„Betelt a pohár”
Mónus János véleménye a milánói EXPO pályázattal kapcsolatban.
A 70-es évek elején, amikor mesteriskolás voltam, volt egy kicsi, piros Sharp (japán) rádióm. A rádiót csodáltam, jól szólt, szép formájú volt, nem került sok pénzbe. Ez idő tájt sarjadt a hazai organikusság is, a Sokol (szovjet) „rádiók” ellenében. Akkori megítélésem szerint (amely most sem más) helytelen indíttatással: nem a szocialista „rádiók” (paneles lakótelepeink) belső, organikus reform-igényével (a tömeges „rádiózás”, otthonteremtés új, jobb minőségű, humánumot szolgáló céljával), hanem e lényeget kerülve, szakmaiságunkhoz fölöslegesen (ezért felelőtlenül) kapcsolt ideológiai teherrel, formai megközelítéssel. Így aztán a mi organikusságunk, mivel nem belülről kifelé építkező volt, sosem tudott valóságos organikussággá válni (mint ahogy panelos borzalmaink sem rendszerelvűekké).
Tehát, nézetem szerint, ez a fajta építészet valóságos szervezőerő nélkül maradt, valójában elfedte a rendszerváltoztatás szükségességét, mert kikerülte a „tömeges”-sel (a hiányt pótlással, az elmaradottsággal) való konfliktust. Ezzel nem is foglalkozott, helyette eredetiséget, eltérő eszmeiséget próbált felmutatni, mintha ezzel a tömeges igény már aktualitását is vesztené.
Így aztán a központi gondolkodásra (az építészetben) nem hathatott, sőt helyben hagyta azt, hisz képünk így színesedett, teljes egésznek is hathatott.
A 70-es évek japán rádiója mégis utat tört magának, mára gyakorlatilag felszámolta hazai organikusságunkat, a „tömeges”-be talán rendszerelvűséget is belecsempészett, igaz új szörnyet is kreált, a globális kommerszet.
Magyarországon, ma nincs organikus építészet, sem az építészképzésben, sem a megvalósítási gyakorlatban.
Viszont vannak hívei, kapcsolatrendszereik. A másfajta építészetnek (természetesen a globális kommersznek is) így hiába kizárólagos a gyakorlata nálunk, gyakorlói egyre inkább kiszorulnak a működő kapcsolatrendszerekből, szinte észrevétlenül. Ez a torz helyzet nem tudom, hova vezet, csak azt érzékelhetjük, hogy egyre kevésbé demokratikus.
A „kinövések” kontrollja egyre lazább, egyre értelmetlenebb a nyílt tervezési verseny követelése (szabad szellemű vállalkozók és döntnökök híján), egyre fülledtebbek vagyunk (amit mondunk, írunk, tervezünk). A társadalom számára jelentős kár képződik.
A milánói pályázat, tervei, zsűrije, megbízói és most aktuálissá vált terve teljesen érdektelen (helyenként bántóan primitív), építészeti gyakorlatunktól idegen, gyerekes (differenciálatlan) légkörű. Nem tekinthető szellemi tevékenységnek, organikus gyökerűnek, indokolatlan külföldi megjelentetése (esetleg vicclapban). Közösségű indítékúként sértve, megalázva érzem magamat, életem hiábavalósága egyre nyilvánvalóbb.
Olyan mélypont ez, melyből kiút csak fölfelé mutathat, de ehhez az úton közlekedésre vágyó építésztársadalom szükségeltetik (a mozgást, az elmozdulást feladók mindig önfelszámolók). A belenyugvás építészetellenes.
A társadalom előnyére meg kell mozdulnia szakmánknak, még meglévő szervezeteinkben, kompromisszumot nem ismerve, a torz kapcsolatrendszeri hálót felbontva, sokszínű, demokratikus működéseket követelve, számonkérve, vezetőségektől, egymástól.
Építészkarunk bármely tagjának ez jogos igénye, akár organikus hitű, akár nem, akár kapcsolatrendszeri haszonélvező, akár nem, mert hosszabb távon mindenki vesztes lesz.
Építészkarunk minden tagjának kötelessége a megszólalás, a követelésfogalmazás, mert szakmánk sajátosságai folytán ez nem magánügye, hisz olyan szakmát választott, melynek közösségi, társadalmi felelőssége szinte határtalan és tudatosságát pontosan ez táplálja.
Mónus János
építész
