetőségeket.

A helyi építészettel való mélyebb megismerkedés Péter saját gondolkodására, világára is mély hatást gyakorolt. A folyamatos gyakorlattól rajztechnikája könnyedebbé, átgondoltabbá vált; a hagyományos afrikai építészet természetközelisége, a zariai agyagtemplomok és házak egyneműsége hatására az épületeket mindinkább a műszaki rajzok világától elszakadva, szerves, már-már természeti egységekként kezdte látni és megjeleníteni. Ez a gondolat nem függetleníthető a helyszíntől: a hagyományos nigériai építészetben padló, fal és mennyezet egyazon anyagból készül, de legalábbis hasonló a szemlélő tapasztalata – így az egységesség európai építészetben ritkán tapasztalható hatása jön létre.[17] Ez az érzékelés vezeti Magyar Pétert az építészeti ábrázolás megújítása felé, amelyet később – a matematikából kölcsönzött fogalommal – topologikus[18] redukcióként ír le. Ebből táplálkozik a térlenyomat, azaz a spaceprint gondolata, amely a következő években építészetének és oktatói gyakorlatának központi eszközévé válik. 

Kovács Dániel