Borvendég Béla: Város-vonzások - Gyulai látkép főépítészekkel

Ha előre akar lépni a főépítészi testület, bizony sok és szerteágazó dolgot kell gatyába rázzon.

Az idei főépítészi konferenciának - melynek központi témája a város marketing és a vonzó város volt - Gyula városa adott otthont. A tanácskozás színhelye a néhány évvel ezelőtt átadott román nyelvű gimnázium volt. Az "otthon" szó ez esetben szó szerint értendő, amennyiben azt a gondosságot, körültekintő szervezést és augusztusi meleg vendégszeretetet jelenti, amivel a város a mintegy másfélszáz résztvevőt fogadta. A vitaindító első előadást a szegedi Dr. Mészáros Rezső professzor tartotta, aki számba vette azokat a legfontosabb megváltozott és ma is gyorsan változó tényezőket, amelyek a városok egymás közti viszonyát meghatározzák. A második előadás viszont valóban a városmarketing kérdéseit igyekezett körüljárni. Tegyük azonnal hozzá nem túl nagy sikerrel.

Vélhető, hogy a tanácskozás központi témájául az azt előkészítők azért választották az említett témát, mert úgy gondolták, hogy ezzel a gyakorló főépítész napjainkban vagy így vagy úgy elkerülhetetlenül szembekerül. Hogy ez valóban így van-e, a tanácskozáson nem derült ki. Az azonban igen - ami sajnos hazánkban elég gyakori - hogy tudniillik bepottyan valami eladdig ismeretlen külhoni fogalom a köztudatba, amivel azután a beavatottak nagy hirtelen elkezdenek dobálódzni, még mielőtt maguk is alaposan utána járnának, hogy eszik-e vagy isszák? Mire a kívülállók is nekifognak ragozgatni, hogy tájékozatlanságukat leplezzék. Így válik aztán lerágott csonttá, még mielőtt ténylegesen kiderült volna miről is van szó? És hogy mit kell érteni alatta. Nem általában, hanem itt nálunk.

Úgy tűnt ez az ábra a városmarketinggel is. A gimnázium díszterme a párás hőségben egyébként sem kedvez a szellemi összpontosításnak. Az ilyesmihez kevés az oxigén, elégtelen a friss levegő. Félreértés ne essék, nem a légtechnika hiánya miatt, - ezt a bizonnyal feltételezhető pénzhiány még csak megmagyarázná -, hanem a természetes szellőzés elégtelensége okán. Ami pedig sajnos alighanem csúf tervezői hibára, de legalább is az elvárható előrelátás hiányára vall. Végtére is az ilyesmire bevált hagyományos megoldások ismertek. A városmarketingről szóló előadás azonban kellemesebb körülmények közt sem lett volna nagy durranás. Elég hamar kitűnt ugyanis, hogy a szakelőadó nem igen tudja hogy miről szól az építészet és - ami még nagyobb baj - azt sem igazán, hogy mi a városmarketing. Legalábbis olyan mélységig nem mozog otthonosan a témában, hogy egyetlen rövid előadásba sűrítve a lényeget tudná átadni a felnőtt és ivarérett hallgatóságnak. Szórul szóra olyan volt a produkció, mint valamely amerikai promóciós előadás hevenyészett nyersfordítása. A jellegzetesen ebbe passzoló példa, miszerint "valamely jószándékú építész ámbár korhűen újított fel valamely falusi csűrből az idők folyamán saloonná ( kocsmává ) előlépett jómenetelű létesítményt - ezzel műszaki szempontból többlet értéket hozván létre - azzal a váratlan következménnyel járt, hogy a vendégek elmaradtak, a kricsmit be kellett zárni, a tulaj szegény pedig végül arra kényszerült, hogy dologházban tengesse nyomorú életének hátralévő napjait, holott csak annyit kellett volna megtegyen ő vagy csacska építésze, hogy idejében marketing szakemberhez fordul" - a magát a programfüzettel legyezgető hallgatóságból távolról sem csalta elő azt a megvilágosodást, mint amit az ilyen és ehhez hasonló made in USA kézikönyvek kilátásba szoktak helyezni (v.ö. Új!!! Rendelje meg! Most!) Arról már nem is szólva, hogy a "city marketing" szóra rákattintva az internet ugyan egy rahedli címet zúdít a képernyőre, ám ezek meghatározó része német nyelvű és már első ránézésre is világossá teszi, hogy a fogalom alatt mást értenek Európában, és egészen mást a tengeren túl. Miért ne kellene hát újra értelmezni nálunk és városról városra is?

Az mindenestre már az első feltett kérdésekből kiderült, hogy ha a magyar főépítészi karnak vannak gondjai - márpedig vannak ilyenek, súlyosak és számosak - azok nem ebbe a témakörbe vágnak. Sokkal hétköznapibbak. És sokkal húsbavágóbbak. Jórészük olyasmi, ami az "önazonosság" címszó alá kívánkozik. Kik vagyunk, mik vagyunk, mi végre vagyunk és ha már létezünk miért nem vagyunk mégsem? Ilyesmiket kérdeztek egymástól, ilyesmikre igyekeztek válaszolgatni a megjelentek. Ki ki a maga vérmérséklete szerint. Igaz inkább ebéd után, amikor az előadó már Ausztráliába távozott.

A nekilódult vizsgálódás látószöge a szekció üléseken nagyon tágra nyílt. Az egyik végpontja a főépítész tényleges, vagy kívánatos személyiség jegyei voltak, a másik végén a főépítészekre vonatkozó törvény állt. Pontosabban az, hogy ámbár az de jure létezik, de facto végrehajtása avagy végre nem hajtása az érintett önkormányzat eseti elhatározásától függ. Hogy pedig az mitől? Tessék találgatni. (NB. Igen sokféle helyes válasz létezik) Ám kérdés, hogy az ilyen rendelés megérdemli-e, egyáltalán hogy törvényként tiszteljék?

Arról viszont, hogy mit kell tudjon a főépítész - pontosabban az aki ezt a hívatást választja - sajnálatos módon nem esett szó. Kár! Mert hát egyrészt amíg ezt egyértelműen nem tisztáztuk, addig azt sem igazán tudhatjuk, hogy mi szükséges ahhoz, hogy tudása valóban a közjót szolgálhassa. Másrészt közös a tapasztalat, hogy önmagában az építészmérnöki, vagy településmérnöki diploma nem garancia arra, hogy valaki főépítészként legyen képes megállni a helyét és rácáfoljon az olyan ajakbiggyesztő vélekedésekre, amellyel például egykor a brácsásokat sikertelen hegedűsöknek minősítették. Mert igenis a főépítészkedés nehéz és különleges szakma. Olyan tisztség és felelősség, amelyet gyakorolni a különös emberi adottságok (másság?) együttállása esetén is csak bizonyos speciális ismeretek és szaktudás birtokában lehet és szabad. A város, a település ugyanis nem csupán mással nem helyettesíthető anyagi és kulturális érték, hanem egyszersmind veszélyes üzem. Ahol emiatt a legjobb szándékú sarlatánság sem megengedhető. Amire pedig a laikusokból álló választott testületek, de még a jegyzők is genetikusan hajlamosak.

Tegyük hozzá, hogy ez felismerés már magára az építészre, mint alaptudásra és képességre is érvényes. Az UIA ( Az Építészek Nemzetközi Szövetsége) elfogadott Irányelvei és a kapcsolatos UNESCO Charta szerint az építész-szakma gyakorlásának előfeltétele a minimálisan öt éves akkreditált teljes idejű egyetemi képzés, ezt követően legalább három éves ugyancsak akkreditált asszisztensként eltöltött szakmai gyakorlat, majd mindezt ősszegző és hitelesítő független szakmai autoritás előtt letett sikeres minősítő vizsga kell legyen a minimális nemzetközi követelmény. Amihez aztán a gyakorló építészek kötelező folytatólagos továbbképzése kell társuljon. Bár nálunk még távolról sem ez az úzus, - sőt valamilyen okból mintha az Építész Kamara ódzkodna is attól, hogy az idézett dokumentumokat ismertté tegye - alig hihető, hogy az uniós csatlakozás e követelmények teljesítését soká halogathatóvá tenné. Nem is Európa, hanem saját vitális nemzeti érdekeink miatt. (És hogy ez mennyire így van, arra éppen az előcsarnokban rendezett alkalmi békés megyei építészeti bemutatkozó kiállítás szolgált szemléletes példákkal. Jóllehet itt nyilván válogatott és java anyag tétetett közszemlére.)

A konferencia szerencsére bárkit meggyőzhetett arról, hogy a jelenleg működő számos sikeres főépítész közt nyilván sok olyan akadna, aki szívesen átadná tapasztalatait a fiatal generációnak. Melynek belépésére nagyon is szükség volna, hiszen optimális esetben a jelenlegi főépítészi státusok számát legalább meg kellene duplázni. Ehhez képest az a jelenlegi gyakorlat, mely szerint az arra vállalkozó a szükséges szakmai tudást és gyakorlatot a mély vízbe dobva kell megtanulja, nem tartható fenn. Hiszen a víz nem csak hideg, nem csak mély, de abban bizony gyakran cápák is úszkálnak. Ilyen patriarkális módon nem csak e hivatás tényleges funkciója, de a nagyon is szükséges, ám mind a mai napig csak remélt társadalmi rangja sem építhető fel. A rátermettséghez és tudáshoz csakúgy hozzá kell tenni az intézményesített gyakorló asszisztensi időt, mint az orvosoknál a szakvizsgához a választott szakterületen alkalmas vezető mellett eltöltöttet.

Úgy tudni, hogy a főépítészi tevékenység gyakorlására fölkészítő posztgraduális tanfolyam tartalmának akkreditálása már valójában megtörtént, csak éppen az ilyen kurzusok megszervezésére képes és hivatott oktatási intézmények nem mutatnak érdeklődést a képzés iránt. Vajon miért nem? Persze szembe kell nézzünk azzal, hogy még nagyon is pötyögős maga az a rendszer, amibe a kiképzendő főépítészt be kell illeszteni. Talán már maga a "főépítész" megjelölés is félrevezető. De legalábbis megtévesztő. A hatvanas években a tízmilliós Nagy London hasonló posztját betöltő személy titulusa "a Tanács Építésze" volt. Így egyszerűen. Ám valóságos rangja aligha volt kisebb egy miniszterénél, és tevékenységét több száz fős tervezőiroda támasztotta alá. Magyarra lefordítva ez azt jelenti, hogy aligha lehet a dolgot megúszni az Önkormányzati Törvény módosítása nélkül. Ámbár a törvény ettől eltekintve is bőven rászolgál arra, hogy szervizbe vigyék. És az építési törvény is fél szemére vak, a másikra kancsal. S talán az is marad, ha az építésigazgatás tengelye továbbra is kizárólag az építési engedély intézménye marad. Angliában az aki építkezni szeretne, előbb tervezési engedélyt kell kérjen. Építési engedélyt pedig csak arra a tervre ad a hatóság, amelyik egyezik a tervezési engedélyben szereplő kikötésekkel. Igen bölcs dolog lenne továbbá a településtervezés és a városépítészeti tervezés műfajként való intézményes megkülönböztetése.

Ha előre akar lépni a főépítészi testület, bizony sok és szerteágazó dolgot kell gatyába rázzon. Tegyük hozzá azonban, hogy a csupán érintett gondok egyike sem megoldhatatlan, ha valaki illetve valakik számára az ügy a fontos. A valakik alatt az ország értendő. Kézenfekvő, hogy nevében most a Főépítészi Kollégium kellene felemelje a szavát. Felkarolhatná a dolgot ugyan az Építészkamara is, ámde az szegény, belegabalyodván saját belügyeibe, nincsen abban a helyzetben, hogy ilyesmivel komolyan bajmolódjék. Megtámogathatná ugyan az Építész Szövetség is, ám annak a szájára meg éppen a Kamara tett szordínót. Logikus és felelős cselekedet lenne tehát, ha legkésőbb az öttornyú Pécsett jövőre megrendezendő következő konferencia ezt a kérdést szegezné ki a kapujára. Nem ötlet, hanem megvitatható konkrét javaslat csomag formájában. Nincsen vesztegetni való idő ugyanis. Meg talán az idő is kedvező.

A konferencia második napján érkezett a hír: Makovecz Imre Corvin láncot kapott. Ami igen nagy tisztesség és a konferencia résztvevőinek spontán tapsa jelezte, átérezték a gesztus jelentőségét. Azt, hogy építész is felkerülhet a nemzet megbecsülésének eme magas polcára. S ha ez megeshet, miért ne eshetne meg végre az is hogy maga a szakma, a hivatás és annak elkötelezett napi munkásai is megkapják végre - nem a rangot, hanem - a lehetőséget, hogy semmi mással nem helyettesíthető tehetségük és tudásuk javát hasznosíthassák az ország, és kultúrája gazdagítására? Hisz' az igazságos Mátyás király, a "globális reneszánsz" idejében egyszer ez már megesett!

Borvendég Béla