Berlint látni, és…
Az Építész Továbbképző által szervezett tanulmányúton Zöldi Anna nézelődött Berlinben
Berlin újraegyesítés utáni építészete a sajtóból jól ismerhető: hemzsegnek a nagy nevek, sokasodnak a megaprojektek, csoda-e ha a kortárs építészet skanzenjébe látogatókban a várakozás is mega-méretekkel jellemezhető. Hiába a bőséges képanyag, egy város élő organizmus, atmoszférája működés közben érhető tetten. A végső következtetést mindenki maga vonja le, nekem Berlin ilyen szempontból némi csalódást okozott, az alábbiakban ezt igyekszem bővebben kifejteni.
Berlint mindenképpen látni kell, megér egy misét, habár lakóinak meglepően nagy hányada ateista. Ezt a nélkülözhetetlen információt abból a gusztusos kis füzetkéből tudhatta meg az út ötvenöt szerencsés résztvevője, amit az utazás elején a kezünkbe nyomott Szendrei Zsolt, a szervező. Mellé térkép is járt, hatalmas és 3D-s, valamint a tervezett séták pontos leírása, állomásokkal, épületekkel, tervezőkkel, továbbá egy összefoglaló Berlin történetéről, a jégkorszaktól kezdve Medve Alberten át a kevésbé dicsőséges huszadik századig, illetve annak közepéig, a világháború kitöréséig. A történeti fejezetet Sylvester Ádám jegyezte, aki a következő három napban lankadatlan lelkesedéssel mutatta be Berlin történetének dicsőséges, kortárs fejezetét – az újraegyesítés építészetét. Zárójelben: ennek lehetőségét a németek mai napig a magyaroknak köszönik, hálájuk jele a Reichstag oldalában található emléktábla, amely előtt csoportosan elérzékenyültünk.
Nem tévedés, ez itt a reklám helye. Havazás ide, mínuszok oda, lefagyott orraink ellenére is jó volt az Építész Továbbképző jóvoltából Berlinben járni március idusán – az élelmesek amúgy is beszerezhettek egy komfortos szőrmesapkát a’la russian army a Checkpoint Charlie környékén. Persze nem ez volt a tanulmányút legfőbb hozadéka. A segédanyagok is felbecsülhetetlen szolgálatot tettek – például e cikk megírása lehetetlen, de legalábbis sokkal kényelmetlenebb lett volna nélkülük. Bár az Építész Továbbképző útjainak mottója: Szabad Szemmel, vagyis a kapott segédanyagok birtokában mindenki maga fedezheti fel az adott helyszínt, itt nem volt felesleges a vezetett séta – a sűrű program, a látnivalók sokasága indokolta.
Sylvester Ádám (a berlini Magyar Követség tervezője, és a város alapos ismerője) vezetésével szembesültünk azzal, mire képes a pénz értő kezekben. A látottak ugyanis nagyjából ezt illusztrálják – ízlés dolga, hogy ki hogyan viszonyul hozzá. Berlin 90-es évek utáni építészete a macsóizmus építészete, dicsőséges magamutogatás: ilyet is tudunk! Poézist (szubjektív vélemény!) a 90 utáni épületek közül csak I. M. Pei múzeumépülete (Deutsches Historisches Museum), és a Reichstag kupolája hordoz.. Mindkettő az építészet mély-énjét: a teret ejti foglyul. Sir Norman Foster alkotása, a Reichstag bővítése szabadon látogatható – már ez is csoda. Anyaga, szerkezete lenyűgöz, monumentalitásával ámulatot kelt, de a magát hirtelen parányinak érző embert mégis magához emeli, hiszen konstrukciójával szinte tereli az elveszetten bolyongót: járd végig, fedezd fel. A Reichstag esetében egy nagyon konkrét és ősi geometriai forma – a spirál rendezi a mozgást, utunk előre kiszabott, mégsem érezzük kényszeresnek, sőt – hallatlan szabadság érzetével tölt el a lassú, fokozatos emelkedés, és az eközben kitáruló panoráma.
Persze a tengelyben csillogó tölcsér láttán hódolattal adózunk az anyagnak és a konstrukciónak is – nem sejtve, hogy a további látnivalók leginkább ezzel fognak sokkolni. De ez még titok, a Reichstag az első állomás. Pei múzeumába már egy fárasztó nap végén érkezünk, és ismét a szabadság érzete az, ami a birodalmi méretektől káprázó szemünket bámész csodálkozásra, elcsigázott lábunkat vánszorgás helyett lelkes felfedezőútra készteti. Itt a tér áramlik, nincs rossz képszög, a fotózás nem probléma. A nagyvonalú gesztusokat ellenpontozza a részletek finom és következetes gömbölyödése.
Daniel Libeskind Zsidó Múzeuma már nem lírai, sokkal inkább a dráma műfajával rokon. Nem bíz semmit a véletlenre, szigorúan szerkeszt, és előre kiszámított hatásokkal komponál. A borzalmakat az alagsorban hagyja, egy végtelenül szuggesztív térsorral ábrázolva. A holokauszt-terem döbbenetes hatásáról köteteket lehet publikálni, kevés ilyen drámai erővel bíró épített térrel dicsekedhet az építészet története – valójában ez már nem is tér, hanem annak szoborba álmodott eszenciája.
Az alagsorból a napvilágra, - az életbe - hosszú, kegyetlen, fekete lépcsősor vezet, fent aztán lehet kívánni egyet a gránátalmafán, és belekezdeni annak felderítésébe, miről is volt itt szó tulajdonképpen. Itt fent már minden derűs – zene, művészet, porcelán kávéscsésze, de a kereszt alakú nyílásokon át minduntalan feltárul az épület komor, hasítékokkal szabdalt tömbje, és nem hagy felejteni.
A többi mega-projekt szellemiségében többnyire a birodalmi építészet nyomvonalán halad, bár az épületek kétségkívül bravúrosak, hatásosak és nívós gonddal megfogalmazottak.
Csalódottságunknak mégis ez az egyik forrása. Berlinben minden nagy, és már régen is nagy volt. A város síkságra épült, itt nem kellett a hellyel spórolni, és ez nyomot hagyott a város-szerkezeten, széles utak, tágas terek között dölyfösen – vagy ha úgy tetszik, méltóságteljesen trónolnak az épületek. Ezt a magatartást követik az újonnan épült monumentális alkotások is, a szigorú szabályozás következtében a fantázia az épületbelsőkbe húzódott.
A lehengerlő megjelenést este tompítják a fények – a homlokzatképzés fontos eleme többnyire az üveg, és a kivilágított üvegfalak lágyabb arcot mutatnak. Érdemes tudatában lenni, hogy az építészet XXI. századi eszköztárába a fényeffektusok is beletartoznak.
Az utcákon ritkán ér meglepetés – ez leginkább a Brandenburgi kapu előtti Pariser Platz beépítésében szembetűnő. Abszolút biztonsági építészetet látunk, illedelmeset, illeszkedőt, és természetesen irigylésre méltót.
Feltűnő, hogy a 80-as évek posztmodern épületei milyen disszonánsan hatnak ebben a közegben – mondhatni, bohócruhába bújtak, viszont ők kétségkívül meglepőek.
Mies van der Rohe Neue Nationalgalerie épülete ebben a kontextusban felértékeli a közhellyé laposodott axiómát: a kevesebb több.
A harmincas évek építészete szintén jól teljesít – illeszkedés és egyediség ötvözete nem tűnik problémának.
Az érzékenység és vizuális játékosság a kisebb léptékű épületek sajátja marad – ilyenek az újonnan épült követségi épületek, és léptékében és minőségében ezt a színvonalat teljesíti, sőt koncentrált és fegyelmezett koncepciójával felül is múlja a Collegium Hungaricum épülete.
A macsók árnyékában szolidan meghúzódva több élménnyel szolgál, és feltétlenül példamutató a meglévő épületállomány kezelése és felújítása. Ezek a sajtóban kevesebbet szerepelnek, érdemes néhányat közelebbről megvizsgálni.
Sylvester Ádámtól megtudtuk, a gangos bérház demokratikus épülettípusa Budapest sajátja, Berlinben a lépcsőházból nyíló, fogatolt elrendezés dívott, így értelemszerűen udvaroknak kellett kialakulniuk a tömbök között. Ezek szép példája a hajdani zsidó negyed területén a Hackesche Höfe, amelyet kilenc, egymáshoz kapcsolódó udvar, és zegzugos alaprajzú épülettömb alkot. 1906-ban tervezte Kurt Berendt és August Endell, a német szecesszió két kiváló építésze. Az első udvar geometrikus mintázatú mázas kerámia díszítése egyedülálló. A felújítás után a berliniek kultuszhelyévé vált, az udvarokba éttermek, nívós kézműves-üzletek, galériák, sőt saját pantomim-színház költözött.
Hasonló udvarok találhatóak a közeli Sophienstrassén is, amely arról híres, hogy már a kelet-berlini időkben felújították (az 1980-as években), ahelyett, hogy lebontották volna. Így a XVIII. századi épületállomány megmaradt, és mára már új tartalommal telítődött. A feltűnő, 1852-ben épült, 1904-ben terrakotta díszítésű dupla-kapuzattal ellátott épületben az iparművészeti társaságon kívül a német kommunista párt elődje ütött valaha tanyát. A Sophie-Gips Höfe egy két utca között húzódó udvarsor, mely egy hajdani téglagyár épületei között képez átjárót. A felújítások esetében a visszafogottság éppen hogy erény – a kortárs hozzátétel sosem hangoskodik, képes idomulva harmóniát alkotni – vállalva a mai mondanivalót. Emellett a történeti hagyatékot korrekt és alapos munkával felújítják. A Sophie-Gips Höfe esetében a kapualjak élénk színű festése, és az első udvar filozofikus, egész falat betöltő felirata figyelmeztet rá: kevés eszközzel, azaz olcsón is lehet színvonalas eredményt elérni.
A fenntartás, kontra bontás, a szabályozott szabálytalanság mementója a Tacheles nevű, romjaiban is megkapó alternatív kultúrcentrum, amely bevásárlóközpontként kezdte a pályafutását a háború előtt, rövid SS irodai múltja után az NDK-s időkben moziként és irodaként használták, majd bontani kezdték, és csak az épületet megszálló, felbőszült alternatív művészeknek köszönheti, hogy ma államilag támogatott graffiti-felületként funkcionálhat. Meg persze a különböző műfajban alkotók otthonául szolgál, akik békésen tűrik az örökös jövés-menést a hálószobájukban. Magyar analógiával élve egy óriási Tűzraktér – azzal a különbséggel, hogy nem csak tűrik, támogatják is.
A kulturált felújítás harmadik példája nagyobb volumenű létesítmény, a Kulturbrauerei, a régi Schultheiss sörgyár területén kialakított kultúrközpont. A gyár 1889-92 között épült Franz Schwechten tervei alapján. A városrész, Prenzlauer Berg az endékás világban lepukkant kerület volt, egyetemisták laktak itt komfort nélküli, belső udvarra nyíló lakásokban. Most szemmel láthatóan élénk élet folyik a rendbe hozott épületek között, fiatal anyukák babakocsikkal nyargalásznak, a terület kulturális központja pedig a felújított sörgyár. A rehabilitáció vezérelve itt is a maximális hagyománytisztelet és a mai követelményeknek megfelelő élettér kialakítása közti józan kompromisszum – az atmoszférát alapvetően a megőrzött és felújított, eredeti téglaszerkezetek és homlokzatképzés határozzák meg (a hajdani sörgyár egységeinek feliratáig bezárólag), nem féltek esetenként a falakon hagyni (szó szerint is) a mai kor kézjegyét. Ahol pedig nem indokolja semmi a flancot, ott bevállalják a legegyszerűbb megoldást – átfestik a falakat, persze feltűnő színre, hogy azért tudjuk, alternatív terepen járunk.
Talán nem túlzás megállapítani, hogy a felújítások – minden kötöttség ellenére, vagy talán épp azok tudomásul-vétele folytán sokkal inkább a szabadságról beszélnek, mint a látszólag szabadsággal tervezett új épület-csodák.
Berlin összességében a filozófiára hajlamos lelkeknek arról beszél – és építészek között is jócskán akadnak ilyenek – hogy a pénz nem a jövő szinonimája, bár ahogy Joseph Brodsky a Velence vízjele című szubjektív városrajzában megállapítja: szereti azt hinni magáról. Kérdés, mi hiszünk-e neki.
E – szintén szubjektív – városrajz szerzője úgy gondolja, nem feltétlenül szükséges – de aláírást-gyűjtést e tárgyban nem kezdeményez. Hálás köszönetet rebeg viszont az Építész-továbbképzőnek a profi utazás-szervezésért, és várakozással tekint a további utak elébe.
Zöldi Anna
