Borvendég Béla: Angol-magyar (Avagy merre van az arra?)

”Az építészet, mint erőforrás? A gazdag Albionban az! És nálunk?”

(A jegyző pöcsétje)

Nem a fociról lesz szó, hanem az építészetről. Az építészet lényegéről, melynek megértéséhez nem kell bújjuk a szótárakat. Ha azonban komolyan beszélni akarunk róla, gyakran ezt kell tegyük. Az UIA 2002 évi XXI. berlini világkongresszusának vezérgondolata ”Resource Architecture”. A szótár szerint a kulcsszó olyan adottság, ami valaminek a javára lehet. Erőforrás. Eszerint a mottó magyarul ”Erőforrás: az építészet” lenne. Ami így suta. Megfordítva? ”Az építészet, mint erőforrás” jobb, de nyikorog ”Erőforrásunk az építészet” Ez már-már forró, ám azt is sugallná, hogy egyetlen. Ami meg nem igaz. Egyik erőforrásunk? Ez viszont meg nagyon könyökvédősen hangzana.

Hagyjuk! Inkább arra figyeljünk hogy a resource szó veleje a használhatóság, a lehetőség. Mint pld. az ami az energiában, a nyersanyagban, a pénzben, a szellemi képességekben található. Ha az építészetre és hazánkra együtt gondolunk, az egyelőre még kihasználatlan lehetőség lenne a szókimondó értelmezés.

Hogy lakásunkban kigyúljon a fény, maga az energia nem elég. Az áramot valamiből elő kell állítani, el kell osztani, transzformálni kell, és az egymáshoz kapcsolt hálózatokon át el kell juttatni a kapcsolóig és azon át a fényforráshoz. Eközben elkerülhetetlen bizonyos veszteség. Az építészet tekintetében nálunk sajnos az a helyzet, hogy gyakran a sötét szobában vakoskodunk. A benne rejlő energia nagy része be sem kerül a hálózatba. Ám ha mégis, jórészt pocsékba megy, mielőtt a felhasználó társadalom javára lehetne. A veszteség fő oka a kommunista időkből örökölt transzformációs rendszer irgalmatlanul nagy ellenállása.

Az épített környezet minőségét a pártállam sok egyéb érdek mögé parancsolta. Sajnos ez történik ma is, bár az indokokat a demokráciában szemforgató módon másként nevezik. Akkor a lakással kapcsolatban például azt próbálták fejünkbe sulykolni, hogy előbb a mennyiségi igényeket kell megtermelni, a minőség iránti igény (ti. az építészet) csak ezután jöhet. Ma a magántulajdon szentsége jön előbb, a közjó (ti. a kulturális minőség) csak ezután következhet. (Ami a gyakorlatban a soha-napján-kis-kedden szinonímája.) A minőségről külön még beszélni is süketelés csupán, azt maga a piac szavatolja - trombitálják a köz és az építészek fülébe.

A kommunizmus összeomlása óta az építészet társadalmi-politikai megítélése a lényeget tekintve alig változott , sőt a körülményeket még jócskán össze is kutyulta a napi politika. Míg korábban az építészet ügyét egy építési és városfejlesztési minisztérium kezelte (többnyire félre, lévén egyik karját az állami építőipar, a másikat a Tervhivatal markolászta), ma kormányos nélküli hajóként hánykolódik legalább négy tárca és a félresikerített önkormányzati törvény szirtjei közt. Jó oka van tehát rá minden építésznek, aki a választások közeledtével ott keresi ha nem is a mentőcsónakot, de legalább úszómellényt, hogy valamiként elérje a zátonyra futott FVM-től való elszakadást. Felismervén, hogy ennél zordabb helyre kerülni már úgy sem lehet. Mégis félő, hogy minden olyan törekvés, amelyik az építészetet statikusan szemlélve szeretné - a társadalom érdekében - végre kívánatos és természetes helyre juttatni, megintcsak tévútra vihet. A jelenlegi széttrancsírozottság igazi kínja nem is a gazdátlanság és ennek tudata, hanem az, hogy azt a látszatot kelti a közönség szemében, hogy minden OK. Ennyire telik magyar építészek képességéből!

Ismerjük el: nem lényegtelen, hogy melyik tárca tekinti púpnak a hátán az építészetet. A kulcskérdés mégsem ez. Sokkalta fontosabb, hogy milyen és miként működik az a rendszer, amely befolyásolja, illetve képes ténylegesen befolyásolni a folyamatot, amely az épített környezet megváltoztatásának szándékával kezdődik és az építési tervvel fejeződik be. És amelyiknek egyik - ámbár koránt sem egyetlen hajtóereje az építész tudása, képzelő ereje és alkotókészsége. Ha tudniillik igénylik és segítik, hogy az ekként hasznosuljon.

Mai rendszerünknek hibái puszta felsorolásához árkusnyi papír sem lenne elég. Legyen elég csupán annyi, hogy e gyakorta igen nagy dohányok sarkantyúzta befektetési ló megzabolázására az önkormányzatnak, a hatóságnak csupán az építési engedély intézménye lóg a fogasán. Ha ugyan egyáltalán őszinte érkezése van e mutatványhoz. A laikus jegyző pöcsétje. A papír, amihez az építtető vagy igazodik vagy sem. Egyébként is: az engedélyt - elvben - minden szabályosan beadott kérelemre ki kell adni, amelyik jogszabályba ütköző megoldást nem tartalmaz. Ezt a fiskálisok hiúz szemmel figyelik. Az engedély kérelemhez csatolt, amúgy kínosan szabályos terv azonban - tudjuk - építészeti szempontból akár vészes sápkórban is szenvedhet. Az építészeti minőség kritériumai ugyanis - a műfaj lényegéből fakadóan - általános érvényű jogszabályokban csakúgy nem fogalmazhatók meg, mint a szonetté például. Ha pedig az eljárást mégiscsak megelőzi valamilyen építészeti bírálat, ennek csak nagyritkán van értelmes hozadéka. Egyrészt, mert időhiányra hivatkozva olyan közel végleges tervet szokás bemutatni, amin erre tekintettel változtatni alig lehet. Másrészt a bírálatra bocsátás tét nélküli gombfoci meccs. Nincsen ugyanis kötelező érvénye.

Mindaddig, amíg ez a kicsavart rend velejéig meg nem változik, minden a szellemi energia, a transzformáció hatékonyságának javítására irányuló kívánság, sőt akár ígéret is írott malaszt marad. Bárki, bármelyik minisztérium írja a homokba.

(Van másik?)

Pedig külhonban hosszú ideje létezik és jól szuperál olyan rendszer, amelyik tetőtől talpig demokratikus, áttekinthető, piacbarát és célirányosan alkalmazva a környezeti minőség hatékony védelmezője és gazdagításának serkentője lehet. És amit - ha meg lenne hozzá a valódi politikai hajlandóság - viszonylag egyszerűen be lehetne emelni a mi jogrendünkbe.

Angliában az épített környezet szinte bármilyen megváltoztatásához az önkormányzat engedélyét kell kérni. Aki ezt nem teszi meg, keserves és hosszantartó gondot vesz a nyakába. Azon túl, hogy vissza kell állítsa az eredeti állapotot. A megváltoztatás kezdete nem az építés, hanem a szándék megfogalmazása, azaz a tervezés. Netán az ingatlan használati módjának átalakítás nélküli megváltoztatása. A tervezési engedély iránti kérelemhez - amennyiben építési szándékról van szó - a mi elvi építési engedélyünkhöz hasonló rajzi valamint azt alátámasztó írásos anyagot kell csatolni. A szabályosan - illeték lerovása mellett - beadott és átvett engedély-kérelmet az illetékes önkormányzat terezési előadója egyrészt nyilvánosságra kell hozza, - lévén bárki jogosult ezzel kapcsolatban véleményt nyilvánítani - másrészt előkészíti az illetékes és döntésre jogosult önkormányzati tervezési bizottság számára. A tervezési bizottság ülése nyilvános. Természetesen. Az eljárás időtartama pedig rendeletben meghatározott. Legfeljebb és általában is hatvan nap. A döntés vagy az egyértelmű , vagy a kis módosításokkal történő elfogadás, vagy függő döntés, illetve az egyértelmű elutasítás lehet. A döntés ellen az illetékes miniszternél illetékmentesen lehet fellebbezni. Az elbírálási ideje minimum másfél év és a fellebbezőnek vállalnia kell a felülvizsgálat minden esetleges - általában tetemes - költségét. (NB: a fellebbezések mintegy 70 százaléka sikertelen.)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a tervezési engedély kérelem elbírálásakor az egyik tárgyilagos mérce az a rendezési terv, amelyet minden település köteles elkészíteni és naprakész érvényben tartani. Másrészt a tervezési engedélyt nem a tulajdonos jogosultsága, hanem az ingatlan telekkönyvbe bejegyzett használhatósági jellemzője. Azaz, ha azt bérbe adják, elidegenítik ez az engedély jogérvényét nem érinti. Következésképp részletes tervezést, illetve beruházás-előkészítő munkát elkezdeni csupán tervezési engedély birtokában és az abban foglaltak szerint lehet. A fejlesztési célt viszont ezután már senki jogszerűen meg nem támadhatja.

Az építési engedély megadásának az a feltétele, hogy a benyújtott terv megegyezik azzal, amire a tervezési engedélyt kiadták. Ha az eredetileg engedélyezettől ugyanis bármilyen okból eltért az építtető, köteles a munkát felfüggesztve új tervezési engedélyt kérni. Az ilyesmi azonban erősen meggondolandó lépés, mivel ez nem csak időveszteséggel, de komoly kockázattal is járhat. Az építtető vagy ingatlan fejlesztő elemi érdeke tehát az, hogy a tervezési engedélyhez csatolt terv elkészítését tapasztalt és elismert tervezőre bízza, és hogy a benyújtott terv megfontolt és kiforrott legyen. Ez tehát a dolog aranyfedezete.

A rendszer fő letéteményese az illetékes önkormányzat. Kormányzati felelőse pedig a Környezeti, Szállítási és Regionális ügyek Államtitkársága, ami a mi fogalmaink szerint afféle csúcsminisztérium. Felelősségei közt ”építészet” mint olyan nem szerepel. Ez ugyanis a Kulturális, Sport és Média ügyek Államtitkárságának hatásköre. Ide tartoznak a műemléki ügyek is. Az építészeti kérdésekkel a gyakorlatban a Művészeti Tanácson, a Művészeti Alapon, továbbá a CABE -n azaz az Építészeti és Épített Környezeti Bizottságon keresztül intézi, Az előbbi támogatást nyújt építészeti kiállítások, kiadványok, és bizonyos tervpályázatok költségeihez. Az utóbbi viszont sajátos angol intézmény, amely nem minisztériumi és mondhatni független szervezet. Kilenc tagját a Kulturális, Sport és Média ügyek államtitkára nevezi ki, arra érdemesnek ítélt olyan építészek közül, akik általában tagjai az RIBA-nak (a Brit Építészek Királyi Intézetének). Rangját és jelentőségét jelzi, hogy immár folyamatban van törvényes testületté való minősítése. A Bizottság tanácsadóként és véleményezőként működik közre nagy jelentőségű projektek előkészítése során, de ezen kívül kiadványokkal és állásfoglalásokkal is segít bárkit-beleértve mind a kormányzatot, mind az önkormányzatokat. Szoros kapcsolatot tart fenn az olyan hasonló szerepkörű regionális szervezetekkel, mint például a Királyi Skót Szépművészeti Tanács. A CABE költségeit az említett két csúcsminisztérium finanszírozza.

Angliában tehát az épített környezet minőségét kétpólusú rendszer védi. A tervezési engedély intézményére támaszkodva az önkormányzatok hatóságként tartják kézben az ügyeket. Ők biztosítják a - állampolgári jogként - a környezetalakítás mikéntjébe történő beleszólás lehetőségét és teszik érdekeltté az építtetőt is abban, hogy szándékát felkészült építész segítségével valósítsa meg. Másrészt a CABE és a hozzá kapcsolódó regionális szervezetek ösztönzik, segítik és anyagilag is támogatják az építtetőket abban, hogy a tervezett projektjeiket építészeti szempontból is kiemelkedő színvonalon tudják megvalósítani.

(Görbe tükör)

Az építészet ügyének honi kezelése valójában a jól működő angol szisztéma leképezése. Görbe tükörben persze. Ezért működik is, ám - logikusan - groteszk módon.

Nálunk is kötelező a rendezési tervek készítése, csak éppen a tervkészítés metodikája - például a fejlesztés tekintetében - odvas fogú.

Nálunk is kötelező a szabályozási tervek készítése, ám alkalmazásukat gyakran az egykori hajópallós irodák dohszaga lengi körül. Nálunk sok helyen ugyan nem is tervezési előadók, hanem főépítészek tesznek-vesznek, ám tekintélyük, hatáskörük és véleményük gyakran játékpénz.

Nálunk is engedélyt kell kérni az épített környezetbe való beavatkozáshoz, de nem a tervezéshez (azaz a mihez), hanem az építéshez (azaz a hogyanhoz). Az építési engedély intézménye ezért - mint láttuk - legfeljebb hangyányit segít az építészeti minőség megkövetelésében. Szakmai szempontból gyakran híján van hozzáértésnek, az eljárás gyakran csiga lassúságú és áttekinthetetlen. Már csak ezért is pompás táptalaj a picsi-pacsizás baktériuma számára. Következéskép a közönség, de az építész szakma szemében is képtelen kihajózni a gyanakvás viharzónájából. Az ördögi kör pedig ezzel be is zárul.

Nálunk is lehetőség van arra, hogy a lakosság beleszóljon a környezet alakításával kapcsolatos döntésekbe, ám ez szinte mindig botrányos körülmények közt és késve történik. Viszont alkalmas a tisztes szándékú építtető megzsarolására.

Nekünk is van építési illetve Építőművészeti kollégiumunk (az NKA-nál, amely nem is csekély összegekkel gazdálkodhat), ám ebből a forrásból csak zsebpénznyi összegek jutnak az építészet támogatására és sem a kormányzat, sem az önkormányzat, sem a magánépíttetők és befektetők nem kapnak és - ami ennél is rosszabb - nem is igénylik, sőt kicselezik az építészek intézményes és megalapozott tanácsát és segítségét.

Az építészet, mint erőforrás? A gazdag Albionban az! És nálunk? Gyakorta halljuk, hogy hazánkban a szellemi tőke növelése költséges befektetés, ám mégis ez jobb jövőnk záloga. Eközben a már meglévőt nem csak felhasználatlanul hagyjuk elcsordogálni, de - mint láttuk intézményesen zárjuk el attól a lehetőségtől, hogy az élet minőségét javítva, kultúránkat gazdagítva hasznosulhasson. Ehhez sajnos egyelőre hibádzik a következetes politikai akarat. Vagy ehhez már - vagy még - nem vagyunk elég szegények?

Borvendég Béla