Balázs Mihály: Személyes nézőpontból (1) - Tudásközpont

"A homlokzatokon meghatározó a mai technológiát képviselő légies, fehér kerámia-bevonatos üveg. A kaptár belső felületén [...] Zsolnay kerámia burkolat készül, [...] utalva a hely történeti sajátosságaira. A kettős anyaghasználatnak jelentése van. Egy ilyen tudásközpont minden eszközzel, így az építészet nyelvén is kommunikál tágabb-szűkebb környezetével; egyszerre kapcsolódik a globális és a helyi építészeti kultúrához. Fontos ezért, hogy az építészeti műnek többféle olvasata legyen: egyszerre legyen helyi és nemzetközi, hagyományra utaló és divatos, történelmi kötődésű és mai, de mindenekelőtt önazonos." - Balázs Mihály

Épületbejárás és költözés [videó]

2010. október 12-én jártunk Balázs Mihállyal Pécsen, a Tudásközpontban. A szeptemberi átadást követően még javában folyt a könyvtárak beköltöztetése, még nem volt kantin, viszont ott tartották éppen az EU rektori konferenciáját. A ház belsejében, a két fő bejárati szintjét összekötő lépcső fölött a többi szinten átmenő, kaptár formájú, Zsolnay kerámiával burkolt tér van, amely a könyvtár szabadpolcos olvasótereiben mint egy hatalmas, apró nyílásokkal szabdalt búboskemence, a legfölső szintet áttörve a tetőteraszon buggyan ki és ott szív magába fényt. Ez az organikus belső - ha pragmatikusan nézzük, de facto "csak" egy lépcsőházi - tér szobor-formaként töri át és nyitja meg az egyes szinteket a házban. A szigorúan szerkesztett, külső üveghéjba - amely adott látószögekből nézve szinte feloldódik a kék égben - egy olyan szimbolikus tér és forma (Kaptár) került, amely önmagában is szobrászati alkotásként él a ház belsejében.

Ravaszul kontemplatív épület, s lehet, hogy arra, hogy mennyire ravasz a behúzásban csak akkor döbben rá az ember, amikor egy jó könyv olvasása után hazafelé indul. Feláll az asztaltól, kinyújtózik a szeme a belső tér fehér ívein, majd lefelé menet a mellvéden átderengő lépcsőforma (mint egy képzőművészeti installáció) akaratlanul is beljebb tereli a gondolataiba. Majd - ha a mélyföldszint felé veszi útját - a Kaptárban megszólaló tér-hangok (echo) és a csillogó színek végképp elemelik a hétköznapokból.

A házban történik valami, aminek nincs köze az éppen aktuális, tényszerű világhoz. A fehér és fekete, éles és homályos, a kemény és puha, tér és forma ellentéteiből megszülető összhang - itt nem mint absztrakt fogalmak, hanem - mint tapintható, valós környezet szinte indukálja a befelé figyelést. Mert miközben különféle stációkon vezet keresztül az utunk, nincs semmi mesterkélt gesztus, semmi harsányság, ami elterelhetné a gondolatainkat, kizökkenthetne belső világunkból. A ház mindvégig a háttérben marad, minden nagyvonalúsága ellenére puritán, logikus és fegyelmezett. Konceptuális munka, amely minden részletében egyszerre praktikus és költői, intellektuális és érzéki. A tudás kortárs-világi temploma, ami a ház (és önmaga) szépségének csodálata helyett saját belső világába, a gondolkodás és elmélyülés felé tereli az embert.

Pásztor Erika Katalina

Az épületbejárás képeiből készített videó itt tekinthető meg >>

Balázs Mihály habilitációhoz írt dolgozatának 1. részében olvashatók a személyes bevezető után a könyvtárral illetve annak tervezésével kapcsolatos gondolatai.

B a l á z s   M i h á l y
S z e m é l y e s    n é z ő p o n t b ó l
Habilitáció  20100201

(1. rész)

Saját életem tapasztalata, hogy az ünnep akkor szép igazán, ha azt értelmes és örömteli hétköznapok kísérik. Amikor az építészetre gondolok, nekem elsősorban az ilyen hétköznapi élmények jutnak eszembe. Szeretem a házavatók kitüntetett pillanatait, de az odáig vezető út - talán mert az építészet misztikus erejét az építés teljességében látom - mindig maradandóbb nyomot hagy bennem, mint a megérkezés. Ha tehetem, ezen az úton gyalog indulok el és szándékosan lassan, figyelmesen haladok. Biztonságérzetet nyújt a kitaposott ösvényen való járás, melyről kíváncsiságom miatt mégis gyakran letérek. Minden ekkor dől el. A kitérők a megszokottól eltérő, új nézőpontokhoz, egyéni meglátások lehetőségéhez vezetnek. Tervezés közben csak látszólag távolodok el a lényegtől: a házat indirekt módon közelítem, kerülgetem, mint a szövés laza vetőszálai a kifeszített láncfonalakat. Az építészetről kialakult nézeteimet most e „fonalak” mentén, személyes tapasztalataimból kiindulva próbálom összegezni. Nem a visszaemlékezés célja vezérel, épp ellenkezőleg, jelen és jövő engem foglalkoztató kérdéseit fogalmazom meg négy épülő házam és egy pályázati terv kapcsán. A tervek részletes leírását tudatosan mellőzöm, inkább azt szeretném megmutatni, hogy azok milyen motivációk hatására születtek. Van egy különleges, mindent átszövő „fonala” is életemnek, valamennyi közül a leghosszabb, legszínesebb, legállandóbb, ami az egyetemhez köt. Egyre inkább úgy tűnik, ebben sűrűsödik minden építészeti ismeretem, és ez tartja ébren bennem az érdeklődést, ami lehet, hogy a praxis során amúgy elhalványulna. Képzeletbeli naplóm lapozgatva érzem hogy bejegyzéseim a tárgyhoz néha ugyan alig érthető módon kapcsolódnak, mégis elválaszthatatlanok attól.

Számomra az emberi létezés mindig közösséghez kötődik, a család, a barátságok, munkakapcsolatok a biztonság érzését ébresztik bennem. A személyre, mint egy közösség tagjára tekintek, aki felismeréseiben nem csak az önérvényesülés lehetőségét látja, hanem környezete és mások iránti kötelezettségeit, felelősségét is, aki az önmagára való figyelés mellett másokra is tekintettel van. Ez a kettősség az építészetben is megfigyelhető. A jó ház szükségképpen tartalmazza és felmutatja az alkotói jegyeket, de beilleszkedik egy szélesebb kulturális környezetbe is, melyben az egyéni és a kollektív tudás határa feloldódik, az „én” és a „mi” jelentése viszonylagossá válik. Ebből nem következik e fogalmak tartalmának elveszítése, csupán egymáshoz való viszonyuk finomodik. A személyes gondolat - tervbe való beépülésének pillanatától - egy kollektív stratégia részeként működik, elveszíti egyediségét és a mű egészét szolgálja. Kétségtelen, hogy az egységességben léteznek beazonosítható eredetű domináns elemek, de azok már nem csupán szerzőjük jeleiként értelmezhetők. Azt hiszem, építészeti mű csak az egyéni gondolatra visszaható, egymás megértéséhez vezető párbeszédben születhet.

A legtermészetesebb alkotó tevékenység számomra a tervezés, ezért korábban nem éreztem késztetést arra, hogy gondolataimat írásban fogalmazzam meg. Az elmúlt évek során viszont egyre gyakrabban kényszerültem opponenciák, kiállítási szövegek megírására és jó ideje pályázati terveimhez írott műleírásaim is összetettebbek. Mindez ráébresztett arra, hogy tágabb értelemben a szöveg is ház, az írásműnek, mint bármely más műalkotásnak, saját belső gondolati-szerkezeti logikája és formája kell legyen. A forma önmagában is jelentéssel bír, az írás kapcsán nekem épp ez jelenti a legnagyobb nehézséget. A térben való jelenlét komplexitását nehezen transzponálom a zene, a beszéd, az írás lineáris világába, pedig ennek az irányított egyirányú mozgásnak is megvan a maga szépsége: érzem ütemét, sebességét, ritmusát, melyekkel hol szüneteket, hol hangsúlyokat jelölhetek ki a folyamatban. Alkotóként kötelességemnek tartom, hogy a mű eltérő mélységekben való megértését és befogadását segítsem. Nem magyarázni szeretném döntéseimet, mindössze a szemlélőt finoman, diszkréten vezetni, utat engedve a szabad mozgásnak és az egyéni érzékenységnek. Építészeti megnyilvánulásaimban ezt könnyebben teszem, mint az írott szövegben.

A világot mindenki a maga módján látja, és én azt hiszem, a különbözőség nem szakmai, sokkal inkább személyes okokból ered. Engem foglalkoztatnak ezek a személyes okok, melyeknek legmélyebb rétegeit a képzettség és az ezzel összefüggő társadalmi státusz gyakran elfedi. Hogy valaki költő vagy tudós, építész, esetleg földműves, a lényeget illetően közömbös, a kommunikációban azonban nagy jelentősége van a „műfaji” sajátosságoknak. A beszéd rugalmas, a folyamatosan érkező visszajelzések akár „menet közben” is módot adnak alakítására. „A szó elszáll, az írás megmarad” szokták mondani. A matériához kötött információk, mint az írás, a képzőművészet, különösképpen az építészet nagyobb állandósággal bír. A művek egy idő után önálló életet élnek – szerzőjük nem állhat mindig ott, és nem korrigálhatja jelentésüket. Miközben tanárként az építészetről beszélek, írok is, gondolataimat legpontosabban mégis házaim közvetítik, minden kimondott vagy leírt szónál pontosabban magukon hordozva és hosszú időn át folyamatosan közvetítve nézeteimet. Műveimet éppúgy, mint az alább leírtakat nem tartom általános érvényű, megfellebbezhetetlen igazságnak, csak személyes véleménynek, melyet az adott konstelláció határoz meg. Ahol éppen állok, az egy lehetséges nézőpontja a világnak.

Házat tervezni, építészetről beszélni, vagy arról írni csak személyes alkotói tapasztalataimból kiindulva, egy kényes kommunikációs határhelyzetet keresve tudok, melyben a szakmaiság éppen úgy helyet kap, mint a közérthetőség. Utóbbi nélkül haszontalan minden próbálkozás, ami az épített környezet jelentőségét – mely messze túlmutat az elit magazinok által propagált sztárépítészet keretein – megértetni igyekszik azokkal, akikért az van. Különösen fontos a tiszta beszéd akkor, amikor az építészet elveszíteni látszik társadalmi kapcsolatát. Nem téveszthetem szem elől, hogy az építészet hosszú távú megegyezésen alapuló közügy, melynek jövőjét a pillanat hitelessége alapozhatja meg. Ez arra készet, hogy az építészetről mindig nyíltan, őszintén és közérthetően beszéljek. Elgondolkodtatnak Peter Brook a színház megértéséről, elfogadottságáról és jövőjéről írott mondatai: „Ma a színház iránt alig van igény, alkotóiban alig bíznak. Tehát nem feltételezhetjük, hogy áhítatos, csupa-figyelem közönség gyűlik egybe a tiszteletünkre. A mi feladatunk, hogy figyelmét megragadjuk, hogy kényszerítsük: higgyen bennünk. Ehhez be kell bizonyítanunk, hogy nem lesz semmi trükk, semmi hókuszpókusz. Ki kell nyitnunk üres kezünket és meg kell mutatnunk, hogy valóban semmit sem dugtunk el a ruhaujjunkban. Csak így vághatunk neki.” ¹

▲ tudás ▲ tanulás ▲ idő ▲ szakrális ▲ közösség

▲ Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont – Kaptár

a könyv ▲

A könyv attribútum, mely szerzőjét, őrzőjét, olvasóját nevének kimondása nélkül teszi felismerhetővé és beazonosíthatóvá az emberi kultúra kiterjedt világában. Nem valamiféle felsőbbrendűség jelvénye, inkább csak egyféle módja a történelmi idők során szerzett közös tapasztalat és az azokon alapuló következtetések sűrítésének, hagyományozásának. Ahogy a búzaszem múltként magában hordozza a nap melegét, a föld sóját, jövőként az élet reménységét. A könyv tárgy is, amely önmagában céltalan: értelmét betűinek, rajzainak olvasása jelenti. Mint az építészeti tér, amely személyes jelenlétünk hiányában puszta üresség.² Pár évvel ezelőtt így fogalmaztam egy könyvkiállítás kapcsán nekem feltett kérdésre. Ma ezt kicsit pontosítanám: a könyv a tudós ember attribútuma, elválaszthatatlan „tartozéka”. A jelző használatát az új információs technológiák elterjedése miatt érzem indokoltnak. Régebben az írás-olvasás kevesek kiváltsága volt. A középkorban a könyveket jobbára szerzetesek írták-másolták kézzel, az előállítás nehézkes technikája, költségessége miatt igen korlátozott számban. Ezekből az egyedi alkotásokból a nagyobb kolostorkönyvtárakban is csak néhány tucatnyi gyűlt össze, például a Pannonhalmi Apátság 1093-ban 72 kódexet mondhatott magáénak, de még a 15. század egyik legjelentősebb európai könyvtára, Mátyás Corvináinak gyűjteménye is alig néhány ezer kódexből állt csupán. A könyvnyomtatás feltalálását követően gyökeresen megváltozott a könyv ismeretközlésben betöltött szerepe, kezdetét vette az információ áramlásának új korszaka. A mai új információs technológiák ismeretében sokan megkérdőjelezik a könyv létjogosultságát, én azonban úgy érzem, az információszerzésnek továbbra is valamennyi lehetőségére szükség van. Az új technikák nem kiváltják, hanem kiegészítik a régieket. Ahogy a kultúra történetében a beszéd korszakát követte a képiség, majd az olvasás időszaka, úgy jelenik meg napjainkban a forradalmian új elektronikus média. A beszéd, a kép, a nyomtatott könyv ebben a viszonyrendszerben nem sorvad el, ellenkezőleg: még különlegesebbé válik, az internet mellett (ami talán a legbővebb, de korántsem a legtisztább forrás) a már valamiféleképpen rendszerezett ismeretek megértésének esélyét, a személyes jelenlét és  elmélyültség lehetőségét kínálja. Az olvasás sok tekintetben gazdagabb, az érzékszervek majd' összességét igénybevevő művelet. Látom a betűket, érintem a papírt, érzem illatát, hallom a végigpörgetett lapok suhogását. Az olvasottakat belső képpé formálom, ami próbára teszi, edzésben tartja képzelőerőm. A Kaptár számomra azért kiemelkedően fontos, mert tervezése során olyan gondolattöredékek rendeződtek bennem eggyé, amelyek már évtizedek óta foglalkoztattak.

a könyvtár ►

A technológiai újítások következtében ma a tudományos kutatások eredményei pillanatok alatt megjelennek és széles körben elérhetővé válnak a kommunikációs felületeken, ezért a régi és új viszonya különösen izgalmas kérdés. Úgy tűnhet, a tegnap tudása már elavult, a Gutenberg-galaxisnak, a könyv-alapú társadalomnak sokak szerint leáldozott. De akkor mi célt szolgál ma egy könyvtár? A könyvtár befogadó, rendező, rendszerező szerepe mellett felértékelődtek korábban mellékesnek tűnő tulajdonságai, találkozási pont, közösségi hely, városi közéleti színtér lett. Furcsa ellentmondás persze, hogy ehhez a könyvtárnak egyszerre kell nyitottnak és zártnak, felszabadultnak és szigorúan ellenőrzöttnek lennie, ami alapvetően formálja és értelmezi az építészeti szempontokat.

Első középületemet, egy könyvtárat egyetemi feladatként terveztem. Azóta ezzel a témával hallgatói tervek konzulenseként sokszor találkoztam, a nyíregyházi hittudományi főiskola tervezésekor pedig a gyakorlatban is szembesültem a könyvtártervezés néhány sajátosságával. Tudatosult bennem, hogy az ismeretek megszerzésének, megőrzésének, továbbadásának kérdései milyen mélyen érintik a kultúra egész történetét, és hogy e folyamat hatékonyságának kiemelten fontos kritériuma az információ tudássá alakítása. Lassan felerősödtek bennem a tudás egyén és társadalom életében betöltött szerepéről, az állandóság és változás kettősségéről régóta formálódó gondolataim. A könyvtár az állandó tudás helye, azé a tudásé, amit évszázadok, sőt évezredek óta olyan értéknek gondol az ember, amelyet átörökíteni, újra és újra elsajátítani az egyén és a társadalom szempontjából is alapvető. Az állandóság iránti természetes és erős vonzalom mellett létezik az up-to-date tudás, tehát az egyre gyorsabb ütemben változó információ és ahhoz kapcsolódó korszerű tudás iránti érdeklődés is. E két kategória egyidejű jelenléte a változtatásra irányuló törekvés hajtóereje.

Használói szemmel nézve hasonlóan összetett a probléma. Hagyományos értelemben a könyvtár az elmélyülés, a koncentráció, az egyéni, fókuszált tanulás, művelődés helye. Személyes emlékeimben is erősen él híres történelmi könyvtárak – Pannonhalma, Sárospatak, Zirc, vagy akár a híres pécsi Klimó-gyűjtemény – szakrális csendje. Mindemellett a kultúra fogalmának szélesítése, az elitizmussal szembeni tágabb értelmezése a mai közegben számomra mégis alapvető. Ez nem új felismerés, régóta arra törekszem, hogy középületeim a megbízókkal és a használókkal pozitív kapcsolatba kerüljenek. A házon belüli és az azon kívüli közösségek egymáshoz való viszonya az építészet nyelvén a térkapcsolatok gondos kimunkálásával befolyásolható. A találkozási pontok, átjárások azonban nem csak épület és környezete vonatkozásában érdekesek számomra, hanem általában építészet és város, vagy a könyvtár kapcsán a tudás és annak társadalomba való beilleszkedése tekintetében is. Nem szimbolikus értelemben hangsúlyozom ezt, hanem nagyon is konkrét valóságként élem meg, érdekel, hogy az új könyvtár vajon milyen embereket szólít meg, hív be.

Pécs, a gazdag történelmű multikulturális város 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa, melynek életét, rendezvényeit egy éven át megkülönböztetett figyelem kíséri. Az alkalomhoz kapcsolódva több házat, például új könyvtárat építenek, miáltal megjelenik és markánsan a kultúra részeként mutatkozik a kortárs építészet. A könyvtár helyszínéül egy a történelmi városrésztől távoli, elhanyagolt, beépítetlen területet jelöltek ki, ezzel egyszerre vágták el a közvetlen illeszkedés kényszerét és lehetőségét. Kezdetben elkeserített, majd városszerkezeti, kötődési lehetőséget kereső vázlatok százainak elkészítésére sarkallt ez az állapot. Kialakult és élt bennem egy idea a könyvtárról és egy ezzel összhangban nem lévő érzéshalmaz a városrészről, de nem találtam a városhoz vezető kapcsolódási pontokat sem szellemi, sem fizikai értelemben. A városról általánosságban azt gondolom, hogy komplex társadalmi jelenség, egy adott népesség anyagi-szellemi világának térben és időben  folyamatosan változó élettere. A változás ad esélyt talán arra is, hogy az új könyvtár tervezésekor megtaláljam a környezet irányába teendő helyes gesztusokat. De milyen az a világ, amelybe tervezek? A történelem egyes korszakaiban a város a helyi közösségek kultúráját közvetítette, ezt mutatja Pécs is. Ezzel szemben ma a sajátosságok háttérbe szorulnak, helyükbe egyre arctalanabb, tünékenyebb, ideiglenesebb, ugyanakkor a média révén egyre hangosabb és tolakodóbb értékek kerülnek. Ma a kultúra, „cikk”, az építészet áru, az új szokások magát a fogyasztást ünneplik. Félő, hogy a várost felemészti, a benne élő embert magával sodorja a mérhetetlenül sok „kulturális” hulladék, hogy elvész az ünnep, egybeolvad az ünnepnek látszó hétköznapokkal és az öröm helyébe a múló élvezet kerül.  A pécsi valóság sem jobb ennél. Ebben a helyzetben egy épületnek, különösen egy közkönyvtárnak az is feladata, hogy kiemeljen a valóságból, és valódi értékekre mutasson.

A tervezés során a sokféle értelemben megjelenő kettősségek dinamikus szintézisére törekedtem. A házban az eszmei centrumot egy „kaptár” jelenti, amely az állandóságot képviseli. Ez nem a racionalitás, hanem az absztrakt gondolkodás helye. Nem puszta funkció hívta életre, nem a logika, hanem a könyvtárról és a tudásról való elvont gondolkodás eredménye: a tudás szabadságának és fordítva a szabadság tudásának a metaforája. Az épület belső magjában lévő kaptár olyan biztos pont, ahol a szárnyaló képzelet szabad. A meditáció, a befelé tekintés, a csönd, a szépség, az ideák tere, a katarzisé, amely a lényeget jelentő ideák közelébe repít, és ahol a koncentráció révén a képzelet a megszerzett tudásra alapozva, azt megtermékenyítve új alkotásokhoz vezethet. Ez a tér első pillantásra rejtve marad. Intimitása abból fakad, hogy vállalja, de nem tűzi zászlajára a formálódó gondolatok sebezhetőségét. Inkább védelmet nyújt számukra. Látok szépséget abban, hogy a Tudásközpont elképzelésre egy olyan épülettel válaszolok, amelynek központjába nem a konkrét, állandóan változó tudás kerül, hanem a gondolkodás lehetősége, tehát egy olyan üres tér, amely a benne lévő ember gondolataival telítődhet.

A földszinti fogadótér és fórum horizontálisan nyitott, lelkületében és funkcionális kapcsolataiban együtt él a város őt körülvevő közterületeivel. A felsőbb szintek a bennük folyó tevékenységnek megfelelően inkább befelé fordulók, a külvilággal a városkép és a táj látványán keresztül tartanak kapcsolatot, ez a kötődés tehát csak a vizualitás szintjén valósul meg. A két téri karaktert az egész belsőt átfogó, hétköznapi értelemben funkció nélküli „kaptár” köti össze, melynek függőleges tengelye a terv már említett, eszmei centruma. Formáját tekintve ez a belső, absztrakt tér analóg, archaikus, organikus. A „kaptárt” körülölelő terek racionális szerkesztés eredményeként jöttek létre, flexibilitásukkal a változás, változtatás lehetőségeit hordozzák. A kétféle térképzés a tudás megszerzésének és használásának különböző minőségeit is megfogalmazza. Hisz a tudás a gondolkodást elindító elképzelésből – képzelet – indul ki, majd a megszerzett információból, annak megértéséből, elfogadásából és rendszerezéséből felépített tudásig épül, hogy aztán az arra kiválasztottak esetében a képzelet erejével továbbléphessen új tudományok és művészi alkotások felé. A Kaptár épülete ezért egyszerre kíván lenni a biztos, megszerzett tudás és a teremtő képzelet háza. Azé a teremtő képzeleté, melyről Pilinszky így ír: "Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta. (…) az, amit mi ’teremtő képzeletnek’ nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége. (…). Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, (...). a világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított – és súlyosbított – hiú uralma."³ 

A homlokzatokon meghatározó a mai technológiát képviselő légies, fehér kerámia-bevonatos üveg. A kaptár belső felületén az építészeti koncepcióval összhangban lévő, de önálló műalkotásként kezelt Zsolnay kerámia burkolat készül, a világhírű eozinmáz felhasználásával, utalva a hely történeti sajátosságaira. A kettős anyaghasználatnak jelentése van. Egy ilyen tudásközpont minden eszközzel, így az építészet nyelvén is kommunikál tágabb-szűkebb környezetével; egyszerre kapcsolódik a globális és a helyi építészeti kultúrához. Ez a kettősség egy kulturális főváros kapcsán alapvető, hiszen a mi kultúránkat kívánjuk megmutatni a világból ideérkezők számára. Ha a ház csak az általunk beszélt helyi nyelvet használja, az idegenek nem értik, ha csupán a nemzetközi építészeti nyelven szólal meg, sajátosságaink elvesznek. Fontos ezért, hogy az építészeti műnek többféle olvasata legyen: egyszerre legyen helyi és nemzetközi, hagyományra utaló és divatos, történelmi kötődésű és mai, de mindenekelőtt önazonos.

Ami épül, remélem több lesz egyszerű könyvtárnál: külső és belső kulturális-közösségi tereivel egy új találkozási pont a városban. Fórum tehát, olyan értelemben, mint az a Pécsett fragmentumaiban még ma is meglévő antik római kultúrában volt, s amelynek nyitottsága, demokratikus jellege és szabadsága lehetővé tette, sőt inspirálta az információk áramlását, az emberi kapcsolatok bővülését. A találkozások más dimenzióban is értelmezhetők: a felhalmozott, tárolt és rendszerezett ismeretekkel való érintkezés szintjén. A tudásközpont funkcióinak kettőssége határozta meg a térbeli elrendezést, a térrészek egymáshoz való viszonyát. Az épület logikai rendszerében a kintről befelé való haladás során az elmélyülés útját járhatjuk be, az origó, a már említett „kaptár”, amely mint tér egybe fogja a különböző tudásszinteket. Lentről felfelé haladva a hétköznapi eszmecsere és interakció helyszínei felől emelkedünk magasabb régiókba: egészen az új távlatokat nyitó, legfelsőbb szintig. Az itt elhelyezett gyermekkönyvtár a tiszta lap, az ösztönös tudás, az előítéletek nélküli érdeklődés és a jövő metaforája, míg a zenetár az absztrakt tudásé, ami egyenesen a lélekhez szól.

Balázs Mihály 

¹Peter Brook: Az üres tér,  1968

²  Megjelent: Kakukkfiók – gondolat-jel-könyv. Plusminus-vizuális intelligencia fórum – szerk. Somogyi Krisztina 2005

³ Pilinszky János: A "teremtő képzelet" sorsa korunkban

Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont

vezető tervezők: Balázs Mihály, Tarnóczky Tamás, Tatár Balázs
Kaptár burkolat: Nagy Márta keramikusművész
építész munkatársak: Török Dávid, Falvai Balázs, Báger András

szakági tervezők:
belsőépítészet: Frank György, Fábián Péter
kertépítészet: Kovács Árpád, Lukács Katalin, Tihanyi Dominika
épületvillamosság: Nyári Ilona, Krén József, Osztrovszki Emese, Farkas Anikó
épületgépészet: Mangel Zoárd, Kovács Zsolt, Kerék Attila
tartószerkezet: Volkai János, Ambrus Roland Dr. Medek Ákos, Komáromi Gergely, Szarka Gergely
talajmechanika: Petik Árpád, Gyöngyösi Tamás
tűzvédelem: Horváth IstvánKonyhatechnológia: Straub Ágnes
zajvédelem: Csott Róbert
környezetvédelem: Weiner László, Weiner Péter, Steiner Ferenc
közlekedés: Szegő János, Randrianasolo Daniella
akadálymentesítés: Pandula András
könyvtártechnológia: Ramháb Mária, Mader Béla
épületszigetelés: Horváthné Pintér Judit
üvegszerkezetek: Dr. Becker Gábor
nyílászáró konzulens: Dömötör Álmos

kivitelező: GROPIUS Zrt., Csáktornyai Gyula elnök vezérigazgató, Müller Csaba létesítményfelelős

alaterület nettó: 13180 m2
építési költség (kerttel együtt): netto 3,8 mrd Ft

KRONOLÓGIA

Tervpályázat: 2007. március 30.
Engedélyezési terv: 2008. május 21.
Tenderterv: 2008. július 15.
Névadás: 2008. szeptember 8.
Alapkőletétel: 2009. szeptember 16.
Átadás: 2010. szeptember