Borvendég Béla: A hercegi tollfosztás, az arrogancia, avagy: merre van az arra?

Az építészet több és más, mint a jól használható ház. A többlet az, amitől az emberivé, humánussá válik.

2001. december 11-én, az ”Építés a 21. század számára” címen szervezett konferencián, kedvenc szokása szerint Károly herceg veselkedett neki, hogy néhány maroknyi tollat kicibáljon az építészek szárnyából. Olyasmiket mondott, hogy például az amit ma általában az építészek építészetnek mondanak, az a kutyagumi (ő ennél némileg rusztikusabb, ám a náluk járatosnál árnyaltabb szót használt), ami bármely plázában szemlélhető. Az új épületek? Amiket a magamutogató építészek lelkesen ajánlgatnak, gyakran valójában túlpumpált fallikus építmények. Jellemző, hogy maguk lakóhelyként ugyanakkor szívesebben választják a kertvárosok meghitt ódonságát. Felhőkarcolók? Valaha - folytatta a herceg - a tornyok a közösség kifejezői voltak. Jelképként emelkedtek ki az őket körülvevő alacsonyabb épületek halmazából. A felhőkarcolóknak azonban semmiféle közösségi szerepe nincsen. Az építészek rossz úton járnak. A mai építészet valódi problémája ugyanis nem az, hogy miként lehet kilógni a sorból, hanem az, hogy miként kellene abba beleilleszkedni. A közönségnek nem a város sziluettjén uralkodó baljós tornyokra, hanem emberi hajlékok sokaságára van szüksége - dohogott tovább, - és szokásos bezzegként emlegette az Edward vagy a Viktória korabeli - akkor még egészséges - építészetet.

Az említett konferencia előzménye az a közvélemény-kutatás, amit a BBC egyik rádió csatornája szervezett. Arra volt kíváncsi, hogy melyek azok az épületek, amelyek legjobban tetszenek és melyek, amelyeket legkevésbé szível a nagyközönség. Az, hogy a durhami katedrális egyetlen történeti épületként került a tetszési lista élére, nem okozott meglepetést. Arra azonban, hogy a legkevésbé szíveltek közé olyan régiek sodródtak, mint a Buckingham Palota, vagy Coventry városközpontja, nem várt válasz. A leállított erőműből zseniálisan kipofozott új Tate Képtárat a megkérdezettek kedvelik, míg a londoni Nemzeti Színházat, amiért Sir Dennis Lesdun 1976-ban RIBA aranyérmet kapott, a megkérdezettek fele lebontatná.

A közvéleménykutatás eredménye természetesen a RIBA építészeinek harci kedvét is felpiszkálta. A szakma amúgy is rossz passzban van. Aggasztja az építési kedv hanyatlása, ami már a praxisok jelentős részét közvetlenül érinti. M. Lawson, az ismert művészeti kritikus néhány nappal az említett hercegi tollfosztás előtt imígyen tüzelte rohamra az RIBA érmét elnyert legjobb építészhallgatókat: ”Az építészek következő generációja bátor, arrogáns és individualista kell legyen. Ezért helyesebben teszi, ha minden figyelmét a tervezésre összpontosítja, ahelyett, hogy a legújabb közvéleménykutatások statisztikái után bogarászik az interneten. A nagy művészet mindig az uralkodó áramlatok ellenében jött létre. A Nemzeti Színház (lásd róla a fentieket) épületét elkészültekor például beton cipődoboznak csúfolták. Ma azonban a konszolidált középosztály ama Csehov, Strindberg, Ibsen előadások megtekintése céljából gyülekezik benne, melyek születésük idejében nem csak a cenzúra szigorát provokálták ki, hanem nagyon gyakran a közönség füttykoncertjét és tüntető kivonulását is. Időlegesen. Mert történhetett bármi, végül mindig a modernizmus került ki győztesen az összecsapásból.” összegezte érveit a rettenthetetlen ítész�

Az ember meg csak csóválja a fejét. Mert Károly herceg akár a MÉSZ-ben is kiönthette volna mindazt, ami a begyét nyomja. Félházra bizton számíthatott volna. Legfeljebb akkor arról is szólnia kellett volna, amit odaát tapintatosan kihagyott. Hogy tudniillik az építészek csak akkor terveznek plázát vagy felhőkarcolót, ha valakik ilyesmit akarnak építeni. No meg azt is meg kellett volna magyarázza. miért nem csípik a konzervatív hírében álló angolok a Buckingham palotát, hiszen az nem csak békebelien régi, de jelkép is. És, hogy úgy általában miért van inkább kedvükre a modern építészet? Azt viszont joggal megemlíthette volna (hogy azért valami jót is mondhasson róluk), a brit építészek több mint fele - ezt is valamilyen közvéleménykutatás hámozta ki - nem építené fel újra a WTC ikertornyait�

Persze Mr. Lawson is tarthatott volna szeánszot a MÉSZ-ben (negyed házat ő is csak kapott volna a Kós teremben). Noch dazu captacio benevolentiae ő még itteni példát is citálhatott volna érvei megtámasztására. A ma körbecsodált Parlamentünket elkészülte után még a higgadtan méricskélő kritikusok közül is sokan - Ignotus például - hars gúnykacajjal fogadták. A közönség azonban lassacskán mégis megszokta, elfogadta, megszerette és ma az ország jelképének tartja. Ma már inkább csak a benne történőkkel - vagy nem történőkkel - lehet gerjedelmeket kelteni. Építészetről ott szó nem esik. Ilyesmiről a neogót palotában rég nem vitáznak. Legfeljebb méregdrága telkek el-, vagy nem-, vagy - ha mégis - mikénti eladásáról.

A példák azonban, csakúgy mint a hasonlatok, majd´ mindig sánták. A történelmiek is. A hivatkozott romantikus drámákkal kapcsolatosak nálunk így már nem állnak meg. A hivatkozott egykori polgárpukkasztó szerzők darabjait a bérmunkásból fogyasztóvá átminősített nagyközönség nem csak megszokta, de meg is unta, mielőtt megértette volna az üzenetüket. Hacsak a rendező nem forgatja ki őket a sarkaikból. Ványa bácsi címszerepét például nem játszatja valamely, a TV-ből már ismert topless topmodellel. Magában már a latin félisten Verdi sem vonzza a tömeget, hacsak nem a három tenor énekli. Nem valamely operáját persze. Hanem az összesből slágerként kimazsolázott, fényesre koptatott taktusokat.

Mióta a fôníciaiak kitalálták, a pénz mindig fontos szereplő volt. Ma azonban ez a kezdet és a vég. A pénzhez pedig jól látható sztárokon át vezet az út. S aki sztár akar lenni, annak vállalni kell, hogy megcsinálják. Ha pedig ez már megtörtént, ekként is kell viselkedjék. A dolog ilyen egyszerű. Ámbár ezt éppen a hercegi dilettante kellett saját bőrén is megtapasztalja. Ha viszont tudja a leckét, miért veti a ismertségi listára felvergődött félmaréknyi építész szemére? Akik azért mégis csak keményen megdolgoztak ezért. Szemben azon sokakkal, kiknek tudása csak odáig terjed, hogy ordenáré maskarában rángatózva óbégassanak a fülrepesztő sugárzókból. Hangtakarékos play backben.

Fiatal koromban az építészetet művészetnek vallottam. Az építőművész címet - melynek használatára pöcsétes papír jogosít - azonban soha nem kedveltem és használtam. Amit az építész csinál, a kegyelem állapotában persze lehet művészi és kötelessége, hogy minél gyakrabban az legyen. De Bach csupán kántor volt és még a teatralitástól nem idegenkedő Liszt sem nevezte magát zeneszerző művésznek. A legrangosabb lírikus is egyszerűen költő és nem versművész. Ha azonban ha arra gondolok, hogy a sztárcsinálók miféle blöfföket igyekeznek ránk sózni művészet címen, az építészetet is már szívesebben nevezem a nevén. Jócskán tévednek azok, akik azt hiszik, hogy ha valódi építész azzal különböztetné meg magát az álépítésztől, hogy művész címet biggyesztene a titulusa mögé ezzel növelné társadalmi megbecsülését. Az ilyesmi csakúgy gyorsítaná az értékek devalvációját, mint a bankjegyprés kiengedett fékkel történő működtetése.

Sztár-építész. Végtére miért ne lehetne ilyen is? Néhány fecske úgysem csinál nyarat, A baj inkább az, egy bolond százat csinálhat. Néhány napja egy vezető svájci építész a szakma nemzetközi nyilvánossága előtt aggódott. Hazájában az építészképzés egyre inkább a dizájn felé csúszik. Nyílván a hallgatók nyomásának engedve. Akik csakúgy szeretnének legalább sztárocskák lenni - bármi áron -, mint azok a tini lányok, akik emiatt egyre inkább hasonlítanak egymásra. Meg arra, aki éppen elterül a fényes papírú címlapokon. Nem ingyen persze. Csakhogy az ifjú architektusok és némely oktatóik feledni látszanak azt a tényt, hogy a modellek dolga az, hogy magukat mutogassák, a saját aktuálisra turbózott imázsukat adják el. Az építész ezzel szemben olyan házakat kell tervezzen, amelyek a társadalmat szolgálják.

Bizony az építészet sajátos tudomány. És az építész - a maguk szűk területéről mindent tudó szakértők közt - az általános, az egyetemes specialistája. Ha ezt feladja, szinte mindegy, hogy milyen formavilágban igyekszik tépkedni a babért, szerepe menthetetlenül épület-csomagolássá lényegtelenedik. Vagy ha jobban tetszik (esetleg nem is rosszul fizetett) világítástechnikus lesz a Wheeg H´ulla Rablook Band hyperbuliján. Az ilyesmi azonban emberarcú környezetet nem teremt többé. Legfeljebb zsíros profitot. A befektetők számára�

A minap írást kértek tőlem. Írnám meg melyik épületet tartom az év legjobbjának? A kérés elől kitérni nem lett volna sportszerű, de nem igen fűlt hozzá a fogam. Az év sportolójának kritériumai centiméterekben, század másodpercekben egyértelműen rögzíthetők. Épületek estében ilyen ismérvek nincsenek. Könnyen belátható, hogy miért nem. Minden épület - a jó, a rossz egyaránt - szikeként hatol a környezetébe. Az inplantatum pedig eleinte mindig idegenül hat. Sokak szemében eleve ellenszenves. Szerencsés esetben idővel az ódzkodás megszűnik. Azonban nem mindig. A könyv vagy a film esete sokkalta szerencsésebb. Sem olvasni, sem moziba menni nem kötelező. A sikertelen művek eltűnnek a feledés jótékony homályában. A ház előtt azonban - különösen, ha központi helyen van - nap mint nap el kell menjünk. Látványától nem tudunk megszabadulni. Ha nem szoktuk meg, egyre jobban irritál (lásd Spenótház a Roosevelt téren). Jelentősége lehet annak is, hogy miként, mire használják, milyen állapotban van stb. Rég megszokott épület is meglepetésekkel szolgálhat, ha megtisztítják évtizedek mocskától, vagy méltatlan használatától. A nagyon divatos épületekből viszont hamar lehet megunt kacat. Képtelenek tisztességgel megöregedni.

Az építészet több és más, mint a jól használható ház. A többlet az, amitől az emberivé, humánussá válik. A kisugárzás. Olyan, amelyik egyedül a szépen elrendezett épített környezet sajátja. Vizuális élmény, amely - ha a szemlélőnek van szeme és szíve hozzá - megérinti jobbik énjét. Belső terek olyan harmóniája, amely formák és a beléjük kódolt gondolatok és érzelmek arányos egymásnak feszüléséből bontakozik ki.

Hogy ma is lehetséges az ilyesmi? Hegedűs Péter budapesti Központi Szabó Ervin Könyvtára bizonnyal ilyen. Persze, hogy az év legjobbja-e nem tudhatom. Az általam látottak közül válogatva bizonyosan az. Talán megragadóan gazdag többszólamúsága miatt. Jelen van itt és felmagasztosul benne az örökölt érték, ám minden ma szokásos nosztalgikus nyafogás nélkül. Ugyanakkor becsülettel vállalja a mát, sőt a belátható jövőt is. Elsősorban nem is azzal, hogy alkalmas helyet kínál az információs technológia mai és holnapi ketyeréinek, hanem azzal, hogy arra az emberre összpontosítja a figyelmét, aki ezeket, ezt a környezetet használja és használni fogja. Amikor a tegnap, a ma és a felsejlő holnap jelenlétének szétválaszthatatlanságában jelenít meg olyan közvetlenül átélhető magyar és európai értékeket, ami a polcról leemelt legértékesebb könyvek üzenetével egyenrangú, de sem nyelvhez, sem szóhoz nincsen lehorgonyozva.

Ma az épületet gyakran holmi díszletnek tekintik. Valamilyen fogyasztási tevékenységet ösztönző kellemességnek. Kelléknek, ami ahogy-a-kedves-vevő-éppen-óhajtja fregoli. Nos ha ma ez a menő, akkor azt a konzervatív Hegedűst, aki olyan kiforrott értékrend talaján állva egyszerre racionális és emberszerető, sokkalta reménykeltőbb alkotónak tekintem, mint az ilyen-olyan up to-date, vagy akként reklámozott formai divatokat hajkurászó mutatványosokat, akik fejenállva húzzák-vonják. Abban a hiszemben, hogy ettől virtuóz hegedűsnek véli őket a Nagyérdemű.

Meglehet a welszi hercegnek szögesen ellentett lenne a véleménye. Vélhetően kevesellené a könyvtárban benne és rajt´ a régi szép koloniális időkre kacsingató cirádát. Be szeretném hallani! Lelohaszt a bizonyosság, hogy ez aligha sikerülhet. Pedig milyen baró lenne felvágni vele. Már jövőre. Még mielőtt ő is kimegy a divatból�