Emberek/Interjú

Az ötödik torony — Dévényi Sándor

2018.12.14. 15:53

Csúszkálva-oldalazva, szokatlan hosszú fékezéssel érkezünk. Szinte bezuttyanunk a járda mellé. Már csak a súlyos fotóapparátus miatt is muszáj ezen a szikrázó, vakító fehér havas napon merészen megközelítenünk a meredek utcákkal körülvett pompás svájci villát, mely jó százötven éve biztosan ott áll a Früchweiss közepén. Csak a ház magában, meg a belső terei mesélnek egy életmódról, ami valaha jellemző lehetett errefelé. Mitha ezt a jelentős időt visszaugranánk, mialatt vendégóráinkat töltjük Dévényi Sándornál. Bojár Iván András írása.

Nem kell nagy képzelőerő hozzá odalátni a kiterjedt szőlőst, mely pár évtizede még körbevehette. Bent a házban az idő is megtorpant. Sűrűvé, ólmosan csordogálóvá változott. Meg azonban sosem áll. A házon belüli lassú folyású időnek érezni vitális jelenlétét.

Dévényi Sándort mindenki ismeri. Sokan, akiknek Pécsről legfeljebb felületes és távoli képzeteik vannak, elmúlt négy évtizednyi építészeti tevékenysége miatt biztosan összekapcsolják a várossal. A kortárs világban ők ketten egymás nélkül már nemigen képzelhetőek el. Jogos is ez, hiszen Dévényi igazi tüke. Így nevezik errefelé a tőzsgyökös pécsieket. Tükék mindazok, kik tükékkel, szőlőtőkékkel rendelkeztek. Talán. Van ilyen olvasat is. Réges-régen Pécset elsősorban a svábok lakták, meg bosnyákok. A magyarok leginkább kint a hegyoldalt, a szőlőket és pincéket uralták - kitűnő stratégiai érzékkel. Dévényi famíliája is ilyen, legalább is anyai ágon. Apai felmenőit tekintve délszláv, horvát származású. És nemcsak felmenői tükék, ő maga is az. Élete majd minden pillanata Pécshez köti. Csak a Budán végzett egyetem, majd utána két év Iparterven belüli munkálkodás tartotta távol az otthontól. Az első adandó alkalommal visszatért. Most, amikor otthonában találkozunk, mindenekelőtt ez az itthon levés, a kizökkenthetetlen pécsiség a legjellemzőbb rá. Körbemegyünk a házban, majd kilépve az emeleti teraszra, a szikrázó hóban körbenézünk. Lelátunk a városra. A friss és nagy hó csendet parancsol a környékre, autók sem járnak.


Szplínes siker

Kortárs építészettel foglalkozva Dévényi Sándor neve hallatán évtizedeken át a nagy jelenkori pécsi építész képe jelent meg előttem. Most azonban ahogy leülünk dolgozószobájában, néhány vázlat, rajz fölé hajolunk, az építész korántsem a befutott és pályáját kiteljesített alkotó szerepét hozza. Keserűség árad szavaiból. Már a Konrád György féle pécsi portrékötetben is a korábbi Toller-adminisztrációtól, most a sajátjaitól marad benne beteljesületlen várakozás. A meg nem értettség és el nem fogadottság rosszérzése. Hiába az összes létező díj, a Kossuth-tól az Ybl-ön át a Prímáig, nincs benne megnyugvás, nincs az elfogadottság érzése. Az elmúlt évtizedek posztmodern építészetében nagy feladatokkal vett részt, legfeljebb e munkákat nem az állam vagy valamely hatóság rendelte meg, hanem befolyásos magánszemélyek. Pécs mellett a főváros is fontos köztereken meg hegy-dombvidéki villákkal öregbíti hírnevét.



Elszomorít. Hiányérzete igazi. Szplínje is. Nyilván mert ma is nagy léptékben, összefüggésekben lát és gondolkozik. Építészek azon nemzedékéhez és szerepfelfogásához tartozik, kik nem házat, hanem társadalmat építenek. Hazát, ha tehetik. Ő ehhez szokott. S képviselni mindezt ma az egyetemi katedrán tudja leginkább. Műemléki meg köztérrekonstrukciós munkákkal teltek évei. S ilyenekkel, amilyen Pécsett a színház tere vagy a Jókai tér, Budán a Gellért tér akár, s főleg a Kistelegdy Istvánnal közösen kialakított Kálvária-dombi alagút, valóban mélyebben hat a társadalom működésére, mint egy kertben eldugott mégoly hatalmas villaépület. De ez utóbbiak kapcsán sem lehetne oka panaszra. A Lakodalmasház, a Villámsújtotta ház, a Makár tanya, ahol egy este csíptetett pontyot kaptunk, netán a Római udvar, csupa városképi jelentőségű épület. Némelyik több is annál: legenda, mítosz, máris lappangó várostörténet.



Azért a bosszúság nem bánat. A rosszkedv körein hamar túlesünk és a mester körbevisz minket a házban. Hiába a ritka terebélyes terek és arányok, elsősorban mégsem ezek hatnak, hanem a szobák derűje. Az egész ház jókedvű, joviális. A kreativitás tökéletes ingergazdag és bátorító helyszíne. Minden részlet megélt, belakott. Semmi nem öncélú, mégis ott él benne a szépség, a választékosság. A Zsolnay-kályha és az étkező ónémet tálalója akkora ünnepélyes templomi hanggal zeng, hogy a táplálkozás máskor prózai gyakorlata itt fenkölt rítussá nemesedik. Szerencsénk van. A város különböző pontjairól apránként hazaszállingózó családtagok ebédhez készülődnek. Meghívást kapunk. Dévényiék asztal köré ülnek, s mint a házban tán mindig az idők során, ők is imát mondanak evés előtt. Ennek itt helye van, hiteles. A ház ura a kedvünkért kiszolgálja a családot. Máskor ugyanezt a felesége, a Zuglóból ideszármaztatott Lugosi Ágnes végzi. Néhány fogalom kitüntetett helyet foglal el náluk: Isten, haza, család. Meg bor és építés. Szépség, múlt, közösség, s ha nem lenne ezerszer komprommitált, kevésbé félve írnám le: szeretet. Ez utóbbi tán kimondva sincs gyakorta, de a tárgyakhoz fűződő viszonyon, az unokák ajtófélfán megőrzött magasságvonalain átsüt. Egy kis polc fölött, hol a Kossuth-díj filigrán oszlopa áll, a falon a dédmama tányérja lóg. Zsolnay-tányér az, hiszen az anyai dédmama és annak fia is művészi festője volt a híres üzemnek. A pécsiség sejtekben él a házban.



Sok kedvesség, játék, néha fajsúlyos dráma

Mégsem csupa ájtatosság és fenköltség ez a pécsi mivolt. Dévényi építészete a magyar építészet humorral leginkább átitatott iránya. Sok kedvesség és játék van benne. Néha, mint a villámsújtotta ház esetében, fajsúlyos dráma is, ami aztán szellemesen van építészetileg elmondva benne. Pécsisége akkor is átütött, mikor többnyire a kiváló Dobány Sándor kerámikus művésszel közösen formálta városi házai homlokzatát. A mester egykor a legjobb kortársaktól tanulta alkotó módszerét. Amikor kellett, amikor érdemes volt, a nagy időkben került kapcsolatba a hetvenes évek elején Csete Györggyel és a progresszív Pécs Csoporttal. Aztán a nagy mágus, Makovecz  Imre lett választott mestere. A magyar organikus építészet oktató és szervező csoportját, a Kós Károly Egyesülést már közösen alapították, s ha az iskolateremtő Makovecz helyét teljesen nem is lehet, ma úgy tűnik, az organikusok társadalmában azt leginkább Dévényi foglalja el.





Ebéd után kiállunk a kertbe. Cipőink nyomában hó ropog. Hátul megnézzük még a nagyszabású lépcsőházat, csodáljuk emelkedett terét. Dévényi tudja, hol él. Sőt. Tudása több ennél. Nem passzív ismeret. A hely kérdése sokszorosan aláhúzott, kontúrosra rajzolt motívum itt. A kert éke most, a hóban is egy római oszloptöredék, a hegyoldal kétezer évvel ezelőtti borkészítő társadalmának emléke. De a pontos helymeghatározást mégsem ez teremti meg. Kifelé menet búcsuzóul Dévényi az ötödik toronyramutat fel. Tudod, mondja, a város német neve Fünfkirchen. Ha itt lenézünk, velünk szemben az utca tengelyében ott a Dóm. De annak csak négy tornya van. Én megépítettem magunknak az ötödiket, ha keresné valaki.

Bojár Iván András

A cikk eredeti változata megjelent: Nagy Pécs Könyv (szerzők: Bojár Iván András - Darabos György; megjelenés: 2017-12-19, ISBN: 9786155773006, Kiadó: ITTHON VAN OTTHON SZOLGÁLTATÓ NONPROFIT KFT.) A könyv megrendelhető az alábbi a linken.

http://megrendeles.nagypecskonyv.hu//