Borvendég Béla a BME Tiszteletbeli Mestere

Az újdonsült Tiszteletbeli Mester beszéde, amely az adományozás alkalmából rendezett nyilvános ünnepi tanácsülésen hangzott el.

Igen tisztelt Rektor Úr,
Tisztelt Egyetemi Tanács,
Tisztelt Dékán Úr,
Hölgyeim és Uraim!


(Az első világháborút végigharcoló és az isonzói infernóból megtért édesapám 1920-ban iratkozott be ide, a Gépészmérnöki Karra. Egyetemi éveimben, amikor őt a hatalom már kipenderítette a Fövárosi Elektromos műveknél betöltött főmérnöki beosztásából, gyakran hallgattam irigykedve, amikor azokat a boldog éveket idézte, amelyeket kis pénzű, de bizakodó egyetemi honpolgárként töltött e falak közt. Tőle hallottam a legendás Töttösy, Schimanek, Zipernowsky és Bánki professzorokról. Meg a nagyszerű Csonka Jánosról, az egyetemi gépműhely vezetőjéről. De közben olykor megvető ajakbiggyesztéssel idézte fel a nagyhangú „Ébredők” otromba erőszakoskodását is.)


1950-ben iratkoztam be az Építészmérnöki Karra és bő 50 éve kaptam meg a diplomámat. Gólyaként két dolog vonzott ide. Az egyik az a szándék, hogy az itt megszerzendő tudás birtokában tehessek majd valamit a lerombolt ország újjáépítéséért. A másik az a látomás, hogy leendő dolgomat annak a művészi sőt társadalmi jövőképnek a megvalósításaként tegyem, amit Le Corbusier, a Bauhaus és az új architektúra honi prófétái vetítenek elém.

Az ötvenes évek déli vaksötétjében az utóbb említett vágyam hamvába hullt. Mégis olyan emberi és szakmai óriások tanításait hallgathattam és láthattam példájukat e falak közt, mint Kotsis Iván, Csonka Pál, Weichinger Károly, Pogány Frigyes, Kiss Tibor vagy Rados Jenő professzorok, hogy csak néhányukat említsem.

Kotsis professzort ugyan akkorra már kiebrudalta a zsarnokság. De sugárzó szelleme még mindig ott őrködött a Lakóépülettervezési Tanszék felett.  Méltó örököseitől kaptam hát az életre szóló útravalót. Egyrészt azt, hogy az építészet olyan szakma, melynek fogásait az elhivatottak – elvben – kellő szorgalommal szinte mind elsajátíthatják. Másrészt olyan hivatás ez, amit azután az építészmérnök lelkiösmeretesen és alázattal köteles művelni. A ház szépsége ugyanis nem ráolvasás, kívülről beszuszakolt többlet, hanem a megtervezett belső rend lelket melegítő boldog kisugárzása.

Weichinger professzor nyitotta rá a szememet arra, hogy a komoly ember arról ismerszik meg, hogy játszik. A komolytalan pedig csupán zajongva idétlenkedik. Az építész munkája tehát egyszerre csodálatos játék és vérre menő személyes erőpróba is. A beteljesülés és az örök elégedetlenség összecsapásának gyönyörűséges drámája.

Csonka  professzortól különös módon elsősorban nem a statika tudományát tanultam, hanem fegyelmezett, építészmérnöki gondolkodásmódot. Azt, amelyik semmit készpénznek nem vesz. Azt, amelyik nyitott. Amelyiknek mindig van megalapozott tudás fedezete ahhoz, hogy célratörően merjen kérdezni. Azt, hogy az építész szakma művelése a kíváncsiság, a folyamatos tanulás, és a nem szűnő jobbítani akarás termékeny diskurzusa. És – nem utolsó sorban – ő mutatott világítótoronyként eligazító példát hajlíthatatlan tisztességből, emberségből és magyarságból.

És persze engem is magával ragadott Pogány professzor életszeretete, előadásainak sodró, barokkos lendülete, amely tekintetemet rányitotta a gyakran a felszín mögött megbúvó Szépre. Pedig, utólag bevallom, magától az oktatott tárgyától akkor – viszolyogtam. Főként azért, mert a szocreál hamis prófétái unos-untalan az önkény által haladónak kikiáltott „bezzeg” stíluskorszakok alkotásaira hivatkoztak. Én meg – titokban – annál inkább a korszerű építészetben hittem.

Visszatekintve félszázad távlatából, ebből a példátlanul kitágult, és szinte már követhetetlenül felgyorsult világból megkerülhetetlen a kérdés: Ugyan mit ér ma az akkor – e falak közt – megszerzett tudásom? Van-e a mélyén még olyasmi, amit még nem temetett végképp maga alá a könyörtelen múlandóság törmeléke?

Nos, erre az a válaszom, hogy az a szemlélet, amit ez az Egyetem belém plántált, ma is érvényes. A gondolkodásmód, ami itt lett sajátom, ma is működik. És a hivatás ama alázatos, ámde szenvedélyes szeretete, amit akkori professzoraim példája mutatott fel, ma is hitelesnek tekintett etalonom. Hogy miért? Azért, mert az igazi Építész Egyetem nem lebutított lineáris működésű gyártósor. És végképp nem olyan tölcsér, amelyen át befektető-orientált ismereteket tankolnak bárki fejébe, aki ezért hajlandó és tud is fizetni.

Nem! Az Egyetem szerintem az a közösség, ahol művelt, értelmes, az ember, a társadalom és nemzetük boldogulását akaró, okos, cselekvésre kész és arra készülő, emberek dolgoznak és vitatkoznak egymással.

Felsőfokú tanintézetet létrehozni viszonylag egyszerű. Ilyeneket széttrancsírozni, összedrótozni egyetlen odafirkantott tollvonással is lehet. Az egyetem, az univerzális tudás műhelye, azonban az egymást követő generációk összecsiszolt köveinek olyan szilárd építménye, amit az értékőrzés és az erre a fundámentumára épülő merész újra törekvés szüntelen akarása tesz előrevivő tettek ösztönzőjévé.

Kérem, engedjék meg hogy erről a helyről magam, és törekvéseim megvalósításában segítő kollégáim nevében hajtsak fejet egykori professzoraim és oktatóim emléke előtt. És ugyanakkor, amikor szívből megköszönöm a személyemnek szóló megtiszteltetést, engedjék meg azt is, hogy kívánjak valamit. Azt jelesül, hogy ez az Universitas töretlen szellemben legyen képes holnap, holnapután és a még be nem látható jövőben is megvalósítani ama nemes küldetését, amire akkori vezetése immár 130 éve felesküdött.

Borvendég Béla

(Elhangzott a BME Tiszteletbeli Mester cím adományozása alkalmából rendezett nyilvános ünnepi tanácsülésen 2006. február 4-én)