Borvendég Béla: A rendszert megújítani nem könnyű, de nem lehetetlen

”A vastag bukszájú és bülbül szavú törvény-facsarók társaságában érkező helytartók magukra hagyott pucér fenekű önkormányzatokkal találják magukat szemben. Akik ugyan tudva tudják, hogy hasonló erők és rokon bambaságok miként tették tönkre Budapest tüdejét, de abban bíznak, hogy négy évet csak kihúznak valahogyan, és közben esetleg azért tán még csurran-cseppen is valami a számukra.”

1. A nekiveselkedés ott kezdődik, hogy meg kell találni a területfejlesztés célszerű helyét a kormányzati struktúrában. Angliában ez - logikusan - a környezeti, szállítási és regionális ügyek államtitkársága. Ami a mi fogalmaink szerint kabinet minisztérium. Nálunk is valamilyen hasonló elhelyezést kellene találni.

2. Véglegesen definiálni kell azt a regionális struktúrát, amihez majd az ehhez képest  decentralizált tervezési és fejlesztési hálózat csatlakoztatható.

3. Meg kell alkotni azt az új önkormányzati törvényt, ami egyrészt szavatolja a települések szakszerű menedzselését, másrészt szabályozza és meghatározza az alsó és magasabb szintű településhálózatban a falvak és városok együttműködési kötelezettségeinek sajátosságait, tartalmát és módozatait. Aztán jönnek a részletek, meg a folyamatos finomítás.

Új kormány veszi kézbe az ország dolgait. Bizony mondom, valóságos szándékai és hozzáértése azon lesz leghamarabb lemérhető, hogy miként fog hozzá a kusza gubanc kibogozásához és a dolgok rendbetételéhez. Amihez jó adag türelem és eltökéltség kell. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az egész ország fejlesztésének alapja és tárgya nem külön a főváros és külön a vidék, hanem az egész térség tervszerű, átfogó és arányos fejlesztése. Olyan, ami nem különféle lobbik, hanem az egész közösség javára történik oly módon, hogy keretei közt mindenki képes legyen megtalálni saját erőfeszítéseinek értelmét, boldogulásának reális távlatait.

---

A fentiek előzményeként: zárójelentés széljegyzettel

A területi tervtanács az elkészült megyei területrendezési tervet skrutinírozza (az idegen szavak szótára szerint: scrutinium - latin, régies - 1. felülvizsgálás, ellenőrzés 2. titkos szavazás 3. szavazatszámlálás, a szerk.). A résztvevők már előzőleg meggyőződhettek róla, hogy a nagymúltú szaktervező cég alapos és körültekintő munkát végzett. Az ismertetés ennek tudatában tömören szakszerű. A tekintélyes akadémiai kutatóintézetet képviselő opponensek is elismerik, a terv átgondolt és szabályos. Ennél többet, ami itt látható, nálunk ma tervező nem tehet.

A baj az, hogy ez a sok nevetségesen kevés. És írott malaszt.  

Az akkor illetékes tárca 1996-ban lelkesülten ünnepelte a Területrendezési Törvény megszületését. Bár a közvetlenül érintettek öröme jóval visszafogottabb volt, a minisztérium sikerélménye mégsem volt mesterkélt. A puszta tény ugyanis, hogy a kommunizmus összeomlását követően ennyit kellett várni a létfontosságú jogszabály életbeléptetésére, inkább az eddig vezető úton keresztbe vetett akadályok sokaságát, mintsem a megoldandó kérdések bonyolultságát tanúsítják. Az előbbiek ugyan valóban szövevényesek, de Nyugaton hasonló jogszabályok mégis régóta működnek és fejlődnek. Mert ott megvolt és ma is működik a törvényhozói elszánás.

Az érintettek akkor a törvényben nem a megoldást, hanem csupán az alagút végén pislákoló világot látták. Most a tervtanács tagjai viszont kénytelenek szembesülni a lelombozó ténnyel. A pilács ma távolabbról bíztat, mint akkor. Azzal, hogy hiába a megyei jószándék, a több kilónyi dokumentum pecsétes papír. Olyan recept paksaméta ez, amit nincs patika, amelyik beváltson, és ha volna, sem tudná odavinni a rászoruló. Az említett törvény elfogadását követő hat év alatt a végrehajtás érdekében ugyanis semmi sem történt. Csak az élet szaladt előre. Ezért a kór már áttételes szövődményeiben is jelen van, miközben a védekező mechanizmusok tovább gyengültek.

A megye például előbb csak a lábait vesztette el, aztán a két kezét is. Most pedig azzal, hogy lehetősége sincsen arra, hogy a jövőjét ténylegesen is megtervezze, esze nélkül maradt. Hiába a terv, ha nem lehet tudni, hogy az kit és mire kötelez, és hiányzik az is aki végrehajtsa! Kalapja mellé tűzheti azt a plánumot, amely megállapítja ugyan valamely új forgalmi út építésének szükségességét, meg is mutatja ennek minden tekintetben legjobb nyomvonalát. De csak elvben. Minthogy tisztázatlan az érintett területek tulajdonjoga, a tervezőknek nem voltak döntésre jogosult tárgyalópartnereik. Magyarul: a javaslat bodor pipafüstnél nem több. De még az is orrfacsaróvá válhat, ha például az érintett területek használatát, netán tulajdonjogát behunyt szemmel megváltoztatják.

Persze meglehet, hogy a messzi fővárosból ilyesmi már nem látható. A körötte zajló városrombolást azonban gukker nélkül is láthatja bárki. Ha akarja. Mégsem kap senki sárga lapot. Így aztán a budapesti agglomerációban úgy szaporodnak a lakó-”parkok” mint a nyirkos falon a penész. Amik nem csak a pótolhatatlan zöldterületet zabálják fel, nem csak a tájat silányítják, de végül csak olyan luxus lágerek lehetnek, amelyek soha nem fognak a régi település szerves részévé békülni. Ráadásul tovább rontják a főváros már amúgy is aggasztó közlekedési helyzetét és környezeti minőségét. Gyenge vigasz, hogy e telepeken olykor akadnak színvonalas házak is. Az viszont elképesztő, hogy az ilyen urbanisztikai kalózkodáshoz közvetetten még állami támogatást is lehet kapni. Ugyanabból a kasszából, amiből majd az okozott károk istápolását kell támogatni.

Az egykori gyarmatosítók hazájuktól távol aligha tettek olyasmit, aminek otthon kárát látták volna. Az itt garázdálkodók még erre sem ügyelnek. Tehetik. A vastag bukszájú és bülbül szavú törvény-facsarók társaságában érkező helytartók magukra hagyott pucér fenekű önkormányzatokkal találják magukat szemben. Akik ugyan tudva tudják, hogy hasonló erők és rokon bambaságok miként tették tönkre Budapest tüdejét, de abban bíznak, hogy négy évet csak kihúznak valahogyan, és közben esetleg azért tán még csurran-cseppen is valami a számukra. Egyénileg.

A főváros meg elengedi a füle mellett a jelzést. Hogy például néhány angliai nagyvárosban is hasonló dolgok történnek. Ott már a tehetősek vissza is költöztek az időközben kipofozott drága belvárosba, ahonnan most viszont a jobb cégek költöznek ki az üzleti parkokba, imígyen fordítva meg az inga vándorforgalom napszak szerinti irányát. A nagy vesztes a szerény jövedelműek lakta ”köztes” gyűrű. Ahol lakni nem sikk, élni sivár és ezért üzletileg sem vonzó. Lepusztulása egyelőre megállíthatatlan tehát.

Ne találgassuk, hogy melyek azok az érdekek, amelyek görcsösen igyekeznek elfedni a tényt, hogy az ország nem a főváros és az ekörül szétszórt kisebb-nagyobb települések halmaza. Hogy az utóbbiak nem magányos szigetek, hanem kisebb-nagyobb térségek szervező és éltető magjai. Hogy a ”vidék ” nem azonos a mezőgazdasággal. Hogy a területi ökormányzatiság lényege nem a mindenkitől való függetlenség, hanem az együttműködő érdekérvényesítés. Mert az eldöntendő kérdés már régen nem a centralizáció és decentralizáció közti választás, hanem a kooperáció legalkalmasabb módozatainak megtalálása és fejlesztése.

Sokat hallani arról, hogy mennyire pofátlan az a brüsszeli elgondolás, amely hosszú időre elzárná a mezőgazdaságot a bentlakóknak kiharcolt támogatásoktól. Arról azonban ritkábban esik szó, hogy mennyi pénzünk bánja saját idétlenkedésünket. Azt, hogy képtelenek voltunk a számunkra is elérhető után nyúlni. Arról pedig szinte soha, hogy a látszólagos kétbalkezesség mögött nagyon is végiggondolt ellenérdekek dekkolnak. Félő, hogy hasonlóképpen járhatunk az Unió regionális támogatásaival is, pedig igen csinos összegekről lehet szó. Nota bene regionális ügyekből vizsgáznunk kell hamarosan.

A mondvacsinált ”statisztikai régió” stiklije túl átlátszó ahhoz, hogy a vizsgáztatók át ne lássanak rajta. Ennél is jobban félnünk kell attól, hogy az évek óta kígyózó nem akarás és az ellentett érdekek nászából nem egerek, de végzetes rögtönzések születhetnek. Hogy például a jelenlegi megyék gépies összetolásával próbálnak meg hozzá nem értő politikusok ”valódi” régiókat összeeszkábálni. Amiből csak lábatlan és fejetlen százlábú lehet. Hasonló torzszülöttet eredményezne, ha a választási aritmetika pillanatnyi eredménye szerint próbálnának meg számukra kedvező politikai alakzatokat kreálni. Olyanokat, amelyek esélyt sem adnának a terület fejlesztési és menedzselési hozzáértés számára. Az pedig egyenesen végzetes lenne, ha éppen most rántanák ki a szőnyeget az úgy ahogy de már mégis csak ébredező kistérségi társulások alól melyek a talajközeli szerveződés és érdekérvényesítés egész országot átfogó rendszerének olyan talpkövei lehetnének, mint családok a társadalomban.

Forgalmas országút. Száguldó autók, robogó kamionok. Ámde az egyik következetesen jobbra tart, a másik balra, a harmadik pedig csökönyösen a felező vonalon lovagol. A negyedik? Ugyanezt teszi, csak vele szemközt. Az ötödik pillanatnyi érdekei szerint szlalomozik jobbra, balra. Létezik ilyen a valóságban! Nálunk területfejlesztési politikának nevezik.

Ha bárkit azzal bíznának meg, hogy ilyen életveszélyes forgalmi gyakorlatot kizárjon, gyorsan rájönne mi a megoldás. Feltéve hogy nem temetkezési vállalkozó, vagy ócskavas kereskedő az illető. Meg kell alkotni valamilyen mindenkire kötelező KRESZ-t, ki kell tenni a jelzéseket, létre kell hozni olyan szervezetet, amely jogosult akár kikényszeríteni a szabályok szigorú betartását és így vagy úgy meg kell valósítani a közlekedés folyamatos ellenőrzését.

Nos a területfejlesztéssel is valami hasonlót kell, kellene csinálni. Csakhogy...

A pártállam területtervezési és -fejlesztési gyakorlata olyannyira dicstenűl végezte, hogy a rendszer összemlása után nem volt nehéz elhitetni azt a tévhitet, hogy erre egyáltalán nincs szükség. A piac majd mindent és mindenki javára magától rendet rak. Vélhető, hogy ezt a felfogást főként azok terjesztették, akik a zavarosból akarták a java halat kifogni. És gyanítható, hogy ők és utódaik a tényleges kerékkötői ma is a tervszerü területfejlesztés intézményes megvalósításának. Vagy például a hatékony főépítészi hálózat, és szakavatott és tisztességes építési szakigazgatás kiépítésének. Hivatkozzanak éppen bármilyen tetszetős ellenérvre.

A tény ugyanis az, hogy az önkény a tervezést is fügefalevélként használta valós szándékainak takargatására. Egyrészt azzal, hogy maga jelölte meg azokat a célokat, amelyek helyességét a tervnek kellett bebizonyítani, másrészt sem fikciókra, sem féligazságokra, sem fedezet nélküli kinyilatkozásokra használható tervet készíteni nem lehetett. Ám létezett egy felfogásbéli gát is. A változó világban nem lehet ”végleges” terv készítését célként kitűzni. Ehelyett a folyamatos tervezés intézményesítését, a rendszeres visszacsatolást kell megvalósítani. Ám éppen ettől félt úgy a pártállam, mint ördög a szentelt víztől.

Akkor tervezni kötelező volt, de tisztességgel és szakszerűen azt tenni nem lehetett. Ma a helyzet éppen fordított. Elvben megvolna a lehetőség és az igény is a reális és a valóságra épített tervezésre, de uti figura docet nem lehet.

Napnál világosabb, hogy kapitális baklövés volt a területi tervezést az agrártárca nyakába varrni és átmázolni a vidékfejlesztés felirattal. Intézményesen is elszakítva a környezetvédelemtől, a terület és a gazdaságfejlesztéstől is. No meg az önkormányzatoktól. A rossz döntés szavatolta a rendszer teljes gólképtelenségét. Emlékezni kell arra, hogy már a rosszemlékű ÉVM sem tudott mit kezdeni a V betűvel annak idején, a mindenható Tervhivatal ellenében. Úgy tűnik tehát, hogy mindmáig valahol a még pártállamban beültetett vírus működik továbbra is. Ha tehát a jelenlegi struktúra alapvetően nem változik, marad a helybenjárás hátra, bármit és bármilyen harsogó marsot is fúj hozzá a napi politika rezesbandája.

Most új kormány vette kézbe az ország dolgait. Bizony mondom, valóságos szándékai és hozzáértése azon lesz leghamarabb lemérhető, hogy miként fog hozzá a kusza gubanc kibogozásához és a dolgok rendbetételéhez. Amihez jó adag türelem és eltökéltség kell. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az egész ország fejlesztésének alapja és tárgya nem külön a főváros és külön a vidék, hanem az egész térség tervszerű, átfogó és arányos fejlesztése. Olyan, ami nem különféle lobbik, hanem az egész közösség javára történik oly módon, hogy keretei közt mindenki képes legyen megtalálni saját erőfeszítéseinek értelmét, boldogulásának reális távlatait.

Borvendég Béla