Borvendég Béla: Mellény, millénniumkor

...a MÉSZ nem elégedhet meg sem siránkozással, sem röpke életű ötletpetárdák durrogtatásával. Most szakszerű, tárgyilagos és felelős gondolkodásra van szükség.

A mögöttünk hagyott félszázad folyamán erősen ingadozott nálunk az építészet helyzete. Már ahogyan társadalmi rangját és helyét a hatalom kijelölte. A rossz és a még rosszabb közt. A diktatúra az ötvenes évek elején felkarolta azon az áron, hogy az építészek megeszik a szocreál spenótot. Azok, szegények, öklendezve bár, de néhány évig ették, eszegették is. De a zsdánovi recept megbukott, Rákosit meg kisöpörte a forradalom. A rákövetkező forradalmi-munkásparaszt aztán úgy kiakolbólított építészt és építészetet a szocialista kultúra csarnokából, s persze a tudományéból is, hogy sokáig nyekkenni sem tudott. Jóval később ugyan már halkan siránkozhatott. De akkorra már minden tiltott, tűrt, támogatott fülbe ólmot öntött a párt.

A kádári diktatúra bukása sem mesterségüket, sem az építészeket nem emelte fel, de nem is küldte padlóra. (Jóllehet a rendszer búcsúzóul egy ügyes csellel még nyakukba varrta a dicstelenné vált paneles lakótelep-építés társadalmi felelősségét.) A magyar építészeknek mégis sikerült felületi horzsolásokkal kikászálódni az állami tervező irodák romjai alól. Igaz, közülük sokan már a földrengést megelőzően is bemerészkedtek a piac eleinte sekély, ámde egyre mélyülő, zavaros vízébe. Köhögve, prüszkölve, ki ahogy tudott. A legtöbben így tanultak meg úszni. És így evickéltek át a túlpartra.

Napjainkban a tervezői piac vadul valóságos. Az örvénylő mélyvízben már úszkálnak igazi nagyhalak is. Akik nem eszik meg a kicsiket. Előlük a vígan szaporodó kis ragadozók csaklizzák el az eleséget. Még szerencse, hogy végre már van Építész Kamara. Amelyik éber szemmel lesi a vizet. A partról. És erőst figyel. Ami  jó dolog. Hogy ezen túl valójában semmit nem tesz, nem az. Az viszont nagyon rossz, hogy mást akkor sem tehetne, ha akarna.

Az építészek joggal lehetnének hát büszkék. Átvészelték a diktatúrát. Aztán a Vadkeletet is. Bizonyítottan szép és jó házakat képesek tervezni. Kiharcolták, hogy a MÉSZ mellett végre legyen valóságos kamarájuk, minden tervezőre nézve kötelező tagsággal. Legyen új tervpályázati szabályzat. Van közbeszerzési, építési törvény. Lesz hamarosan (még újabb) műemléki is. A kimagasló teljesítmény elismeréseként rendre lehet akár Kossuth- és Széchenyi-díjat kapni. Sőt elnyerhető a Művészeti Akadémia főhajtása is. S akkor még nem szóltunk arról a vagy hetven folyóiratról, ami az építészetet és az építészeket népszerűsíti. No jó, különféle építőipari termékkel és szolgáltatással vegyest. Ha meggondoljuk, mindezt menetből elérni nem semmi.

Hol szorít a mellény?
Az építészek tehát akár ki is dülleszthetnék a mellüket. Ha tudnák. De nem tudják. Nem engedi a mellény. Amit biz´ el- meg szűkre is szabott a politika. S még azt is kétbalkezesen gombolta rájuk. Szorít az kegyetlenül. Van ugyan építési törvényünk, de kevés a főépítész. S annak, aki ezt a posztot betölti és arra alkalmas is, kókadt a tényleges hatásköre.

A települések számára kötelező ugyan a szabályozási tervek készítése, ám máig nincs eligazító szabály arra, hogy mit is kellene tartalmazzon a szabályozási tervet megalapozó fejlesztési terv. Gyakran esik szó a régiókról, - különösen mióta már az EU is keresgélné őket - ám a regionális rendszer és annak hatékony menedzselése inkább csak papíron létezik. Megvalósítása rendre átbukfencezik a személyi érdekek sumákul keresztbetett lábán.

Létezik formás tervpályázati szabályzat. Amit azonban csak az nem játszik ki, akinek még erre sincs ideje. A közbeszerzési törvény az építészeti tervezés esetében alkalmazhatatlan. Ha meg mégis megpróbálkoznak vele, általában csak bút és bánatot terem.

A Kamara többször is kiszögezte a méltányosnak tartott tervezési díj számítását. Ám arra nem csak a megbízók legyintenek. Kikre végtére is nem vonatkozik a kamarai reglama. De ezt teszi sok olyan tervező is, aki mélyen áron alul vállal munkát. (Hja kérem, ha valakinek kevés a megbízása?!)

Van ugyan a Kamarának etikai kódexe, de a külföldi befektető nem csak altervezőt talál könnyen, de aláírót is. A kocsideréknyi építészettel foglalkozó folyóiratunk közt csupán néhány az olyan, amit építészek számára adnak ki. Igaz - úgy tűnik - azok ma már nem igen olvasnak olyasmit, ami általában a szakmáról és nem a technikai fogásokról szól.

Közismert, hogy a Kamarába mindenki be kell lépjen, ha tervezni akar. Minthogy azonban ezt sokkal többen akarják tenni, mint amennyi az egyetemi végzettséggel bíró építész, a tagok tán negyede ha ilyen. A kamara egyetlen vonzása tehát éppen ez a bűvös, pénzre váltható papír. A tag ugyanis a tetemes tagdíj fejében alig kap többet, mint a havi tájékoztatót. Az Építész Közlönyt eleinte még minden építész kíváncsian várta. Ma már egymás közt csak úgy építész közönynek becézik.

No és a MÉSZ? A hova-tovább évszázados múltú szervezet. Az építészet és a szakma egyetlen legitim magyar képviselője az UIA ban. Az ötvenes évek óta töretlenül és megszakítás nélkül. Hogy s miként van? Hát megvan. Vegetálgat. Hatókör és befolyás nélkül. A törvény a Kamara mellett nemigen veszi tudomásul. Az évről-évre összekalapozott támogatásból arra már nem futja, hogy a szakma legalább akkora súllyal jelenjék meg a nemzetközi porondon, mint mondjuk akár Románia, Bulgária � Lengyelországról már nem is beszélve. A tény az, hogy a Kamara árnyékába szorítva mindeddig nem tudta világosan megfogalmazni régi-új önazonosságát.

Ki szabta el?
A szakma jelen bajainak okát a messzi múltban kell keressük. A kádári ÉVM valójában sem az építésüggyel, sem a városfejlesztéssel nem foglalkozott. Az építészetet, úgy ahogy volt, odalökte előbb az építőipar, később a politikai (házgyári) techno-bürokráciának. Amikor pedig az állami építőiparnak végleg befellegzett, az építésügy az építészettel együtt a Közlekedésügyi, majd a Környezetvédelmi tárcához került. Az amúgy is kehes tárca hátsó udvarába. De még oda is úgy, hogy előbb a településtervezést kimetszették belőle. A Belügyminsztérium számára.

Ám a pályán az igazi kavarodás akkor tört ki, amikor a polgári kormány létrehozta a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési tárcát. Ami aztán porszívóként szippantotta fel - a mit is? Az építészeti tervezést mint tevékenységet. Műfajként az építészet - elvben - ugyanis a kultusz tárca érdeklődési körébe került. Azonos észjárás szerint persze a színházakat is elvihette volna az új tárca. Feltéve, ha ezt az önkormányzatok becumizzák és a színművészet mint művészeti ág a kultusztárcánál marad.

Az újonnan felállított NKÖM azonban eleinte csupán a műemlékek iránt mutatott némi érdeklődést. Mármost a településtervezést még csak bele lehetne magyarázni a vidékfejlesztésbe (bár némi arányos fejlesztés azért a fővárosra is ráférne), de - és itt van a vicc - éppen a fejlesztést a BM-nek esze ágában sem volt kiadni, mondván, ő felügyeli az önkormányzatokat. Igaz, ma már a településtervezés és -fejlesztés is elválaszthatatlan a környezetvédelemtől. Ami természetesen megmaradt amannál a tárcánál. Önállónak és sápkórosnak.

Hol volna hát a természetes helye az építészet ügyének? A természeti környezet szétválaszthatatlan, szerves egész. (Lásd tiszai árvizek!) Addig azonban még nem jutottunk el, hogy belássuk, az épített környezet (és a kultúra is) ilyen. Ha abból kicsipegetjük a műemlékeket, ha elkülönítjük a környezetalakítás napi gyakorlatától, ugyanazt tesszük, mintha a nyelvművelést a nagybetűvel kezdődő szavakra korlátoznánk. Nem törődnénk sem a kisbetűsökkel, sem a mondatokkal. Mert az otthonos, szép épített környezet olyan mondatokból áll össze, melynek kis- és nagybetűs szavai, mondatrészei a házak, utcák, terek. Azok, amelyek a humánumról szólnak, melyeket az építőművészi akarat szervez mondanivalóvá. Ami él és változik. Valamiként a város, település lakói. Amit éppen ezért egészként csakúgy illene gondozni és ápolni, mint az anyanyelvet.

Az építészet ügye - lévén szoros kapcsolatban a látáskultúrával - a kultusztárcához kötődik. De ott van-e valójában? Ahogy ez szerte Nyugat-Európában dívik. Nem azért, hogy bármely kormány megmondja az építésznek, milyen szemléletű, stílusú épületeket, miféle épített környezetet kell tervezzenek. Sokkalta inkább azért, hogy létrehozza és ténylegesen működtesse vagy segítse munkálkodni azokat az intézményeket, amelyek támogatják a jó építészet ügyét. Azért, hogy egyrészt mindenfelé értékes új épületek emelkedjenek, másrészt azért hogy a meglévő értékek megbízható oltalomra találjanak. És aminek érdekében folyamatos és őszinte párbeszédet folytat az építészekkel. Azokkal, akik - valamiként ezt az UIA elvárja - legalább ötéves akkreditált egyetemi képzésben részesültek, ezt követően legalább két, de inkább hároméves gyakornoki időt töltöttek valamely akkreditált építész irodájában, és akiket az őket egyesítő szakmai szervezet megfelelő folyamatos továbbképzésre ösztönöz, netán kötelez. S e tudás birtokában tisztában vannak mindazzal, amit tenniük kell, és az ezzel járó fokozott emberi és társadalmi felelősségükkel.

Gyorsöltözés következik! (ügyelői figyelmeztetés)
Ha a mellény rosszul van begombolva, azt bizony ki kell gombolni. Végig. Ha meg el is van szabva, vissza kell adni a mesternek, hozná azt rendbe. S ennek nálunk most jött el az ideje. Közelednek a választások. Az építészeknek, ha magukat és szakmájukat komolyan veszik, most kell előállniuk a változás és változtatás megfogalmazott igényével. Hogy ugyan szabadítaná meg őket a félresikerített ruhadarab szorításától a politika. Meggyőzve a döntéshozókat arról, hogy valójában nem is a szakma érdekei miatt. Nem is azért, mert az európai országok a képünkbe nevetnek vagy jobb esetben ajkukat biggyesztik, ha továbbra is ebben feszengünk. Nem!

Az ország és ama nemzeti kultúránk érekében kell ezt megtenni, ami nélkül sem magyarok, sem európaiak nem lehetünk. És most a MÉSZ-nél, annak megújult vezetésénél van a labda! Az előrelépést ő kell szorgalmazza. A lapokat úgy osztották le anno, hogy ezt más megtenni nem tudja. Persze ebben a vissza nem térő helyzetben a MÉSZ nem elégedhet meg sem siránkozással, sem röpke életű ötletpetárdák durrogtatásával. Most szakszerű, tárgyilagos és felelős gondolkodásra van szükség. És ezt tükröző reális javaslatokra, szakmapolitikára. No meg célratörő, türelmes cselekvésre. Mert ha ezt a vonatot megint lekésik az építészek, nem csak az a félő, hogy lemaradnak az Európa expresszről, hanem még az is, hogy a kerekei alá kerülnek.

Borvendég Béla
2001. április 17.