béna kacsa hápogása

”a kérdés, hogy a kritikus, aki mindig valamihez képest mér, pontosabban viszonyít, azt mihez képest teszi.”

Nem tudom, szegény Steindl mester mit szólt hozzá, amikor a korabeli kritikusok lepocskondiázták az elkészült Parlament épületét. Azt a vádat, hogy a palota a jóváhagyott előirányzatnak kis híján a duplájába került, gondolom még csak lenyelte, hisz´ ezt majd´ minden építész megkapja, ha a háza valakiknek nagyon nem tetszik. Gondolom, azt már nehezebben viselte el, hogy az épület belső kialakítását cigányosan barbárnak mondták, ámbár ízlések és pofonok már akkor is különböztek. De mindenek mellé még el kellett viselje azt is, hogy feltűnően alacsony termetéért is gorombán kigúnyolják őt a kritika lángpallosával hadonászó ítészek.

Történt pedig mindez abban az időben, amikor még a kései eklektika járta, s amikor a jobb kritikusok még hibátlanul föl tudták mondani az összes megelőző építészeti stílus leckéjét. És az építészek is magabiztosan válogattak az előzmények ezüst tálcájáról. Ezt tette Steindl is. A Dunapartra ellentmondást nem tűrő neogótikus architektúrát ültetett, amit azonban olyan kupolával koronázott meg, amit a gótika egyáltalán nem ismert, miközben a belső térszervezése visszanyúlik a reneszánszba, a gazdag dekoráció meg a barokkal kokettál. A mester nem is titkolta, hogy nem akart valamilyen új stílust kreálni az épület számára, mert őt a ház fennkölt eszmei mondanivalója sokkal jobban izgatta.

A grandiózus lépték és az üzenet azonban alig negyed századot élt meg, jóllehet ő az eljövendő büszke századokhoz kívánt szólni. Ámde - lássatok csudát -, a parlament épülete mégis fityiszt mutatott a kritikusoknak, és nyelvet öltött még alkotójára is. Nem csak hamar megszerették a népek, de egyedülálló módon nem csupán a főváros, de a balsors tépte, zsugorított ország olyan könnyen észbe véshető jelképe lett, amivel talán csak dicső Temze-parti társa vetekedhet Londonban.

Visszatekintve úgy tűnik, hogy az eklektika - legalábbis, ami az építészetet illeti - az utolsó hallatlanul magabiztos kor volt mind a kritikusok, mind az építészek számára. Ezen a gránitsziklának hitt talajon állva követeltek az előbbiek egyre többet és mindegyre mást az építészektől, s erre a szilárdnak hitt tudásra támaszkodva kalandoztak el ösztönzésért az építészek mind távolabbi tájakra. Nem vették észre, hogy ez az áhított másság nem a folytatás lesz, hanem a vég. Olyan, addig teljesen ismeretlen óriás-szörny, ami szőröstül-bőröstül nyeli el a régit, és vele együtt mindazt, amiben addig legalább látszólag hittek.

Az építészeti eklektika mögül - a kései mögül bizonnyal - ugyanis már hiányzott az az átfogó, egységes szellemiség, ami a reneszánszban és a barokkban még lüktetett. Az eklektika már jelmezekben, szerepekben, aktualizált konvenciókban gondolkodott. Ehhez képest igazított stílusjegyeket kellett mutasson a templom, a vásárcsarnok, a múzeum stb. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ez az eredmény bármilyen tarka volt is, annyira mégis egybecsengett, hogy a korabeli városépítészeti szabályozás a sebészi szikén túl általában nem igényelt bonyolultabb eszközöket. Igaz, hogy a nagyméretű és döntően mérnöki alkotások estében már meg kellett elégedjék azokkal a díszítményekkel, melyeket a mérnökök és a gyártók egy ideig még amúgy is rájuk aggattak. Megszokásból.

A modernizmus stílust megtagadó radikalizmusa azonban felborította azt a kályhát, ahonnan a kritika szokott volt kiindulni. Illetve a műbírálatot ezután már főként a meghaladott múlt bűneinek leleplezésére és a maga feldicsérésére használta. Oly módon, hogy az újat esztétikai kategóriává léptette elő. Az új hajszolása és az építés tömegessé válása azonban idővel elkerülhetetlenül előhívta a divatokat, azaz rövid felezési idejű szenzációs áramlatokat. A baj csak az, hogy amíg az autógyárak akár évente dobhatnak a piacra új típusokat a siker reményében, az építészetben a ház tehetetlensége miatt az ilyesmi lehetetlen. Az épület lényege - legalábbis nálunk - a viszonylagos tartóssága és állandósága. Az építészek ezért ma ismét kritikát követelnek. Olyat, ami szakszerű, tárgyilagos és jobbító szándékú.

Mármost a szakszerűség valóban elvárható - lenne -, feltéve, ha valamely épület bírálata kizárólag valamely felkent szűk réteg előjoga volna. Ámde minthogy szinte bármelyik épület nyilvános cselekvés, el kell fogadjuk azt a tényt is, hogy róla véleménye bárkinek lehet, s azt szabadon ki is fejtheti. A hozzáértő felelőssége éppen az - lenne -, hogy terelgesse az összes, igen számos be nem avatottat.

A tárgyilagosság megkövetelése mindazonáltal gyermekded ácsingózás. Már csak azért is az, mert aki azt állítja, hogy egyedül ő birtokolja a bölcsek kövét, minden bizonnyal fordítva néz a teleszkópba. És persze szükségszerűen nem tárgyilagos az sem, aki a bírálatot várja. Ideális esetben az építész csakúgy fenntartás nélkül hisz művében, mint a szülő a gyermeke kiválóságában. Ha pedig viszonya nem ilyen, mivel csupán megbízója elrendelését igyekezett teljesíteni, máris etikáról, és nem esztétikáról van szó.

Azt meg senki nem szíveli, ha a keblén melengetettről elítélő megállapításokat is tesznek. (S ezzel rontják tervezői üzletét.) Pedig az ilyesmi bizony megesik. Még akkor is, ha építészek beszélnek egymás munkájáról. (És gondolom meg is esett mióta világ a világ.) Az olyan bírálat viszont, amelyik csupán a mű előnyösnek ítélt vonásait emeli ki, szószátyárság, üres fecsegés.

Ám napjainkban létezik a bírálatnak olyan gondja is, ami sokkalta kézenfekvőbb. Az általánosan elfogadott eszmeiség, vagy - ha úgy tetszik - értékrend hiánya. A pénznek ugyanis csak kamatlába van, ideológiája nincsen. Ez a tény az építészetben is azt jelenti, hogy bármi jó, ami eladható. És valójában bármi eladható, aminek jó a marketingje. Azaz címlapsztori. Olyasmi, amit sztárok jegyeznek. A sztárokat pedig az üzlet kreálja. (Így lehetett berobbanó sláger a posztmodern is, míg - ugyanilyen gyorsan - ki nem szellőztették.)

Ezekután helyénvaló a kérdés, hogy a kritikus, aki mindig valamihez képest mér, pontosabban viszonyít, azt mihez képest teszi. Azaz a saját skáláján hová csúsztatja a nullapontot?

Talán még a nyolcvanas években valamelyik építészeti folyóirat egy teljes számot szentelt a tervpályázatoknak. A vitában résztvevő egyik tábor azzal érvelt, hogy az építészet legismertebb alkotásai szinte mind közvetlen megbízás útján jöttek létre, mivel a művelt megbízó általában pontosan tudta, mit akar és azt is, hogy azt melyik mestertől remélheti. Pályázatra nem volt szüksége.

A ”mit” tudása életbevágóan fontos lenne ma is - érvelt tovább a tábor. Paradox módon különösen akkor, ha a megbízó mégis kiírja a tervpályázatot. Mert ez esetben úgy bölcs az előkészítés, hogy már a zsűri tagjait is eszerint válogatja össze. Ha nem ezt teszi, a zsűri döntése nyilván a szürke középszernek fog kedvezni. Olyasminek, amit az eltérő felfogású zsűritagok együtt még éppen el tudnak fogadni saját, még éppen elfogadható, illetve felső, még éppen megengedhető egyéni követelményszintjükként.

Megjegyzem, a tervpályázat-pártiak is igen nyomós érv-elemeket vonultattak fel álláspontjuk védelmében. Azt állították, hogy egyrészt a kész épület kísérleti terepként túlságosan drága, másrészt nem egy esetben éppen a nem díjazott tervek álltak elő olyan merész javaslatokkal, melyek később nem csak polgárjogot nyertek, de a nyilvánosság valósággal divatba hozta őket. Közismert tény továbbá az is, hogy az igazi kreativitás éppen abban az életkorban jelentkezik, amikor az építész tapasztalatokkal még nem rendelkezvén nem lehet olyan ismert sem, hogy közvetlen megbízást kapjon. Ha azonban egy ilyen fiatal nyilvános, titkos tervpályázat első fordulójában díjat nyer, a második fordulóban még mindig összetársulhat egy bejáratott, tapasztalt céggel. Azaz a tervpályázat igen alkalmas olyan alkotóerő mozgósítására, ami csak sokkal később vagy soha sem fordulna termőre.

Sokan azt szeretnék nálunk, ha a kritika nagyobb, úgyszólván intézményes szerepet kaphatna az építési engedélyezési eljárásban. Az olyan otromba és minden tekintetben szabálytalan, ám a dörzsölt jogi csűrés-csavarás igénybevételével mégiscsak felépülő városépítészeti beavatkozások, mint például az immár hírhedt kecskeméti Malom Center, igazolni látszanak az óhaj megalapozottságát. Ami azonban bármily jogosnak tűnik, de ugyanakkor életveszélyes is. Csakúgy, mint az amúgy életmentő gyógyszerek túladagolása.

Életveszélyes, és több okból is az. Egyrészt, ha ezt a szerepet például a főépítészre osztanák, miként lenne elérhető el az ő megtámadhatatlan szakértelmének és teljes függetlenségének együttállása? Ha pedig valamilyen testület kapná meg a pallosjogot, még jó esetben is szinte mindig a legbizonytalanabb zsűritag bátortalansága érvényesülne abban. Azaz az ilyen bírálat feltehetőleg minden eredeti gondolat halálát jelentené. Rosszabb esetben pedig a fél-tehetségek ama közös jellemzője érvényesülne, hogy ők ugyan azonnal ráéreznek a javaslat igazán eredeti vonásaira, de azonnal félre is értik azokat. A politikai befolyásolás, a korrupció, a féltékenység, a rosszindulat lehetőségét pedig még figyelmen kívül is hagytuk. Arról már nem is beszélve, hogy - mint tudjuk - az igazán eredeti elgondolásokat nem a többségi vélemény, hanem gyakran csak az idő igazolja. Ha megengedik neki. Mert az idő is pénz.

A tervtanácsra tehát szükség van. Ám maradjon az csak a főépítészt támogató, tekintélyes és tényleges tanácsadó testület. Nincs hát jobb és hatékonyabb megoldás? De igen, van. Mert a ceruza mégiscsak az építész kezében van. Az elfuserált terven a hivatalos bírálat már nem segít. A jó és a szép, az ´illik - nem illik´ pedig jogilag nem értelmezhető. A hivatalos eljárásba beépített legtisztességesebb bírálat sem képes elfuserált tervből jót csinálni, legfeljebb a szabályosat szorgalmazhatja. Azaz a kívánatos megoldás - csakúgy, mint az egészségügyben - a megelőzés kellene legyen.

Ami valójában igen egyszerű. Meg kell - már rég meg kellett volna - szüntetni a tervezési jogosultság kategorizáltságát. Aki építész, legyen jogosult bármit megtervezni, de építész besorolást kizárólag csak az kapjon, aki bizonyítottan megfelel a szakmagyakorlás elméleti, gyakorlati és etikai követelményeinek. Másrészt legyen kötelező minden fontosabb építészeti tervezési munka esetében a tervpályázat - a kiemelkedő fontosságúak esetében kétfordulós tervpályázat - kiírása. A kiválasztás pedig legyen bátor. Vegye figyelembe, hogy bár minden igazán bátor gondolat hordoz magában bizonyos kockázatot, előre azonban mégiscsak az új, esetenként szokatlan eszmék visznek. Éppen ezért a tervpályázatok költségéhez, mint az innováció építészeti megfelelőjéhez, nyíljék meg az állami hozzájárulás igénylésének lehetősége.

Végül, de nem utolsósorban, szakmaetikai kérdésekben a Kamara kapjon teljes függetlenséget. Ilyen ügyeket törvényben szabályozni ugyanis nem lehet. A szakmaetikai döntések elleni fellebbezés - például durva esetben a praktizálási jog felfüggesztése -elbírálása is legyen a Kamara jogosultsága. Mert hiába küldenek több rendőrt az utcára, hiába szigorítják a törvényt, a széf sperhaknival is nyitható, és ahhoz bárki hozzájuthat, aki ezt meg tudja fizetni.

Befejezésül szögezzük le: felkészült és etikus kritikára a tárgyi lehetetlenségek közt is, és ezek ellenére mégiscsak szükség van. Még akkor is, ha - mint láttuk - a tárgyilagos kritika ma már végkép reménytelen vállalkozás. A hozzáértés és a tisztesség azért ma is elvárható. Lenne. Mert nem az a baj, ha mindenki tudja, hogy valamely kritikus szívéhez ez vagy az az áramlat áll közel. Akinek a füle fáj, úgysem a nőgyógyászhoz fordul. A kórság akkor kezdődik, ha a kritikust nem a tudása, meggyőződése, hanem kicsinyes és alantas szempontok vezérlik, és ennek ellenére igyekszik a mindentudó szerepében pózolni.

Aki tehát a jobb építészeti produkció érdekében sürgeti a kritikát, az - javaslom - ne a hivatalban kereskedjék. A finn építészet például ma is kitűnő, ámbár az építési törvények viszonylag liberálisak. De ott a legjobb az iskolai oktatás színvonala, ott a legmagasabb a tanítók társadalmi megbecsülése, ott a legműveltebbek az építtetők és a közönség, és ott hagyományosan kitűnő az építészképzés is. Angliában a lottó bevételéből fordítanak igen tekintélyes összegeket az építészeti kultúra terjesztésére és a színvonalas építészet támogatására. Franciaországban minden fontosabb épület megtervezéséhez kötelező kiírni a tervpályázatot - jelentős középületek estében nemzetközit. Tilalmak, körmönfont törvények helyett tehát olyan támogatás, ami az építészt anyagilag is ösztönzi a versenyben való részvételre.

Magyarországon a kommunista rendszer összeomlása óta a telektulajdonhoz, mint vagyontárgyhoz fűződő jog minden mást megelőz. Ezért jutottunk oda, hogy nem lehet közügy az épített környezet, sem az építészet, sem a területfejlesztés. Még úgy sem, mint a kultúra, a műveltséghez való hozzájutás elválaszthatatlan, szerves része és eszköze. Ahol és amíg pedig nem az, ott még a tisztességes és jobbító szándékú kritika sem több mint a béna kacsa szánnivaló hápogása.