Helyek
Bábel 2k5 - vitadélután a magasházakról
2005.11.18. 21:05
”Építménymagasság a városszövetben” - vitadélután az ÉTE Építész Szakosztálya szervezésében.
”Építménymagasság a városszövetben” - ezzel a címmel szervezett vitadélutánt november 15-én az Építéstudományi Egyesület Építész Szakosztálya. A XIII. kerület polgármesteri hivatalának tanácstermében került sor a beszélgetésre, melynek felkért előadói a szervező Gáspár Anna szerint ”már sokat tettek az asztalra”.
Arató György kerületi főépítész, az ÉTE Településrendezési Szakosztályának titkára bevezetőül Finta József szavait idézte a jelenlegi ”parttalan szabályozás” kalodájáról, illetve hogy ”igényesnek kell lenni és nem gyávának vagy műveletlennek”. Ez utóbbi gondolat, mi tagadás, igencsak feladta a leckét.
A négy előadó közül elsőként Albrecht Ute várostervező beszélt. Előrebocsátotta, hogy továbbra is tartja eddigi álláspontját, miszerint nem kell tiltani a ”magasházak” építését Budapesten, de a városnak jelenleg nincs rájuk szüksége. Utóbbi állítását azzal világította meg, hogy utalt a felhőkarcolók amerikai megjelenésének körülményeire: az 1871-es chicagói tűzvész utáni újjáépítés során leginkább a magas telekárak kényszerítették ki a vertikális terjeszkedést. Elmondta, hogy ehhez képest Budapesten jelenleg 5000 hektár barnamezős terület van, tehát nem szűk a telekkínálat. A magasház-műfaj európai jellegzetességeiből kiemelte a telepítés módjait, egyfelől a külön magasházas városrész kialakítását (pl. Párizs/Defence, London/Docklands), másfelől a városszövetben elhelyezett hangsúly képzését (pl. Berlin/Potsdamer Platz), ami elvileg egyedül vagy csoportban álló épületeket jelenthet. A csoportos megoldás annyiban kedvezőbb, hogy növeli az átlagmagasságot, tehát csökkenti a léptékbeli törést, ami a környező, alacsonyabb városrésszel fennáll.
Rámutatott, hogy Budapesten elég sok, a környezetéből kimagasló történelmi épület van (főleg templomtornyok), amik a felfelé keskenyedő formájuk okán nem hatnak zavarólag. Ez azt mutatja, hogy a magasság kérdése nem tárgyalható a formálástól függetlenül. A magasházak városjelképi szerepével kapcsolatban arról beszélt, hogy Budapestnek, mivel nem jellegtelen város, nincs ilyen szükséglete. Összegzésképpen azt mondta, ”vitatható kérdés a magasház Budapesten, ezért az építésztársadalomnak nagyon meg kell gondolnia, mielőtt belevág”. Megvizsgálandó, hogy a tervezett épület illeszkedik-e a városmorfológiához, gazdaságilag indokolható-e a létesítése és melyik városrészben. Véleménye szerint lehet Budapesten magasházat építeni, de csak csoportos telepítésben, illeszkedve a befogadó városrészhez, garantálva az építészeti minőséget, megőrizve a városkép jelenlegi egyensúlyát, a páratlan budapesti panorámát.
Finta József beszélt a ”debilis OTÉK”-ról, ezzel összefüggésben ”gyáva, katonás rendet” emlegetett, mint ”az értelmes rend, a minőség rendjének” ellentétét. Frankfurtra és Londonra utalva a ”magasházak üzleti szellemű kéjelgését” idézte fel, a kínai városok jelenlegi változásaival kapcsolatban azt mondta, ”döbbenetes, ahogy egy ősi kultúrát a globalizáció meg tud enni”.
Szerinte Budapestet jelenleg ”paneles övsömör szorítja bilincsbe”, amit feltörni, cizellálni szükséges, erre pedig szoborszerű, csoportos építmények alkalmasak. A magasház mindamellett csak akkor ér valamit, ha életet generál maga körül (”az élet sűrűje”), tehát nem pusztán építészeti mutatvány. Úgy vélte, saját jövőjéről gondoskodva ”a városnak kell kijelölnie az építés helyeit, nem a tőkének”. Ahhoz, hogy az épülő magasházak ”ne csak a tőke primitív és primér megnyilvánulásai legyenek, nagyon keményen meg kell vizsgálni, hogy valóban szoborszerűek-e”. Budapest magasházak általi gazdagítása kapcsán azt mondta, ”remélhetőleg mi is részt vehetünk benne” méghozzá ”a XIII. kerületben, ott, ahová terveztük”. Ezzel a Zsarupalota mellé tervezett toronyházra célzott, amire nem sikerült építési engedélyt szerezni - az előadás alatt ennek a látványtervei voltak láthatók a vetítőn. (Ekkor már derenghetett valami a közönségnek, de amikor Arató György főépítész rögtön ezután bejelentette, hogy a nemrég elfogadott kerületi ”Európa-tervben” a Finta-féle magasház felépítése is benne van, a derengést elég határozott világosság váltotta fel.)
Nagy Béla várostervező, építész, minthogy saját bevallása szerint az előző felszólalók szinte mindent elmondtak, csak néhány adalékkal szolgált a kérdéshez. Példákat hozott fel kifejezetten magas épületekre a korai ókortól egészen az Eiffel-toronyig, mint a reprezentáció iránti ősi igény megnyilvánulásaira. Egy ábrával illusztrálta a legmagasabb budapesti illetve külföldi épületek méretviszonyait, világossá téve, hogy a ”magas” erősen relatív fogalom. Véleménye szerint ”a magasság nem függ össze városrendezési kérdésekkel”, másfelől elválaszthatatlan a karcsúságtól. Röviden bemutatta az általuk kidolgozott metodikát a magasházlétesítésre, ami négy magassági méretlépcsőt használ és a városképre gyakorolt hatást 24 különböző látványcentrumból vizsgálja. Utalt a profitráta és a szintterület összefüggéseire, miszerint a nagyobb szintterület nem feltétlenül jelent nagyobb gazdasági hasznot.
Z. Halmágyi Judit megállapítása szerint a pesti oldalról hiányzik a budai hegyek ”szkénéjének” a megfelelője. Beszélt a jelenlegi túlszabályozottságról, mint az építészek kompetenciájának el nem ismeréséről. Azt mondta, hogy a piac fogja eldönteni, kell-e Budapestre toronyház, erre pedig most lehet felkészülni. A bilbaói Guggenheim Múzeumot hozta fel példaként arra, hogy egy terület fellendítéséhez nem feltétlenül szükséges a magasház. Bemutatta saját irodájuk, az Erick van Egeraat Associates Budapest díjnyertes koppenhágai épületegyüttesét, amely felmentést kapott a területre érvényes magassági korlátozások alól. A szintén általuk tervezett Lágymányosi-öbölbeli épület madártávlati látványtervén demonstrálta, hogy hatvan méteres homlokzatmagasság mellett egy épület még ”lopakodó” jellegű is lehet, és a várost ebből a szemszögből nézve kell megítélni a magasházakat.
Az előadásokat hallgatva több bizonytalanság is felmerülhetett bennünk. Egyrészt nem sikerült tisztázni, miről is beszélünk, amikor ”magasházat” mondunk. A befejező ”vita” során elhangzott egyik hozzászólás szerint a nemzetközi gyakorlatban 200 m-nél kezdődik a magasház, egy másik szerint karcsú, toronyszerű (min 1:4 arányú) épületeket gazdasági okok miatt legalább kb. 132 m-es magassággal szokás építeni. Budapesten viszont a 60 m körüli magasság sem kap engedélyt (ld. Finta-torony).
A másik kérdés az volt, hogy miért is kellett most erről beszélni. Volt hozzászóló, aki kétségbe vonta a kérdés aktualitását, viszont a főépítész bejelentése sejteni engedi, hogy lehet valami aktualitása, csak nem tudunk róla.
Míg a várostervezők előadásaikban jobbára tárgyilagosan, elemző szemmel közelítették meg a kérdést, addig az építészi mindőségben beszélő előadók érezhetően saját érdekeiket tolták előtérbe. Ettől függetlenül is volt némi belterjes íze a ”vitaestnek”, mert tulajdonképpen tét nélküli volt. A nagyon kisszámú hallgatóság soraiból felszólaló Nieder Iván (a Finta-torony társtervezője) hiányolta az ”ellentábort”, akikkel vitatkozni lehetne. Valójában azonban nem a magasházakat eleve ellenzők hiányoztak (Albrecht Ute előadása nyilvánvalóvá tette, hogy a teljes elutasítás nem megalapozott), hanem a kritikus, felkészült, vitaképes közönség. Ahogy általában a magyar építészeti közéletből hiányzik a kritikai nyilvánosság.
Nem került szóba ugyanakkor a magasházak közvetlen környezetükre gyakorolt hatása, a gravitációnak alárendelt ember egyéni, utcaszinti perspektívája. Madártávlatból gyakorlatilag soha nem lesz alkalmunk a magasházakat nézegetni, úgyhogy ez a nézőpont tulajdonképpen irreleváns, bármennyire is szeretik az építészek.
A Polgármesteri Hivatalból a Béke térre lépve kedvenc Marina Partunk tervezőjének, a Citinvestnek épülő munkáiban gyönyörködhetünk (”Central Park”). Épül-szépül a kerület és vele együtt a város, bizony.
Arató György kerületi főépítész, az ÉTE Településrendezési Szakosztályának titkára bevezetőül Finta József szavait idézte a jelenlegi ”parttalan szabályozás” kalodájáról, illetve hogy ”igényesnek kell lenni és nem gyávának vagy műveletlennek”. Ez utóbbi gondolat, mi tagadás, igencsak feladta a leckét.
A négy előadó közül elsőként Albrecht Ute várostervező beszélt. Előrebocsátotta, hogy továbbra is tartja eddigi álláspontját, miszerint nem kell tiltani a ”magasházak” építését Budapesten, de a városnak jelenleg nincs rájuk szüksége. Utóbbi állítását azzal világította meg, hogy utalt a felhőkarcolók amerikai megjelenésének körülményeire: az 1871-es chicagói tűzvész utáni újjáépítés során leginkább a magas telekárak kényszerítették ki a vertikális terjeszkedést. Elmondta, hogy ehhez képest Budapesten jelenleg 5000 hektár barnamezős terület van, tehát nem szűk a telekkínálat. A magasház-műfaj európai jellegzetességeiből kiemelte a telepítés módjait, egyfelől a külön magasházas városrész kialakítását (pl. Párizs/Defence, London/Docklands), másfelől a városszövetben elhelyezett hangsúly képzését (pl. Berlin/Potsdamer Platz), ami elvileg egyedül vagy csoportban álló épületeket jelenthet. A csoportos megoldás annyiban kedvezőbb, hogy növeli az átlagmagasságot, tehát csökkenti a léptékbeli törést, ami a környező, alacsonyabb városrésszel fennáll.
Rámutatott, hogy Budapesten elég sok, a környezetéből kimagasló történelmi épület van (főleg templomtornyok), amik a felfelé keskenyedő formájuk okán nem hatnak zavarólag. Ez azt mutatja, hogy a magasság kérdése nem tárgyalható a formálástól függetlenül. A magasházak városjelképi szerepével kapcsolatban arról beszélt, hogy Budapestnek, mivel nem jellegtelen város, nincs ilyen szükséglete. Összegzésképpen azt mondta, ”vitatható kérdés a magasház Budapesten, ezért az építésztársadalomnak nagyon meg kell gondolnia, mielőtt belevág”. Megvizsgálandó, hogy a tervezett épület illeszkedik-e a városmorfológiához, gazdaságilag indokolható-e a létesítése és melyik városrészben. Véleménye szerint lehet Budapesten magasházat építeni, de csak csoportos telepítésben, illeszkedve a befogadó városrészhez, garantálva az építészeti minőséget, megőrizve a városkép jelenlegi egyensúlyát, a páratlan budapesti panorámát.
Finta József beszélt a ”debilis OTÉK”-ról, ezzel összefüggésben ”gyáva, katonás rendet” emlegetett, mint ”az értelmes rend, a minőség rendjének” ellentétét. Frankfurtra és Londonra utalva a ”magasházak üzleti szellemű kéjelgését” idézte fel, a kínai városok jelenlegi változásaival kapcsolatban azt mondta, ”döbbenetes, ahogy egy ősi kultúrát a globalizáció meg tud enni”.
Szerinte Budapestet jelenleg ”paneles övsömör szorítja bilincsbe”, amit feltörni, cizellálni szükséges, erre pedig szoborszerű, csoportos építmények alkalmasak. A magasház mindamellett csak akkor ér valamit, ha életet generál maga körül (”az élet sűrűje”), tehát nem pusztán építészeti mutatvány. Úgy vélte, saját jövőjéről gondoskodva ”a városnak kell kijelölnie az építés helyeit, nem a tőkének”. Ahhoz, hogy az épülő magasházak ”ne csak a tőke primitív és primér megnyilvánulásai legyenek, nagyon keményen meg kell vizsgálni, hogy valóban szoborszerűek-e”. Budapest magasházak általi gazdagítása kapcsán azt mondta, ”remélhetőleg mi is részt vehetünk benne” méghozzá ”a XIII. kerületben, ott, ahová terveztük”. Ezzel a Zsarupalota mellé tervezett toronyházra célzott, amire nem sikerült építési engedélyt szerezni - az előadás alatt ennek a látványtervei voltak láthatók a vetítőn. (Ekkor már derenghetett valami a közönségnek, de amikor Arató György főépítész rögtön ezután bejelentette, hogy a nemrég elfogadott kerületi ”Európa-tervben” a Finta-féle magasház felépítése is benne van, a derengést elég határozott világosság váltotta fel.)
Nagy Béla várostervező, építész, minthogy saját bevallása szerint az előző felszólalók szinte mindent elmondtak, csak néhány adalékkal szolgált a kérdéshez. Példákat hozott fel kifejezetten magas épületekre a korai ókortól egészen az Eiffel-toronyig, mint a reprezentáció iránti ősi igény megnyilvánulásaira. Egy ábrával illusztrálta a legmagasabb budapesti illetve külföldi épületek méretviszonyait, világossá téve, hogy a ”magas” erősen relatív fogalom. Véleménye szerint ”a magasság nem függ össze városrendezési kérdésekkel”, másfelől elválaszthatatlan a karcsúságtól. Röviden bemutatta az általuk kidolgozott metodikát a magasházlétesítésre, ami négy magassági méretlépcsőt használ és a városképre gyakorolt hatást 24 különböző látványcentrumból vizsgálja. Utalt a profitráta és a szintterület összefüggéseire, miszerint a nagyobb szintterület nem feltétlenül jelent nagyobb gazdasági hasznot.
Z. Halmágyi Judit megállapítása szerint a pesti oldalról hiányzik a budai hegyek ”szkénéjének” a megfelelője. Beszélt a jelenlegi túlszabályozottságról, mint az építészek kompetenciájának el nem ismeréséről. Azt mondta, hogy a piac fogja eldönteni, kell-e Budapestre toronyház, erre pedig most lehet felkészülni. A bilbaói Guggenheim Múzeumot hozta fel példaként arra, hogy egy terület fellendítéséhez nem feltétlenül szükséges a magasház. Bemutatta saját irodájuk, az Erick van Egeraat Associates Budapest díjnyertes koppenhágai épületegyüttesét, amely felmentést kapott a területre érvényes magassági korlátozások alól. A szintén általuk tervezett Lágymányosi-öbölbeli épület madártávlati látványtervén demonstrálta, hogy hatvan méteres homlokzatmagasság mellett egy épület még ”lopakodó” jellegű is lehet, és a várost ebből a szemszögből nézve kell megítélni a magasházakat.
Az előadásokat hallgatva több bizonytalanság is felmerülhetett bennünk. Egyrészt nem sikerült tisztázni, miről is beszélünk, amikor ”magasházat” mondunk. A befejező ”vita” során elhangzott egyik hozzászólás szerint a nemzetközi gyakorlatban 200 m-nél kezdődik a magasház, egy másik szerint karcsú, toronyszerű (min 1:4 arányú) épületeket gazdasági okok miatt legalább kb. 132 m-es magassággal szokás építeni. Budapesten viszont a 60 m körüli magasság sem kap engedélyt (ld. Finta-torony).
A másik kérdés az volt, hogy miért is kellett most erről beszélni. Volt hozzászóló, aki kétségbe vonta a kérdés aktualitását, viszont a főépítész bejelentése sejteni engedi, hogy lehet valami aktualitása, csak nem tudunk róla.
Míg a várostervezők előadásaikban jobbára tárgyilagosan, elemző szemmel közelítették meg a kérdést, addig az építészi mindőségben beszélő előadók érezhetően saját érdekeiket tolták előtérbe. Ettől függetlenül is volt némi belterjes íze a ”vitaestnek”, mert tulajdonképpen tét nélküli volt. A nagyon kisszámú hallgatóság soraiból felszólaló Nieder Iván (a Finta-torony társtervezője) hiányolta az ”ellentábort”, akikkel vitatkozni lehetne. Valójában azonban nem a magasházakat eleve ellenzők hiányoztak (Albrecht Ute előadása nyilvánvalóvá tette, hogy a teljes elutasítás nem megalapozott), hanem a kritikus, felkészült, vitaképes közönség. Ahogy általában a magyar építészeti közéletből hiányzik a kritikai nyilvánosság.
Nem került szóba ugyanakkor a magasházak közvetlen környezetükre gyakorolt hatása, a gravitációnak alárendelt ember egyéni, utcaszinti perspektívája. Madártávlatból gyakorlatilag soha nem lesz alkalmunk a magasházakat nézegetni, úgyhogy ez a nézőpont tulajdonképpen irreleváns, bármennyire is szeretik az építészek.
A Polgármesteri Hivatalból a Béke térre lépve kedvenc Marina Partunk tervezőjének, a Citinvestnek épülő munkáiban gyönyörködhetünk (”Central Park”). Épül-szépül a kerület és vele együtt a város, bizony.
Szöveg+kép: Török Tamás
