Bojár Iván András: ÚJ(RA)-BAUHAUS? - Látszani, kötődni: lenni

... a modern második forradalmának szándékos vagy nem menthető műveletlenséggel elkövetett elrejtésével - lehet ma, a nyolcvan évvel ezelőtti Bauhaus-szótárral, korszerű építészetet csinálni Magyarországon.

A kortárs magyar építészet többnyire tranzit utakon halad. Onnan nem nyílnak utak, s kívülről jövő ösvények sem igen torkollanak bele. Ha kimutathatók is a mai svájci vagy katalán építészet jótékony hatásai, korábban talán termékenyítően szolgálhatott a skandináv építészet - egy-egy magyar épületen máig felfedezhető Aalto, Stirling, Tange, Fehn, Rossi, Moneo, Scarpa, Zumthor vagy Lewerenz személyiségének lenyomata, ma pedig talán Nouvelé; - mégis a hazai architektúra egésze a legutóbbi időkig zárványszerű történetet írt. E zárványos állapotot sokszor lehetett tettenérni a mindenkor aktuális építészeti gondolkodás fősodrától távol, itthon születő ”kreatív” félreértésekben, a messzi társadalmakban alkotó épp aktuális guruk megoldásainak technológiailag nagyságrendekkel fejletlenebb eszközökkel végrehajtott követésében, utánzásában. Az így születő művek helyi értékét gyakran nem elsődlegesen az adott feladat immanens problematikájára adott építészeti válasz sikeres vagy sikertelen volta határozta meg, hanem egy jól/rosszul lekövetett modorban rejlő kulturális azonosulás deklarálása. Ahol egy Tange-szerű tömegalakítás, Rossi-szerű nyílásosztás, vagy a ház Botta-szerű csíkozása a tervező fejében az épület legfőbb értéke, ott a valamilyennek látszani (s ezen keresztül a valahová kötődni) kérdése előrébb való, mint a valamilyennek lenni kérdése. A valamilyennek, sőt alapvetően a milyennek lenni kérdésére adott válasz hiányzik itten. A valószerű önazonosság. Mai új(ra)-Bauhaus divatunkban ismét ez az önazonosság-keresés munkál.

Progresszió kontra nosztalgia

A Bauhaus elsődleges célja nem formai megoldásokra vonatkozott. Az, hogy a Bauhaus által képviselt modern szellemiség a hagyományos építészet képviselőivel, vagy a változástól mindig tartózkodó közönséggel folytatott vitákban a nyeregtető kontra lapos tető vitában öltött testet, még nem magyarázza azt, hogy a Bauhaus szellemiség kizárólagos attribútumának a korai Bauhausban spontán kialakult szótár elemeit fogadjuk el. Ezek megidézése puszta historizálás. Éppolyan múltba forduló, retro, vagy revival építészet, akár más neo korszakok, akár a másik (a húszas évek után ismét) kortárs irányzat, a neobarokk, vagy a legújabban nálunk is megjelenő kaliforniai hispano stílusok, netán a posztmodern üres formaidézetei, melyekkel más vonatkozásban is mély azonosságot mutat. A múlt század húszas éveiben korszerűnek és frissnek számító építészeti megoldások mai megidézése olyan, mintha 1902-ben valaki a biedermeier vagy a korai klasszicizmus stílusában dolgozott volna. Lajta, amint timpanonos kúriát kanyarint papírra. Jó vicc. S mindezt azzal együtt, hogy a 20. század változásai, technológiai robbanása, s ennek következtében az életforma változásai még gyorsabb folyamatban és mélyebbre hatóan zajlottak le, mint a 19. századé. Mit keres tehát az új(ra)-Bauhaus ”stílus” a jelenkor Magyarországán?

A múltat. Az építészettörténet egy Magyarországon kellőképp ki nem élt pillanatát, amelyet a késői leszármazottak most rehabilitálva idéznek újra. E spontán és ösztönös megidézésben, melyet sok építészeti iroda egy időben és párhuzamosan gyakorol, a kompromittált és meg nem értett modern kerül éppen vissza megérdemeltnek tartott jogaiba. E gesztusban - mármint egy új hagyomány kijelölésének gesztusában - a történelem, az építészettörténet szerencsétlen sorsfordulatainak utólagos korrekciója is benne van. Vissza a gyökerekhez - gondolják talán többen a mai építészek közül. Vissza a talán sosem volt, ám most nagyon is hiányzó, felvilágosult européer polgári értékrendhez, melynek ma ez a stílus az első számú kifejezője. Korábban, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a feudális uralkodó osztályok reprezentációs készlete, a barokk ejtette ámulatba, s vált a feltörekvők divatává, ma a klasszikus polgári felső középosztályé. Ám a közhelyessé kopott mondás - kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk - most kiválóan szemlélteti a distanciát, ami az újraértékelt Bauhaus hagyománya és a ma bauhausi modorban fogant házak létalapja között fennáll. Az előbbit a spontán progresszió, ez utóbbit a mégoly jó szándékú nosztalgia táplálja. Ezen kívül pedig valami félszegség is.

Tartózkodás a valódi progressziótól

Félelem az építészeti gondolkodásban érvényesülő radikális gondolatoktól. A korszerű, a mai, a modern, mint legitimáló fogalmak alkalmazása talán generációs sajátosság. (A mai bauhausosok jelentős része jól prosperáló, kortársaik zöménél lényegesen több megvalósult épülettel rendelkező, negyven alatti tervező.) Végtére is egy fiatal építésztől hülyén veszi ki magát, ha nem hisz a progresszióban, s abban, hogy a jövőt majd ő formálja meg.

A technológia azonban folyamatosan fejlődik, változik, finomodik, lehetőségei mind jobban bővülnek. Az új megoldások lehetőségeinek kísérleti kifeszítése ma is egyes progresszív építészek, csoportok munkáiban érhetők tetten. Olyanokéban, amilyenek valaha a bauhauslerek voltak. Az ő modernitás és progresszivitás iránti eltökéltségük e mai alkotói magatartásformákban él tovább. A posztindusztriális társadalmak kiábrándultsága, a fejlődéseszme szép álmából ébredő macskajajos világ már nélkülözi a gépkorszak hajdan beígért boldogságát. Ám az építészet ma is az emberi faj életlehetőségeinek első számú kutatási terepe maradt. Nálunk persze ezt nem tanítják. Itt aki nem helyes alaprajzi megoldásban, hanem ezen túli tartományokban gondolkodik a tervezésről, az merésznek számít. Aki pedig merész, egyelőre ellenőrizhetetlen víziókkal, ötletekkel, utópisztikus koncepciókkal áll(na) elő, azt komolytalansággal bélyegeznék, vagy margóra szorulna, akárcsak az egyetlen hazai progresszív építész, aki a végsőkig konzekvens: Bachman Gábor. Zárványos hazai építészetünkben a tisztes feladatmegoldás a legtöbb, amit az építészek elvárnak egymástól. A hazai szakma-gyakorlás szocializációjához tartozik, hogy érvényesülni, bevetté, a szakma és a piac által egyaránt elismertté válni csak a mélyen tekintélyelvű közeg szabályainak megértése útján lehet. Radikális gondolatokkal, nonkonform harcmodorral messzire senki nem jut. Ez a zárványlét lényege.

Lelemény kontra ”harmadik út”

A nyugati civilizációban immáron fél évezrede az egyéni invenció és a leleményesség megnyilvánulásainak sorozata alkotja az építészet kultúráját (is). Ott a kitűnésé, nálunk a besimulásé. A mindenkori megújulás, a továbblépés, a korábbi feltételekre való rákérdezés képessége itthon nem számít akkora erénynek, mint a csendesség, a mértékletesség, a hagyomány tisztes ápolása. A nyugati kultúrát jellemző attitűdöt a 20. században avantgárdnak nevezték, ma sehogy. Az avantgárd mögül kiveszett a lobogás, helyét az üzlet vette át. S ma már, anélkül, hogy szükségtelen álszerénységgel lenne az üzleti motívum kezelve, a forradalmi romantika helyét a kreativitás művészi és üzleti szempontból egyenlő távolságból becsült értéke váltotta fel. A világ építészetében zajló experimentális mozgalmak, a két évvel korábban tán még különösnek számító, kettővel később azonban már létező, megvalósuló építészet szellemi tartalmai nálunk nem csak a húszas-harmincas években jelentek meg néhány éves késéssel. Ma már a késés nem is időben fejezhető ki, következésképp talán késés sincsen már. A világ építészete s a hazai belső út, félő, végleg elvált egymástól. S ezt nem is a válságtünetek, mint inkább valamiféle siker, a mai honi architektúra legígéretesebb jelensége, a modernizmus szerkezeti és alaprajz-szervezési elveit helyi sajátosságokkal ötvöző (kritikai regionális?) irányzat(?) megerősödése igazolja. Az egyetlen olyan önazonos hazai építészeti szemléleté, amely nem ideologikus, nélkülözi a forszírozott elemeket, s léptékben, anyaghasználatban a high-techre kevésbé alapozó építészetet eredményez. Janáky, Turányi, Ekler, Janesch, Cságoly, Pazár, Nagy - és még sorolhatnám - házaiban nem csak ez a visszafogott, reális lépték fogalmazódik meg, de annak a kísérlete is, vajon lehet-e releváns korszerű magyar építészetet csinálni? Lehet-e olyan hazai architektúrát létrehozni, amely nem formai kánon, nem stiláris jellemzők alapján bontakozik ki, különösen nem valamiféle vérgőzös paranoid gondolat szájbarágására szolgál, ugyanakkor kényes arisztokratizmussal elfordulva a világ építészeti mozgásainak fősodrától, a távoli kultúrák példatáraiból csak a rejtőzködő, visszahúzódó habitus ”igazságát” megerősítő művekből szemezget? A kultúra különös jelensége, az építészeti ”harmadik út” érvényességének elfogadása lenne ez? S vajon lehet-e harmadik utat járni? Pláne lehet-e fontolva haladva?

A modern második forradalma

A kortárs magyar építészet tárgyalt új(ra)-bauhausos ága, zömmel fiatalok számára, a modern hagyományát jelenti. A korszerűség fogalma számukra jelentéssel, mozgósító erővel bír, noha különös ellentmondás, hogy egy nyolcvan évvel ezelőtti mozgalom formai megoldásainak megidézésével teszi mindezt. Annak a mozgalomnak a leleményeivel, amely épp a most mechanikusan visszaidézett formajegyek segítségével demonstrálta hajdanán, hogy az építészet mélyreható technológiai forradalmat élt át. Ez a változás a vasbeton és az üveg megjelenésével kialakuló szerkezeti lehetőségeket a társadalmi és egyéni szükségletek tömeges megoldásának szolgálatába állította.

De ez akkor volt. Az építészet azóta egy legalább olyan jelentőségű, a tervezést, a szerkezeti lehetőségeket, s mindezeken túl az építészet esztétikai rendszerét, sőt, társadalmi funkcióját gyökeresen átalakító forradalmat élt át. Zárványos hazai építészetünk nem vette észre, hogy a komputertechnológia megjelenése a kilencvenes években nem a gyorsan dolgozó intelligens tuskihúzó kérdéséről szól csupán. Hogy az első nemzedék; Peter Eisenman, Zaha Hadid, Daniel Libeskind, Bachman Gábor, Frank O. Gehry után már itt a második és a harmadik generáció, (Hani Rashid, Greg Lynn, Kas Oosterhuis, Makoto Sei Watanabe, Raiser&Umemoto, az MVRDV, a Peripheric, Jacob&McFarlen vagy az új nyelvet már anyanyelvként használó nyertes kétéves, az Urban Fisch stb.), akik evidens módon hagyva el az alaprajz és a metszet grafikai retorikáját, s ezzel egy évszázadok során kialakult absztrakt kódrendszert, ma 3D-ben terveznek. Az elérni kívánt újszerű téri viszonylatok kifejezése érdekében munkáikban az animációs és photoshop programokat két-három különféle CAD programmal mixelik. E folyamatban újra értelmeződik a födém és a fal fogalma, más jelentést kap a tér.

E folyamatok ismeretében újra felvetődik, vajon mi az a sajátságos a hazai építészetben, amivel megindokolható, hogy a magyar kultúra más ágainak többségével szemben ma itt a legerősebb a gyanakvás a mindenkori kortárs nemzetközi törekvésekkel szemben? Egy olyan országban, amelyben a matematikai kultúra messze az átlag fölött áll, s ahol ennek köszönhetően a világ legmeghatározóbb szoftvercsaládjainak egyike, az ArchiCAD készül, a számítógépes tervezés kérdése puszta eszközproblémaként van jelen az építészeti közgondolkodásban. Innováció, az eszköz teremtette szabadság lehetőségeinek kiaknázása terén még ideák, kötetlen fantáziálások, komoly vagy játékos-utópisztikus elképzelések sincsenek. A világ építészete tíz éve a komputeres forradalomról szól. Arról, hogy az elképzelhető megoldások lehetőségeinek száma és módja szinte korlátlanul gazdag. Ennek - mármint a komputeres forradalom következtében (ölbe pottyanó) szabadság egyéni kiélésének - nincs, vagy csak szórványosan van hagyománya minálunk. Eszközök a rendelkezésünkre állnak ugyan, a szellem szabadsága és az építészetben is releváns játékos attitűd megbecsülése azonban hiányzik. Ahogy a teremtő individuumé is. Helyét többnyire a kollektív értékeket megszemélyesítő tekintély, a kor építészeti problémái iránt közömbös, azokat gyanakodva, vagy arisztokratikus lekezeléssel méregető Mester foglalja el, aki egyre kevésbé jó révkalauz immár a folyamatosan változó morfológiájú sziklás partvonalon.

Zárvány vagy dagonya

Ma Magyarországon az építészet komoly dolog. Talán túlságosan is. Az építészek - tisztelet a kivételnek - messzemenően komoly emberek. E komolyság mögött azonban gyakran nincs más, mint a rendelkezésre álló feltételek zsigeri elutasítása vagy az ismeretlentől való félelem miatti tudatos távolságtartás. Elfojtás. Kulturális és pszichikai értelemben. Önbizalomhiány. Görcs. S az ezt leplező önként vállalt aszketikus fegyelem, amely jelentős érték ugyan, ám ma itthon szinte kizárólagos. A hatvanas évek nagy nemzedéke, talán mert szakmai ismereteit és viselkedési kódexét még a háború előtt sajátította el, nyitottabb szemlélettel és elfogulatlanabbul fordult a mindenkori nemzetközi építészeti progresszió felé. Ma a Műegyetemre elvétve érkeznek vendégprofesszorok a nemzetközi építészeti fősodorból, nem tartanak rendszeres kurzusokat, s az egyetem sem jelöli ki meghívással, díszdoktorrá avatással azt az irányt, amely(ek)hez szemléletileg tartozni kívánna. A szomszédos Bécs építészeti oktatásában a kortárs építészet legnagyobb alakjai hemzsegnek, rangos szakmai intézményeink közönyös vagy cinikus korifeusai azonban telefonköltséget, levélpapírt s néhány a Lehár Ferenc gyorsvonatra váltandó első osztályú jegyet spórolnak meg azért, hogy a magyar építészet legifjabb nemzedékét távol tartsák a friss gondolatoktól. Talán az intellektuális konkurenciától.

Hát, valahogy így - a modern második forradalmának szándékos vagy nem menthető műveletlenséggel elkövetett elrejtésével - lehet ma, a nyolcvan évvel ezelőtti Bauhaus-szótárral, korszerű építészetet csinálni Magyarországon.

Bojár Iván András