Nézőpontok/Kritika

Bojár Iván András: Az építészek árulása

2001.10.27. 22:00

Elhangzott a VII. Pasaréti Építésztalálkozón, október 12-én. (részletek)

A XX. század rettenetes társadalmi rendjei, borzalmas türanniái az írástudók árulásának ezerszínűen változatos példáit vonultatták fel, ugyanakkor az európai kultúra szelleme új normát is szabott, új erkölcsöt, amely tisztán osztályoz. S ebben az osztályzásban kitüntetetten kényes pozíciót kap a gondolatot teremtő értelmiségi és a hatalom viszonya. Az írástudók felelőssége áthatott minden író vagy más módon alkotó felelősségére. Ezzel a szemlélettel mérlegeljük ma lelkiismeretünk, kulturáltságunk vagy világképünk alapján visszatekintve, például Leni Riefenstahl, Sergei Eisenstein, Lukács György vagy Martin Heidegger életművét. Ezért keltett hatalmas nemzetközi vitát Leon Krier nyolcvanas években írott, Albert Speer tevékenységét pozitívan méltató tanulmánya. És ugyanez a szemlélet ébreszt bennünk valami ki nem beszéltségből fakadó rosszérzést, ha saját ötvenes évekbeli építészetünk hitvány teljesítményű épületeire, a társadalmi hatását tekintve súlyosan vitatható, ellentmondásokkal terhes kádári közmegegyezés vagy kollektív megalkuvás korának panelépítészetére gondolunk vissza. Rosszérzésünket nem a Riefenstahlok és Speerek köznapi léptékünket messze felülmúló, ezért lenyűgöző, érzékeinket megcsaló hatású munkái keltik, hanem Thomas Mann és Bartók Béla példája, akik a hatalom csapdáinak elkerülésével megkérdőjelezhetetlen alkotói magatartással állnak előttünk.

A felelősség változatlan

Az eltelt évtizedek - légyegében a szellemi élet tagjainak szándékai szerint - kitágították az említett kaszt határait. Írástudónak nemcsak a szorosan vett szépírók, újságírók számítanak ma már, hanem mindazok, akik a személyiségüket körbeölelő közösség érdekében, képviseletében nyilvánulnak meg. Tehát az építészek is.

Az írástudó felelősségét ugyan nem csökkenti, de az írás hatásmechanizmusára mégis jellemző, hogy az agy, a lélek szinte mindent töröl, elrejt, élő elemként csak a leglényegesebbeket őrzi meg. Nos, ugyanez nem áll az építészetre. Az épület ott marad, ahová tették. Ott hat, jelez, befolyásol bennünket, városlakókat. Napjában sok százezer embert, akik egy-egy ház nem önkéntesen választott használói vagyunk.

A XX. századi diktatúrák kora elmúlt. A nyugati világban a liberális gazdaság, az értékpluralizmuson alapuló képviseleti demokráciák győztek. A totalitárus rendszereknél virulensebb, a kor feltételei szabta követelményekre rugalmasabb válaszkészséggel reagáló társadalmi szisztémák fejlődtek ki Európában, Amerikában, Ausztráliában és hatásukra a világ számos országában is. Az írástudók lelkiismereti felelőssége azonban nem változott, amit mindannyiunk számára is éppen most, az említett társadalmi berendezkedést fenyegető nemzetközi terrorizmus ellen protestáló írók, művészek, értelmiségiek, építészek szereplése igazol. Ha azonban mégis elvonatkoztatunk az emberi faj szebbik tulajdonságát kifejező építő, teremtő akarat jelképeinek, a World Trade Center tornyainak alávaló, gyilkos pusztításától, attól, hogy tíz kilométerrel a fejünk felett gépek szállnak bombákkal a hasukban kelet felé, majd terheiktől megkönnyebbülve vissza napnyugatnak, és a ma még épséges, meglévő saját kis világunkban akarunk rendet teremteni, nos, akkor - meggyőződésem szerint - az építészek felelősségének kérdése sem kerülhető el.

Korunk építészeti közélete nálunk nem végezte el az új berendezkedés alapjainak megteremtéséhez szükséges feltáró, tisztázó munkát. Azt az akár kölcsönös vádaktól, vitáktól terhes lelkiismereti diskurzust, melynek forrongásában egy új és szabad értékrend jöhetne létre, amely az álságos idealizmusok mellőzése mellett a világ reális megértésével nyitna kaput a fiatalabb generációk számára. Sőt. Ha olyan válságjelenségek, mint a Mammut és sajnos számos hasonló létrejöttére, az építészkamara - magam sem tudom, legális vagy ideiglenes? - vezetésének úgynevezett érdek-képviseleti munkájára, a - nevezzük tréfásan - építészeti tervpályázatok következményeire, az alákínálgatások, strómanolások mindennapos rendszerére gondolok, bizony egy mélyen megromlott szakmai közéletet látok, és nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy itten számosan, a város, az ország kitüntetett pontjain megnyilvánulva, elárulják az építészet ügyét. Ennyi árulás pedig lassan már szövedékké áll össze.

Őszinteség vagy érdek

Az írástudó belső vitája önmagával az őszinteség vagy az érvényesülés dilemmája. Tehát a hatalomhoz fűződő viszonyé. Napjaink Magyarországán, a totalitárius XX. századon túl, a jóisten tudja, milyen XXI. századon innen a hatalom ma gyakran a pénz hatalma. A környezetünk, hagyományaink, megszokásaink iránt sokszor közömbösnek mutatkozó befektetői hatalomé, a reprezentáció kisajátított formáit tétova ügyetlenséggel kereső politikai hatalomé, melyekkel szemben nem állt föl, vagy csak helyenként végvári csetepatékban morzsolódik a magyar építészet intellektuális és erkölcsi ereje. Meggyőződésem, hogy a mostanáig is tapasztalt, folyosók végeiben meghúzódó halk műhelyek munkájában átörökített szakmai tartás helyett nyilvánvaló és érthető példákra, erőteljes fellépésre van szükség. A most tanuló nemzedékek számára nem lehet elég, hogy félig-meddig jó, ugyanakkor persze félig rossz szellemű képzést kapnak, miáltal valamilyen félig-meddig építész lesz belőlük.

A küzdőtér Európa

Meglehet, nevetségesen hangzik, de több honfiúi, honleányi büszkeséggel kell védenünk a saját világunkat, lokálpatriotizmussal, ahogyan a pasaréti polgárok teszik, ám olyan vidékeken is, ahol a vizualitás kultúrája még a középszerű és megalkuvó építészetnél is alacsonyabb. Sokkal nagyobb figyelmet igényel a szűrési, válogatási rendszer. A pályázatokra, a zsűrik munkájára, az etikai bizottságok tevékenységére.

A mostani fiatalok küzdőterepe nem egy-két provinciális, kicsit megalkuvó, áleredményekkel önünneplő szájhős középgenerációs vagy idős, úgynevezett mester irodája lesz, hanem Európa. Egy mélységesen mély kultúrájú kontinens, amelynek nagyobbik tájain az itt felvetett és sürgetett kérdések válaszait idestova ötszáz esztendeje fogalmazzák. A helyi blabla ott nem sokat ér majd, aki ezt nem tanítja vagy tanulja meg, súlyos és megérdemelt árat fizet. A magyar építészet apátiában van, a tervezőirodákban szorgos egérkattogás hallik, a tárgyalótermekben pedig kezek tördelése.

Bojár Iván András

Elhangzott a VII. Pasaréti Építésztalálkozón, október 12-én.
Részletek, a teljes szöveg megjelent a Népszabadság 2001. október 27-i számának 12. oldalán, a Kultúra rovatban.