Borvendég Béla: Előszólás

Építészet és demokrácia. A napokban ezen a címen rendeztek vitát az Erzsébet téri Gödörben.

Borvendég Béla: Előszólás

Építészet és demokrácia. A napokban ezen a címen rendeztek vitát az Erzsébet téri Gödörben. A téma nagyon aktuális. Mint manapság mindig. Az építészet és a társadalom kapcsolata szoros és állandó. És olyan régi, mint az, hogy az ember egyáltalán épít. Már csak azért is, mert az építés mindig is szükségessé tett bizonyos kollektív erőfeszítést, sőt munkamegosztást. Másrészt az építés kezdettől fogva hordozta magával a közösség világképének, eszmeiségének a lenyomatát, tükörképét. Így lett az építésből építészet. Később azután bekövetkezett az az időszak, amikor éppen az építészet lett a társadalom eszmeiségének, ideológiájának összefoglaló közvetítője.

Az építészet ilyen szerepe már rég a múlté. Ám valamilyen építészet minden társadalmi rendszerben létezett. Hogy ez aztán milyen volt, az egyre inkább a megrendelő személyes elvárásán múlt. Olyasmi, ami a megrendelőnek nem tetszett, aligha épülhetett fel. Állítólag Nagy Péter korbáccsal a kézben hajkurászta amúgy Itáliából importált mestereit, amikor úgy látta, hogy városát, Szentpétervárt nem az ő ízlése szerint építik.

Hitler elvetélt festő volt, de kicsit érdekelte az építészet is. Albert Speer, aki viszont nem is rossz építész, de főként zseniális szervező volt, azzal hízelegte be magát a Vezérnél, hogy annak kora ifjúságában papírra vetett építészeti firkáit műszakilag kidolgozott formában terjesztette a diktátor elé. Más kérdés, hogy elvesztett eszelős háborújuk e nagyszabású, ám dermesztően klasszicista terveik szinte mindegyikét maga alá temette.

A Duce, vagyis Mussolini ezzel szemben maga is a radikális, formabontó dadaista áramlatok, így a novecento sodrásában keveredett Itália élére. Az ő fasiszta építészete - mint miden diktatúráé - ugyan hamarosan szintén kacérkodni kezdett a klasszicizmussal, de azért nem tagadta meg modernista előzményeit sem.

Sztálint az építészet kizárólag a pártpropaganda, tehát személyes hatalmának eszközeként érdekelte. De ekként is csak azután, amikor a szovjet konstruktivistákat és az egész avantgárdot már a földbe döngölték illetve külföldre száműzték. Ezután jelent meg az építészetben is az a szocreál, amit szokás Sztálin-barokknak is nevezni. Úgy gondolom, hogy ez az elnevezés többszörösen is félrevezető. Amikor a fondorlatos grúz az építészet iránt érdeklődhetett volna, ő inkább vonatrablással és hasonló illegális turpisságokkal volt elfoglalva. Az építészet később, a hatalom csúcsán sem nagyon foglalkoztatta. Hobbiként ott volt számára a nyelvészet. Végül a barokk szellemiség fényévnyire esik a bolsevizmus velejéig hazug, embertelen világától.

Az azonban kétségtelen, hogy Sztálin és súgói helyesen ismerték fel azt, hogy a tanulatlan tömegek aligha értenek meg bármit is a modern építészet eszköztelen formavilágából. Ha pedig az építészetet monumentális propaganda céljaira - azaz kulturális eszközként is fel akarja használni (ami különben a sztálinizmussal szembenálló marxista ideológusok rögeszméje is volt), azt olyanná kell tegye, ami legalább kulisszaszerűen emlékeztet a cári időkben megszokott reprezentációra. Ez a kotyvalék lett aztán szocreál, "a tartalmában szocialista, formájában nemzeti", amit ő nem mellékesen a nemzeti érzés leföldelésére is hasznosítani kívánt. (Ámbár igen valószínű, hogy az építészek ezt a nyelvet a Szovjetunióban is csak azért beszélték, mert el voltak zárva és egyben tiltva minden egyébtől. Mint ismeretes, Magyarországon alig egy fél évtized alatt megbukott.)

Ha nálunk ma a demokrácia és az építészet viszonyát vizsgáljuk, mindenekelőtt azt kell tisztán lássuk, hogy milyen a mi demokráciánk, milyen és ki benne az építtető? A hazugságra épülő Kádár-rendszer ugyan elriasztott minket arról, hogy a demokrácia elé jelzőket tegyünk, hiszen a "népi", a "szocialista", az "internacionalista" valójában csakúgy a Kremlből rángatott diktatúra álruhája volt, mint a kultúra aczéli támogatása, tűrése és tiltása. Demokrácia azonban mégiscsak sokfajta van. Más az Angliában, más Franciaországban, Dániában, Finnországban és Japánban. A kérdés tehát valójában nem is az, hogy a mi hátulgombolósunk milyen, hanem az, hogy mi ilyet akarunk magunknak.

"A szövetségi igazságügyi tisztviselők elleni fenyegetések száma drámai módon elszaporodott, és az utóbbi években eléri az évi 700-at a US Marsall szolgálat szerint. A marsallok foglalkoznak az országban minden, a szövetségi bírákat és bíróságokat érintő üggyel. 2004-ben 39 szövetségi bírónak és ügyésznek nyújtottak védelmet. Ezen belül csak New Yorkban két bíró számára éjjel-nappali szolgálatban tették ezt több, mint egy évtizeden át..." írja Deborah Sontag a New York Times 2005. március 20-i számában. Mármost ez is egy sajátos nézete az amerikai demokráciának.

Nem gondolom, hogy nekünk ilyen demokráciára kellene törekednünk. Számunkra Európa kellene legyen a követendő modell. Az az Európa, amiről sajnos nemigen akarunk többet tudni, mint a Kádár-rendszer végnapjaiban. Ugyan miért nem? Vagy netán valakinek, vagy valakiknek ez volna az érdeke?

Ha a kérdést az építészetre, az építészeti alkotás körülményeire redukáljuk, attól tartok, hogy a válasz az egyértelmű igen. A diktatúra kiűzte az építészetet a kultúra területéről, és ez a száműzetés máig tart. Senkit ne tévesszen meg az, hogy a műemlékek védelme visszaszivárgott az állam által amúgy is csak takaréklángon támogatott közműveltség szférájába. Az építészet ugyanis folyamat. A holnap műemlékei ma születnek. Ha engedik őket a világra jönni. Netán még segítik is világrajövetelüket. Nos, nálunk ilyenről szó sincsen. Pedig sok európai országban létezik ilyen intézmény. És jól is működik.

A baj gyökere alighanem ott van, hogy elismerjük-e a társadalom jogát ahhoz, hogy jó, vagy legalább is egyre jobb épített környezetben éljen. Másképpen szólva, hajlandók vagyunk-e tudomásul venni a tényt, hogy az épített környezet minősége és az életminőség egymással szorosan összefüggenek, s mint ilyenek közügynek tekintendők?

Közügy. Alighanem éppen itt van az eb elhantolva. Ha ugyanis az épített környezet valóban az, úgy ez azt is jelenti, hogy annak tulajdonjogát és használati módját szabályozni, ad infinitum korlátozni lehet és kell. Ami természetesen ellentétes a magántulajdon sérthetetlenségének elvével. A közügy ez esetben tehát kompromisszum. Jelenti azt, amit a köz- már el tud, a magánérdek még éppen el tud fogadni.

Még éppen. Mert az ingatlan nagy anyagi érték. Ráadásul olyan, amivel még legálisan is igen nagyot lehet kaszálni, ha valaki például olcsón vásárolja meg mondjuk egy befuccsolt önkormányzattól, és pár év múlva sokszoros áron adja tovább. Amúgy meg? Pénzmosodának is komfortos. Nem csoda hát, ha a tengeren túl a maffia egyik félve őrzött vadászterülete. Csoda-e hát, hogy a kommunista rendszer összeomlása után nálunk is jó páran meglátták benne a vissza nem térő lehetőséget, és felismerték, hogy érdekeik ellen lenne, ha az épített környezet terén a közérdek megelőzné a sajátjukat, az egyénit.

Bizonyíték erre az, hogy az építési szakigazgatás máig nem gyógyult ki a pártállami lefokozás okozta szövődményekből, a főépítészi hálózaton hatalmas likak tátonganak, az építési törvény a korrupció melegháza, be nem tartása csekély csúszópénz előzetes betervezésével játszva ellentételezhető. Az építésügy immár hagyományosan gazdátlan, és átfogó területfejlesztésnek pedig nem csak az egységesen elfogadott módszerei, de még az alkalmas intézményi keretei és gazdái is hiányoznak. Ugyan hol van a mai politikában a település-, a területfejlesztés mint közérdek?

Túlzás? Bizony nem az. Aki nem hiszi, tekintsen a förtelmes kecskeméti Malom Center építkezésére, vagy ássa bele magát a gellérthegyi terasz aktáiba, hogy csak néhány példát említsünk. És akkor még nem szóltunk az egykor Béccsel vetekedő főváros általános, szutykos lezülléséről.

Eközben - zárókőként - az iskolai oktatásból lényegében törölték a vizualitást és a környezeti kultúrát. A televízió ugyan sokat tehetne e hiány pótlása érdekében, ha az nem a környezeti igénytelenségre buzdító vizuális rágógumit kínálná a nemzeti kulturális önazonosságot kifejező és erősítő környezeti igényesség helyett.

Félreértés ne essék! Nem valamiféle, a spenótot a berzenkedő gyerekbe erőltető nemzeti cenzúra atyáskodását hiányolom, hanem azt a szemléletet, ami már a kisiskolást megtanítaná arra, hogy a házak fala nem arra való, hogy irkafirkával bemocskolják őket, a temető sem arra, hogy összetörjük benne az emlékeket, és hogy kedvenc ebünk ürülékét viszont illendő összeszedni. Azt a közmegegyezést, ami a világelső finn oktatás mögött áll, s aminek eredményeként vélhetően az ottani építészet is már az előző évszázadban világraszóló eredményeket tudott felmutatni.

Sajnos az ilyen irányú elmozdulásnak nyomát sem látom az iskolákra időről időre rázúdított, modernnek hirdetett reformtervekben. Sőt mintha éppen a felsőoktatás rangjának lefokozása volna a cél. Nem ígér ilyet önmagában az informatika sem, hiszen itt nem ismeretről, hanem megemésztett tudásról, nevelésről, értéktudatos emberi magatartásról kellene szó essék. Annál inkább, mivel demokratikus társadalomnak csak akkor lehet magas színvonalú az építészete, csak akkor lehet igényes az épített környezete, ha az építtetők és az épületek használóinak általános műveltsége is magas. És az épített környezet ügye ezért is kellene közügy legyen.

Ámde lehet-e valójában demokratikus társadalomról beszélni ott, ahol a lakosság talán egy harmada azt a segélyt lesi, amiből kihúzza a hónap végéig, ahol a tanyasi ember most is petróleumlámpa fényénél kénytelen vakoskodni, ahol az ország nem politikai pártok, hanem a riasztó jövedelem-különbségek felett szakadt ketté, és ahol az uralkodó elit ténylegesen nem a szakadék betemetésében, hanem inkább fenntartásában érdekelt?

Gondolom az építészet és demokrácia kapcsolódását fürkésző eszmecserének főként ezekre a kérdésekre kellene a választ keresnie, és kutatnia a vissza - azaz kivezető - utak lehetőségét. Mert a magyar építészet amúgy köszöni szépen, megvan. Ha hagyják. Szerte az országban kitűnő, tehetséges építészek teszik a dolgukat. Ahogy lehet. Magukra hagyva, mint intellektuális partizánok. De a mai világépítészet színeinek szinte teljes palettáját használják. Azaz azokat a színeket, amelyekre telik. S ha ezt nem is kíséri a köz bátorító figyelme, az inkább csak azt bizonyítja, hogy társadalmunkat félszeművé tették és teszik. És ez a félszem is csak a média által ilyen olyan magánérdekek szerint fölturbózott botrányokra reagál.

05.03.20.