Bardóczi Sándor: A környezetkultúra margójára
A környezetünk úgy válik ”igényessé” a mai korban, ha felkupacoljuk a drága anyagokat.
Lakó-park-ok. Park nélkül. Köz-ter-ek. Tér nélkül. ”Szabad” terek bebörtönözve. A motorizáció fogságában. Mind a tervet elkészítő, mind a kivitelezést végző, mind pedig a megbízó, tervet zsűriző, sőt szerintem az ott lakó is gyakran dizájnként, méghozzá ”igényes dizájnként” értékeli őket. A király - bár meztelen - zavartalanul uralkodik. Sosem felejtem el azt a tapasztalatot, amikor kertkapcsolatos lakás után kajtatva az egyik meghirdetett helyen az eladó rámutatott a miniatűr előkertben a vízóra fedlap mellett álló három rózsabokorra: ”Ez pedig itt a kert!” Ha belegondolok, minden, amit a ma embere gondol a kertről, egyesül ebben a kijelentésben.
Az újhullámos lakás-iroda-köztér építési korszak financiálisan rendkívül gyümölcsöző, de külső önámító környezetesztétikájában rendkívül lehangoló. Van benne díszburkolat (jó sokféle), ami mutatja az ”igényességet”, hogy mi már nem 30x30-as beton járdalapokban gondolkodunk, de nem ám. Megvehetjük a műkövet, ad abszurdum a követ (Mit követ! Márványt! És még egy lapáttal rá: Fűthetőt is!). A környezetünk úgy válik ”igényessé” a mai korban, ha felkupacoljuk a drága anyagokat, márványba, üvegbe öltöztetjük a betont, vakító fényekkel ékesítjük a dobozt. Közben pedig megpróbáljuk feledni, hogy a márványon orra bukunk, ha leesik az eső, az üveg csak egy vakablak a dobozon, a fényekben úszó jótékonyan takaró éjszaka után pedig felkel majd a nap. Vicces, ugye: Budapestet leginkább és legtöbben éjszaka látják szépnek.
Örökzöldek. Tuja-korszak. Művirág frízekkel. Az örökzöld és a művirág a másik elem, ami a korszellemet szuggesztíven magyarázza. Hallottam egy olyan magyarázatot, hogy az örökzöld- és művirágkultusz annak köszönhető, hogy a ma emberének teljes létbizonytalansága a változatlanság kapaszkodója után kiált. Ahogyan a társadalom kiveti halottait (nézzük meg, mennyien távoznak ma az élők sorából nem kórházban, hanem családi körben) ugyanúgy válik groteszkké a négy évszak ábrázolása a kertben, az állandó ”macera” a halott növényi részekkel (lomb, metszés, gondozás, madáretetés), és úgy lesz a kerti élettérből újra csak ”barokk” látkép, a temetőből kolumbárium, a sírokból vasbeton födém (persze márványosan, mert az dukál).
Shopping Mall. Zárt agóra. Műlevegő. Műfű művízeséssel műfényben fürdő műfával. Az agóra, ami önmagába fordult, mint saját farkába harapó kígyó, kirekesztve a külvilágot, új környezetet hazudik: korzózásra alkalmassá erőszakolt, bevásárlókocsira méretezett utcácskákkal, pótlandó a korzózásra alkalmatlanná tett utcákat. Nem a valós térben (kertben, természetben, szabad tereken, utcákon, parkokban, köztereken) akarunk már élni és vele, hanem egy kényelmesebb nézőpontból csak rá akarunk nézni úgy, hogy minél kevesebb gondot okozzon a fenntartása. Ilyen szempontból is éli világát a tujasövény, vagy így termelődik ki a művirágkultusz meg a műfüves focipálya. Az érzéki szempontból desztillált látványkert a változatlanságra, az eldobhatóságra, a minimalizmusra játszik.
Provinciális provance-stílus. Melaszos marokkói-stílus. Oltárironda olasz stílus. Görcsös görög stílus. Kezelhetetlen keleti stílus. Aránytalan arab stílus. Megemészthetetlen mexikói stílus. A falanszter-minimalizmussal szembemenő ”mediterrán” áramlatok, amelyek szintén íztelenséggel terhesek: én ezeket csak úgy hívom, hogy neogyűjteményes kertek (még ha házakról is szó van e mögött, de szem előtt tartva, hogy Isten állat”kertje” igen népes). A tehetős megbízók külországokat járt csoportja rendre begyűjti az azáleák, bugenvilleák, babérok, leanderek, fikuszok, japánjuharok, gyompálmák népes csoportját, hogy hazavarázsolják a mediterrán fílinget. Ők is hamisítanak, csak mást hazudnak: a mediterráneum látszatát. És nem csak növényzetben, hanem burkolatban és építmény-karakterben is.
Ember: VÁLASSZ! Funkciózavaros posztmodern minimalizmus vagy túldíszelgés, avagy a czifra nyomorúság szőttesei a tervasztalon. Nagyszerűen borzalmas terek illúziója. A posztmodernt egyre inkább úgy élem meg, hogy az nem a modern kritikája, hanem annak meghamisítása. Az az állapot, amikor a dizájn oltárán áldozódik fel a használhatóság és a funkcionalitás (nem csak fizikai, hanem lelki értelemben is), és nem a funkcionalitás hoz létre új dizájnt a megreformált szerkezet által, annak új tulajdonságait a végletekig kifeszítve egy kiegyensúlyozott gondolat tartójára. A posztmodern nem más, mint a forma kedvéért tett megengedhetetlen - megélhetési - engedmények halmaza a funkció oltárán, sunyi megalkuvásban az ízléstelenségét büszkén propagáló PROFIT király csatlósaként. A ”klasszikus modern” újjáéledésének címszava alatt most rendre ez történik. Elég, ha csak a használhatatlan néhány négyzetméteres balkonokra, teraszokra tekintünk, ahol még egy asztal sem fér el. Pedig erre az asztalra le lehetne rakni egy borosflaskát és egy gyertyát, meg lehetne köréjük hívni a barátokat, és lassan meg lehetne váltani a Világot!
Bardóczi Sándor
okl. tájépítészmérnök
