Az [1+1] Urban Lounge legutóbbi rendezvénye a Balatonról vízionált.
Mit kezdjünk a Balatonnal? Talán ezt a címet kellett volna adni a beszélgetésnek. Mert egy dolog biztosan kiderült a KÉK-ben, pontos koncepciója senkinek sincsen.
Dános Pál építész, az SCD Holding ingatlanfejlesztési üzletágának igazgatója, prezentációval érkezett a rendezvényre. A Csoport Balaton fejlesztési tervei nagyszabásúak, a beruházás összköltsége 104 milliárd forintra rúg. A tervekben szerepel többek között egy vonyarcvashegyi teknős ökofalu, egy nyugat-balatoni süllő horgászfalu, egy natura park Aszófőn, vagy az Európai Sportcentrum létrehozása Alsóörsön. Ezen kívül még számtalan üdülőfalu, szálloda, apartman, bungaló. Kik és miért látogatnának el ide? A színvonalas szállodákat nem csupán a lélegzetelállító enteriőr, a magas szobaárak, hanem a kiszolgáló személyzet képzettsége és rátermettsége, a programok sokfélesége is meghatározza. Mindezt hogyan? És főleg kinek?
Egy dolog biztos, valamit végre, tényleg kezdenünk kellene a Balatonnal. Nem járja, hogy szezonon kívül, elhagyatott, lepusztult, üresen tátongó szellemvárosokban kószálunk, a szezon beköszöntével pedig, lakodalmas-lángosos, harsány és tengerparti áraival inkább taszító, mintsem vonzó legyen a Balaton. El kéne végre dönteni, hogy mivel tehetjük vonzóvá a Balatont és környékét. A Balatonról folytatott diskurzusokban, minden esetben két szempont kerül elő. Az egyik a nosztalgikus. Jaj, azok a 70-es, 80-as évek! (idősebbeknek a 60-as) Amikor az NDK-s lányokkal… Amikor minden magyar család, ha máshol nem is, de legalább a SZOT üdülőkben pihenhetett egy hetet. (Csak halkan merem feltenni a kérdést: biztos ez?) Dr. Csorba Zoltán tanszékvezető úr azon állítását, miszerint a rendszerváltás előtt, a nyári iskolaszünet beköszöntével, családok költöztek a Balatonra és töltötték ott az egész nyarat, erős túlzásnak látjuk. Maximum a pedagógus mamák engedhették meg a két hónapos szabit, főleg akkor élvezhették hónapokig a Balatont, ha a családnak volt ott egy kis víkendháza. A többiek biztosan nem engedhettek meg maguknak, a korszakra nézve kissé cinikus kifejezéssel, ekkora luxust. A Balaton ilyetén felértékelése továbbá annak is köszönhető, hogy nem volt más lehetőség (jó, a Velencei-tavat leszámítva) az utazásra. Nem volt más alternatíva. Nem az volt a kérdés, hogy „A dalmát tengerpartra megyünk idén, édesem, vagy a Balatonra?” A Balaton volt és kész. A másik, nagy közös és kellemes emlékünk, a családi kis nyaraló, ahol együtt lehetett nagyszülő és unoka. És persze ne feledkezzünk meg a Balatonra látogató kelet- és nyugat- németekről sem. De ez a korszak elmúlt. Visszasírhatjuk nagy-nagy nosztalgiával, de erre építeni, nemcsak, hogy felesleges, de ostoba is.
A másik okfejtés, ami mindig előkerül, ha a Balatonról van szó, a „Miért választanánk a Balatont, a tengerpart helyett?” Erre az a válasz, hogy nem, nem választanánk a Balatont. Főleg akkor nem, ha közel azonos nagyságrendű összegbe kerül, ha a vízen és a néhol csodálatos természeti környezeten kívül szétunjuk magunkat, ha olyan a közbiztonság, amilyen.
De miért kéne összehasonlítani egy tavat a tengerrel?
A prezentáció sem győzött meg minket arról, hogy bárki tudná a tuti választ. Az üresen álló kempingek helyére tervezett szállodák, bungalók, élményparkok, ökofalvak, horgásztelepek nyilván további fejlesztéseket fognak bevonzani a régióba (ami ugye nem is egy régió a valóságban, de ez egy külön történet), de ettől még nem feltétlenül lesz ott élet. Programokra lenne szükség, fesztiválokra, eseményekre. És el kellene dönteni, hogy mindez kinek szólna. Mert az nem megy, hogy legyen nagyon nívós, ehhez mérten közép- és felsőkategóriás árakkal, jöjjön ide egész Európa és a fél világ, de a magyarok meg ne menjenek már mindig a horvát tengerpartra, hanem maradjanak itthon és a pénzüket a Balcsin szórják el. Nem egy balatoni kis magyar tengerpartot kéne megálmodni, hanem valamit, aminek semmi köze sincs semmi máshoz, csak a Balatonhoz. A tervezett létesítményekből úgy tűnik, ezt nagyjából és helyenként felismerték, de a köré épített szolgáltatások még messze nincsenek kialakítva.
szöveg és képek: Biczó Gabriella