Bán Ferenc építészeti gondolkodásmódja, munkái, személyisége meghatározó a magyar építészetben. Születésnapjára ma reggel harmincan küldtek személyes jókívánságot. Bán Ferenccel a kerek évforduló kapcsán Nyíregyházán, Sóstón sétálva–beülve Somogyi Krisztina beszélgetett.
Somogyi Krisztina: Amikor felhívtalak, hogy jövök Nyíregyházára és találkoznék, beszélgetnék veled, akkor örömmel mondtál igent. Most, hogy itt ülünk Sóstón az volt az első megjegyzésed, hogy nem szeretsz interjút adni.
Bán Ferenc: Csak kényszerhelyzetben teszem. Építész vagyok, nem teoretikus. A rajz a kommunikációs eszközöm, a szó csak kiegészítés, a vázlat értelmezését segítő magyarázat. Többszáz építészhallgatóval, fiatalabb építésszel kapcsolatban bevált módszernek vélem. Költők, írók, filozófusok, esztéták írás nélkül nincsenek. Szobrász, festő, dizájner műveivel közli véleményét, minden más csak körítés. Nem vagyok néma, csak nincsenek kőbe vésendő gondolataim. Nem akarok meggyőzni senkit, se ráerőltetni magam. Egyébként is túl nagy a harsogás, a magabiztos kinyilatkoztatás. Modigliani alig szólalt meg művésztársaságban, de sok év rákészülés, önkeresés, szenvedés árán mégis, mit alkotott! Gondolataim nem választhatók el munkámtól, kezemet is azok mozgatják. Talán töprengő alkat vagyok, magammal szemben kényszeresen kritikus, ez megóv a nagy tévedésektől. Képzőművészetekben, költészetben, irodalomban, zenében keresem a kapaszkodókat. A befelé irányuló gondolkodás ritkán történik egész mondatokban – hallottam Konrád Györgytől. Megnyugtatott. Még egy író is így érzi? Olyan nagy baj nem lehet velem.
Még a sétánk alatt Virág Csaba vári Teherelosztójáról kezdtél el beszélni. Te hogyan látod a 60-as 70-es, 80-as évek építészetével kapcsolatban tapasztalható idegenkedést?
Bán: Felületes válaszként is szétfeszítené egy rövid beszélgetés kereteit, meg rendre eltérek a tárgytól, utána mérgelődök, hogy miért ezt mondtam, mi a fenének nyilatkozgatok, nem az én terepem. Annak valóban örültem, hogy jössz és beszélgetünk. Jórészt ismerem az írásaidat, Te is csak távolról tudsz rólam valamit, és most alkalom lesz kicsit jobban megismerni egymást. Meg az a kor, amikor füstös presszókban, korsó sör mellett pácoltuk magunkat, meg gyorsvonatok, büfékocsik itatópolcain könyökölve órákon át beszélgettünk, hallgattunk, ez rég megszűnt. Nincsenek hangulatos kocsmák, ahol építészekbe botlottál, ha akartad, ha nem, csak nikkelezett nájlonpresszók, meg hello-hello szintű felületes szóváltások, félrenézések, munka után koslatások, érdekellentétek, bokszokba zárt elkülönülés. Most ez úgy hangzik, mint egy valamikori nagy aranykorszak után vágyakozása, mintha nosztalgiázás lenne, amiről beszélek.
Négy vagy három évtized, amit ma átkosnak neveznek – okkal –, de a mi életünk volt. Tervezőgyáraknak csúfolt irodák, a vidéki kisirodákban is száz fő felett összezárt fiataltól öreg korú építészekig, egymástól elleshető munkastílussal, barátságokkal, torzsalkodásokkal, szerelmekkel, hétvégi, éjszakai pályázgatásokkal. Rengeteg önálló munka, házi tervtanácsokon vitatkozások, újrakezdések. Papírhalmazok, pausztekercsek, skiccpausz tépések, összegyűrések zaja, bömbölő zene, műteremhangulat, falirácsokra tűzött skiccek, rajzok, makettek. A technikai fejlődés csúcsa, boldogsága egy-egy korszerűbb rajzeszköz megjelenése, nemzetközi folyóiratok tömege, a tájékozódás lehetősége. Folytassam?
Inkább a korlátozó tényezőkről, a korszak iparpolitikai, építőipari diktatúrájáról, az időben változó, de mindig kötelező anyag- és szerkezetválasztás szűk köréről, amelyek meghatározták építészetünk korra jellemző minőségét és mai megítélését. Volt kohóhabsalak falazóblokk, házgyári panel, előregyártott vasbeton vázszerkezet, acél könnyűszerkezet, egy időben a tégla és monolit vasbeton használatának tilalma, az iparosított építés erőltetése. Csapnivaló kivitelezési minőség. E ne felejtsem az MGN-t, a forintra meghatározott építési költség, a négyzetcentiméterre kiszabott alapterületek Műszaki Gazdasági Normatíváját, a túllépés büntethetőségét. József Attila írt palánkok közt szárnyaló munkáról, hát ez az volt.
Mégis született világszínvonalú magyar ipari építészet; ma is példaértékű, jól bútorozható, racionális, élhető alaprajzú, tömeges lakásépítés. Érdemes lenne egy összehasonlítás sok mai társasháznak vagy lakóparknak becézett, befektetői igényt kiszolgáló épülettel. Ipari építészetünkről elmondható ugyanez. Még nem is beszéltem a tervezés állandóan változó, a stílusirányzatokhoz való igazodás belső kényszeréről, a szocreálról, posztmodernről, organikusról, népi–urbánus ellentétről. Itt, most megállnék, mert rádöbbentem, hogy vég nélkül darálom az ócska magyarázkodó, mentegetőző dumát.
Nem mi radíroztuk le városaink hangulatát, az élet folyamatosságát jelentő polgárházait, városszerkezetét, fasorait?
Nem mi hitettük el magunkkal, hogy mi sokkal jobbat, modernebbet, élhetőbbet teremtünk? Nem mi voltunk azok, akik nemesen patinásodó anyagok, szerkezetek, gondolatok, emberi kapcsolatok helyett rothadó, eldobható, lecserélhető személetű világot teremtettünk?
A játékos, álmodozó gyerekkort az óvodától kezdve teljesítmény kényszerre, versenyszellemre váltottuk, most meg értetlenül bámulunk, meg felháborodunk.
Virág Csaba kilógott a sorból. Mert nagyot álmodni. Számomra az egyik meghatározó egyéniség, etalon volt. A nyájtól elkóborlás mindig veszélyes. A jellegtelenség a menő, mert ami beleolvad, nem irritál. Csaba két vári házát a Fehér Galambot és a Teherelosztót az egész szakma csodálta vagy irigyelte. Kockázatos, bátor tett volt, engem nagyon megerősített. A bontásról érkező hír után kényszert éreztem kitalálni a mentés módját. Nem ülhetek tétlenül, a tiltakozás semmit sem segít, ahogy a szóbeli javaslat sem. Empátiával, értéssel rajzold le amit gondolsz, hátha lesz valami eredménye, valami kiút. Megpróbáltam Virág Csaba fejével gondolkodni. Hülyén hangzik, de így gondoltam, tovább folytatható elvi sémában. Aztán kész: bevégeztetett. A mi lett volna ha… típusú kérdéseknek utólag semmi értelme. Nincs olyan épület, ami valamilyen formában ne lenne folytatható. A környezet, a korszellem változása, az anyagi elavulás, meg sok egyéb más kikényszerítheti, de csak tisztelettel, értő módon, érzékenyen. Múltunk, közelmúltunk eltörlése az élet folytonosságának megszakításával egyenértékű. Identitásvesztéssel jár. Nemzedékek vesztik a jó, a mai gondolkodásba vetett hitüket.
Azt mondtad, hogy a legfinomabb építészeti feladat érzékenyen hozzányúlni egy meglévő házhoz. Itt Nyíregyházán te megtetted, a saját Művelődési Házadat alakítottad át. Érzékeny öröm-folyamat volt? Visszahelyezkedtél abba, ami volt, vagy az foglalkoztatott inkább, hogy mi újat tudsz belerakni?
Nem kellett visszahelyezkednem negyven évvel ezelőtti önmagamba. Rosszul mondom, mert ötven éve nyertem meghívásos tervpályázaton a munkát. Lényegi értelemben nem változott a pályázati terv és a kész épület átadása közötti tizenegy évben. Folyamatos, kényszerű áttervezések mellett a szerkezet tisztult, erősebb lett, a függőtető alatti összefüggő, mai szóhasználattal multifunkcionális tér felszabdalódott. Aztán sokáig elkeserítő volt látni lepusztultságát, a szeméttel keveredő vastag galambürüléket, a zománcfestékkel belülről lemázolt üvegfelületeket, a minimális karbantartás teljes hiányát, az otromba belső-külső átépítéseket. Nem reménykedtem, csak folyamatos készenlétben múltak az évtizedek, hátha egyszer eljön az idő és rendbe tehetem a házat, vagy végleg tűnjön el! Az átépítés meghívásos pályázatán részt vehettem. Előre sejtetett kiesésem bekövetkezett. A nyerő pályázó terve túllőtt az elnyert uniós pályázati pénzen. Kényszer szülte módon vehettem részt a végleges tervek létrehozásában. Röviden ennyi. A többi már csak szószaporítás. Vannak rosszul kivitelezett dolgok, de magyarázni, mentegetőzni mi értelme lenne. Nem véletlenül hivatkozom Petri György Egy öngyilkos naplója című versmondatára: „az akarat egész voltát megcsúfolják a részletek"
Visszatérek Virág Csaba Teherelosztójára, mert téged is mélyen foglalkoztat...
A két eset nem összemérhető, ahogy a két helyszín történelmi jelentősége, állandósága sem. A Budai Vár emberélet viszonyában örök. A nyíregyházi környezet, Pintér Bélának építése idején az ország legkorszerűbb mozijával együtt eltűnt, átépült. A Művelődési Ház idegen testté vált, a népművelési elvek – ami miatt épült – elavulttá váltak, miként a felújítás elmaradása miatt maga az épület is. Nekem szerencsém volt. Fiatalon, a kor építéspolitikájával szembemenő, egész életemben koloncként viselt házamat magam építhettem át. Ezért mertem azt mondani, nincs olyan épület, amelyik valamilyen módon ne lenne folytatható, de csak ráhangolódva, a lényeget megértve. Egyébként kuss. Szomorúan hallom Pázmándi Margit volt munkásőrségi épületét is bontásra ítélték. Giuseppe Terragni comói háza nem tehet róla, hogy a fasiszta pártnak készült. Máig az építészettörténet mérvadó épülete. Pázmándi Margit és Virág Csaba szakmai és emberi méltóságukon túl a kezdő építészekhez való viszonyulásban is példaértékűek voltak.
Minek tudod be ezt az értetlenséget? Hogyan gondolsz arra, hogy építészként neked fontos és tetsző házak mások számára bontandók, értéktelenek?
A szülőnek a hülye gyereke is gyermeke. Vállalom. Amit a huszadik század második felének épületeivel kapcsolatos értetlenségéről mondtál nem csak magyar tendencia. Le Corbusier La Tourette kolostora egészében vagy részleteiben követőkre talált, hiszen a Bostoni Városháza (Kallmann és McKinnel 1963-68) egyértelműen La Tourette inspiráció, csak amerikai módon, előregyártott nagy panelekkel, a brutalista építészet különleges példája, de bontásának problémája ott is időről-időre felmerül. Kisho Kurokawa Nakagin kapszulaházát (1970-72) szintén bontani akarták. A felsorolás folytatható lenne. Csak egy magyar példa: Mikolás Tibor debreceni Művelődési Háza: eltűnt. Rettegve gondolok Plesz Antal ikonikus, használaton kívüli szállodájára Miskolctapolcán. Nem építészek körében a brutalizmus világszerte megvetendő, lebecsülendő építészeti irányzat. Pedig összehasonlíthatatlanul erőteljesebb építészet, mint a mostani ingatlanberuházások során létrejövő építések.
Mi az, ami a kortárs építészetben felkelti az érdeklődésedet? Van ilyen? Látsz neked tetszőt?
Az előbb hivatkoztam, néhány névre, épületre. A túlzott részletezés, felsorolás azonban szétfeszíti beszélgetésünk kereteit. Félre visz. A zúduló információtömeg agyon is nyomhat. Meg kell tanulni csak a legjobbakra figyelni, megérteni, feldolgozni, magadba építeni, és a saját nyelvet, a csak rád jellemzőt kitalálni. Az utánzás a fiatalkor természetes építőeleme, kinőhető. Az érdeklődés, az érzékenység, ha elvész, akkor van nagy baj. Nagy úr a megfelelési kényszer, mert könnyen kipotyogsz. Magunknak megfelelni sokkal nehezebb, mégis meg kell tanulni. Okosságból elég ennyi.
Nem akarom megkerülni kérdésed, neveket is mondok. Van, amit komoly érdeklődéssel nézek: Alejandro Aravena megalitszerű épületeit, vagy Smiljan Radic formavirtuóz munkáit és még sokan másokat. És vannak időtlenek, mint Le Corbusier, vagy Kenzo Tange. A tömegével épülő sportlétesítmények kapcsán Tange Tokiói olimpiai úszócsarnokcsodája (1961-64) kétségessé teszi a mai technikai építészeti minőségfejlesztő hatásának általános érvényességét.
Tervezel most valamit? Mivel foglalkozol?
Ha azt kérdezed, vannak-e megbízásaim, kötök-e szerződéseket, foglalkoztatok-e munkatársakat, társtervezőket, akkor a válaszom: nem. Még a szakmai köztudatban is ezt jelenti a tervezés. Anélkül, hogy hasonlítanám vagy hozzámérném magam, kíváncsi lennék mit válaszolt volna erre a kérdésre Lebbeus Woods? Valószínű „nem" lett volna a válasza. Akkor hát nem tervezett?
Légmentesen becsomagoltam rajzaimat, fotóimat és elraktároztam őket. Ne kelljen látnom, felidéznem a múltamból semmit. A makettekkel nem tudok mit kezdeni, mindenhol útban vannak. Már csak a gondolkodásomat kéne elzárnom, de nem megy, mert akkor arra gondolok, hogy most éppen elállítom a gondolkodásomat. Egyébként rengeteg épületvázlatom, firkám gyúlt össze évtizedek alatt arra várva, hogy végre kiéljem rajtuk elfojtott képzőművészkedő vágyaimat. Minden nap arra kelek, hogy ma rajzolok.
Segítenél jobban érteni, hogy milyen témák foglalkoztatnak?
Falu, kisváros, nagyvárosi külső területek, bárhol elképzelhető, amin gondolkodom. Alapvető a természet közelsége. Képzelj magad elé pueblo indián templomokat, Santorinit, a dogonok épületeit, magyar vagy bármely nép falusi házait, Hollókőt vagy az arab világot, Tibetet vagy Le Corbusier egész munkásságát meghatározó Indiai benyomásait. Nyilvánvaló, hogy mindez a földanyagú építésről szól, de nem vályogtégla szinten. Vasbeton analógiára sárból, lemetszett, kivágott hulladék faágakból, zsaluzásmentesen, korszerű, érzéki formájú épületszerkezeteket lehet létrehozni. Korszerű dizájnnal ötvözve, mai igényszintű tereket építhetnénk, csak ne ragadjunk le a sátortető, nyeregtető problematikájánál. És most abba is hagynám. Ha nem kóstolhatom meg, miért hinném el, milyen isteni tortát tudsz sütni. Udvariasan elhinném ugyan, de nem érezném. Most ezzel foglalkozom, ha úgy gondolod, egyszer térjünk vissza a témára. Ha lesznek egyáltalán kiteríthető kártyáim. Ha nem, akkor csak hasbeszélő voltam.
Somogyi Krisztina