Bauhaus és ingatlanfejlesztés a két világháború közötti Budapesten
Az Ingatlanfejlesztői Kerekasztal Egyesület idén is megjelentette „Ingatlanfejlesztés Anno” kiskönyv sorozatának aktuális kötetét az Ingatlanfejlesztés Napja alkalmából. Az idei könyv apropója a Bauhaus alapításának 100 éves évfordulója. Sebestyén Ágnes Anna művészettörténész, a kötet szerzője a Bauhaus év keretében a „Bauhaus-stílussal” kapcsolatos sztereotípiák és félreértések tisztázása nyomán elemzi a két világháború közötti modern építészet és az ingatlanfejlesztés kapcsolatát Budapesten. A kiadvány szakmai lektora Ferkai András építész, építészettörténész.
Az Ingatlanfejlesztői Kerekasztal Egyesület 2013-ban indította útjára „Ingatlanfejlesztés Anno” című kiskönyv sorozatát a Lánchíd történetét bemutató kötettel, amelyet a budapesti Központi Vásárcsarnokról, majd a budapesti bérházépítés aranykoráról, a Szabadság tér történetéről, ezt követően a Váci úti irodasugárútról, s 2018-ban az akkor 100 éves Szent Gellért Gyógyfürdő és Szállóról szóló kiadványok követtek. 2019-ben a legaktuálisabb témának a Bauhaus alapításának 100 éves jubileuma mutatkozott. Az évforduló alkalmából hazánkban és külföldön is számos program, kiállítás és publikáció jött létre.
Az „Ingatlanfejlesztés Anno” idei kötete a „Magyar Bau, magyar Haus: Ingatlanfejlesztés Budapesten a két világháború között” címet viseli. Szerzője a „Bauhaus-stílus” gyakran félrevezető címkéje ellenében mutat rá arra, hogy a modern mozgalom építészete Magyarországon is sokkal változatosabb volt annál, minthogy a Bauhaus homogenizáló jelszavával lehessen leírni. Bár tudjuk, hogy a Bauhaus divat lett, s a mai ingatlanhirdetések is előszeretettel népszerűsítik a lapos tetős, fehérre festett, szalag- vagy körablakos házakat „Bauhaus-stílusúként”. Nem volt ez máshogy az 1930-as években sem, amikor a ma is „Bauhaus-utcaként” elhíresült 1931-ben épült Napraforgó utcai kislakásos mintatelepet „Bauhaus-stílusúként” harangozta be a hazai napisajtó. Pedig a Napraforgó utcai lakótelepre is igaz, hogy a Bauhausból leszűrt elvek, az art deco és a hagyományosabb téglaépítészet eredményei egyaránt megjelentek az egyes házakon. A Napraforgó utca sűrített és átfogó képét nyújtja a két világháború közötti magyar modern építészet egészére igaz sokszínűségnek. A szerző külön fejezetben foglalkozik a Bauhaust megjárt magyar építészekkel, így a Walter Gropius irodájában működő Forbát Alfréddal, valamint az iskola egykori hallgatóival: Molnár Farkassal, Breuer Marcellel és Weiner Tiborral. Négyük munkásságának a vizsgálata is ahhoz a konklúzióhoz vezet, hogy mindannyian túlléptek a Bauhaus esztétikáján, és különböző módokon járultak hozzá a hazai építészethez és belsőépítészethez. A kötet kitér Le Corbusier magyar „tanítványaira” is, akik nem Bauhausos elveken, hanem Le Corbusier műhelyében iskolázódtak. A könyv második fele a budapesti ingatlanfejlesztéssel foglalkozik, külön fejezetben tárgyalva a zöldövezeti fejlesztéseket és a belvárosi bérházépítkezéseket. A modern építészet budapesti elterjedésével összefüggő ingatlanfejlesztéseket elemezve a szerző hangsúlyozza a hazai modernizmus változatosságát.
A kiadvány képanyagának zömét a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ gyűjteményeiből származó archív fotók és tervrajzok képezik. Ezen belül is kiemelkedő a Magyar Építészeti Múzeumban őrzött két jeles építészeti fotós, Kozelka Tivadar és Seidner Zoltán többezres tételt számláló fényképhagyatékából itt közölt válogatás. Forbát 1933 és 1938 között végzett pécsi tevékenységét követően 1938-ban Svédországba emigrált, így hagyatékát ott őrzik. Ezért a kötetbe az ArkDes, vagyis a Svéd Építészeti és Design Múzeum gyűjteményéből is bekerült néhány illusztráció.
A kiadvány online is elérhető és letölthető az Ingatlanfejlesztői Kerekasztal Egyesület honlapján.
