Az orosz vidék titkai: Piramis szénából, részecskegyorsító fából

Vodkagőzős vidéki nyaralás másnapos víziói bukkannak fel Nyikolaj-Lenyivec falu határában. Nyikolaj Poliszkij orosz képzőművész 1989-ben költözött ide. Az ő vezetésével azóta az itteniek átalakították a tájat. Itt hiteles az öröm és az önfeledt munka – egy falusi közösség valódi eseményei.

Vodkagőzős vidéki nyaralás másnapos víziói bukkannak fel Nyikolaj-Lenyivec falu határában. Nyikolaj Poliszkij orosz képzőművész 1989-ben költözött ide. Az ő vezetésével azóta az itteniek átalakították a tájat. Bizarr tornyokat építenek, a kaluzsi kormányzóság egy művészeti fesztivál állandó terepévé vált. Hogyan alakult ki ez az egész?

Volt a nyolcvanas években egy művészeti csoport Szentpéterváron: a “mityki”. Elnevezésük a Dimitrij férfinév becézett alakjából (Mitya) ered. Ennek Poliszkij és állandó alkotótársa, Konsztantin Batinkov is tagja volt. Az „igazi” orosz férfi archetípusát képviselték egy teljességre törekvő esztétikai mozgalom keretében. Megpróbáltak egyszerűek lenni, amennyire csak lehet. A stílust aprólékosan kidolgozták:

 

 

megjelenés – szakáll, dohányzás
öltözködés – matrózcsíkos vastag felső, bő nadrág, bakancs
festészet – naiv, karikatúraszerű, ál-népies
zene – régi szovjet dalok és matrózrománcok gitárkísérettel
étrend – fekete kenyér, kvász, vodka uborkával
beszéd – tőmondatok, saját szóalkotások, egymás gyakori becézése pl. bátyuska
életfilozófia – jóság, egyszerűség, türelem
szlogenek – “nem akarunk győzni, nem is győzhetünk”
irodalom – saját evangélium “A híres mityki Jézus, becenevén Krisztus élete – hogyan nyomorgott és hogy hallgattatták el az ellenségei”

további infó

Nyikolaj Poliszkij és Konsztantin Batinkov
A nyikolaj-leniveckij-i Széna-zikkurát (2001)

E képzőművészeti akció során az Ufa folyó partján tíz méter átmérőjű és tizenhárom méter magas torony épült húsz tonna szénából. Az alkotók szerint ez nemcsak land-art, némi pasztorál romantikával, hanem az ókori egyiptomi, azték meg maya piramisok, sőt, a mitológiai Bábel tornyának rokona. Az anyagválasztás kulcskérdés. Szerintük ebben az esetben a “hazafias” jelző is illik rá, mert hát körös-körül rét van meg fű. “Egyszerűen lusták voltunk más anyagot ideszállítani” – állítja a művész.

 

 

Az építészettörténet feljegyezte, hogyan alakultak, változtak az épületekhez használt anyagok. Az ógörög oszlopos kőtemplomok elődei fából készültek. Az orosz faházak tetejét egykoron szalma fedte. Ha valami igazán ősit szeretnénk felidézni, akkor a korábbi korszakok anyagait kell használnunk. Poliszkij játékos építészettörténeti eszmefuttatásának lényege, hogy az egyiptomi vályogtégla-, vagy a maya kőpiramisok őse az orosz széna-zikkurat lehetett. Azért fedezték fel ezt a formát egykor régen Oroszországban, mert itt van a legtöbb mező – nem Egyiptomban vagy a Közel-Keleten. Tehát: Oroszország a zikkuratok őshazája. Csak azért nem vette ezt még senki sem észre, mert a szénaépítmények nem maradnak fenn. Ez a torony az ősi igazság rekonstruálása. A zikkuratforma egyébként már megjelent az 1920-as évek orosz avangardjában, Tatlin meg nem épült a III. Internacionálé torony-tervében is.

Aztán itt van az orosz közéletben, politikában gyakran hangoztatott vélemény, hogy:

– meg kell állítani a vidéki lakosság beáramlását a nagyvárosokba,
– működő helyi gazdaságokat kell létrehozni,
– helyre kell állítani a földművelés becsületét.

 

 

Poliszkijék ebben is részt vesznek: egy teljes falu lakosságának adnak hasznos munkát a szabad levegőn. Sőt nem egyszerűen munkavégzésre, hanem művészeti betakarításra hívják a falusiakat. Ebből új mozgalom alakulhat, amelynek keretében az orosz parasztok országszerte szénapiramisokat építenek majd. Jelszó: A mezőgazdaságtól a mezőművészetig!

Nyikolaj Poliszkij és társai
A nagy részecskegyorsító (2009, a luxembergi Múzeum tulajdona)

A legkomolyabb technológia. Az orosz mélység az atomokig hatol. Ezen nincs is mit műelemezni. Interjú az alkotóval (forrás: polissky.ru)

 

 

Ön tudja, hogy néz ki egy részecskegyorsító?

Foglalkoztam kicsit vele, de nem ez a fontos. A lényeg a pátosz: a tudósok elértek valamit, és senki sem tudja, mi fog ebből kisülni. Talán közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megértsük, hogyan született a világmindenség. De az is elképzelhető, hogy beindul valamilyen láncreakció és jön a világvége. Minden nagyszabású vállalkozás kockázatos.

És Ön meg falusi munkásai, tudósok?

Igen, tudósok vagyunk, csak falusiak. Mit tegyünk, az erdőben élünk, és szeretnénk valami fontosat létrehozni. Elmegyünk az erdőbe és csinálunk egy részecskegyorsítót – mert ebben van emelkedettség. Mindenki részecskegyorsítókat csinál, miért pont mi ne csináljunk? Azzal kezdődött, hogy hóembereket készítettünk, aztán jött a szénapiramis. Bármit felépítünk, amire kedvünk támad. Ha viaduktot akarunk – akkor azt. Vagy egy űrállomást. Nem probléma.

Beszéljen az emberekről, akikkel együtt dolgozik.

Különösebben senkit nem hívok a munkára. A munkatársak maguktól jönnek. Van egy 12–15 emberből álló törzsgárda. Nagyobb projektnél vázlatokat készítek nekik. Van olyan közreműködő is, aki mindent egyedül csinál. Mint például Ljoha. Ő olyan, aki szeret szobrászkodni –  plasztikai érzékkel van megáldva. Nem ellenőrzöm, önállóan alkot. Én csak motiválom őt.

Fizet nekik?

Hát persze, hivatásosak, ebből tartják el a családjukat. De ne kérdezze, hogy csinálom, miből fizetem őket – fogalmam sincs. Valahogy minden összejön Isten segedelmével – ahogy mondani szokás.

Hogy tanulták ki az emberei a művészetet?

Én semmihez nem értek, kosarat se tudok fonni. Ők se értenek semmihez. Mindent az alapokról kezdünk, együtt tanulunk. A faluban senki nem tud ferde éleket vágni, mert mindenki rossz szerszámokhoz szokott. Viszont mindenki megjavít bármilyen elromlott régi szovjet gépet. Voltunk tavaly a Velencei Biennálén: a japánok nem tudtak elszállítani néhány nagyobb követ – erre elkezdtek valamilyen szerkezet tervezgetni. Az én embereim meg odamentek, felemelték és három másodperc alatt elvitték a köveket oda, ahova kellett. Nálunk ilyen az élet.

 

 

Poliszkij igazi öreg orosz álmodozó: a szénakazalban fekszik és nem csinál semmit. Vagy egyszerre mindent: tájat tervez, monumentális szobrokat épít, happeninget celebrál. Huszonegyedik századi művészként jól tudja, hogy nemcsak a műtárgy, hanem a prezentáció is fontos. Idén februárban mutatták be Moszkvában, az Építészek Házában fotókiállítását, amely a szénatorony építésének folyamatát dokumentálta. A fényképeken barázdált arcú parasztemberek, mosolygó, pirospozsgás menyecskék és kamasz legények rakják a szénát. Finom utalás az ötvenes évek élmunkásokat ábrázoló propaganda anyagaira. Csak itt hiteles az öröm és az önfeledt munka – ez egy falusi közösség valódi eseménye volt.

Nemes András