Budapest újrafelfedezése
Az Építész Embe® című beszélgetéssorozat november 24-i estjének vendégei mind vidékiek voltak – bár ennek a ténynek önmagában nem volna nagy jelentősége, de a szervezők éppen arra voltak kíváncsiak, hogyan látszik kívülről a főváros, van-e vidék – Budapest ellentét, hogyan látszik a fővárosból a vidék, milyen hatások érvényesülnek a vidéki központokban.
Szinte szürreális hangulatban telt az Építész Embe® című beszélgetéssorozat november 24-i estje: a lebontás előtt álló, üres irodaházból – néhány kivételtől eltekintve – elmaradtak a vendégek, kint a korán jött sötétségben zuhogott a hó, a csendet csak a szomszédos templom harangütései zavarták meg.
Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy a négy meghívott fajsúlyos tartalommal töltse meg a beszélgetést. Bár annak a ténynek, hogy mindnyájan vidékiek, önmagában nincs nagy nagy jelentősége, de a szervezők éppen arra voltak kíváncsiak, hogyan látszik kívülről a főváros, van-e vidék – Budapest ellentét, hogyan látszik a fővárosból a vidék, milyen hatások érvényesülnek a vidéki központokban. Az is hasonló bennük, hogy szinte mind valamilyen építészettel kapcsolatos közszerepet vállalnak: Horváth András, a Dél-Dunántúli Építész Kamara elnöke, Paks főépítésze, Kuslits Tibor, Sopron főépítésze, Rosta S. Csaba, a RAS Építész Kft.-ből (Győr/Budapest) és Viszlai József, Miskolc főépítésze.
Így vagy úgy, de mind a négy vendég annak a véleménynek adott hangot, hogy épp Budapest legizgalmasabb, legelbűvölőbb arca marad rejtve – a budapestiek és a turisták számára egyaránt. A helyiek elől az állandósuló dugók miatt tűnik el a város (autóban-buszban vesztegelve semmi sem látszik), a turisztikai útvonalak pedig csak néhány, a város elszigetelt pontjain álló nevezetességre szorítkoznak. Rosta a dunai hajóközlekedés fejlesztésében látja a város újrafelfedezésének lehetőségét, Viszlai szerint Budapestet elsősorban a természeti adottságok teszik Budapestté – s éppen ezért abszurd, hogy a város „lelkét” jelentő Duna egy megközelíthetetlen, mérgező csatorna. Budapest olyan karakteres panorámával rendelkezik – tette hozzá Horváth –, amely a városnak pl. Londonnál vagy Párizsnál is speciálisabb, „megjegyezhetőbb” arculatot ad. A város csodálatos kulturális rétegzettsége nemcsak az idegenek, de gyakran még a budapestiek számára is ismeretlen marad, miközben ebben rejlik egyik legnagyobb turisztikai vonzereje.
A „vidék-főváros-ellentét” létére is rákérdezett Pásztor Erika Katalina és Vargha Mihály, az est két moderátora. Horváth válasza az volt, hogy a vidék és a főváros közötti legsúlyosabb különbség a mértékadó értelmiségnek az összlakosságban mutatkozó arányában fedezhető fel: míg Budapesten a lakosság kb. 20 %-a él, addig a „szellemi potenciál” mintegy 40-60 %-a tömörül benne. Véleménye szerint ugyanez áll az építészetre is: a legtehetségesebb építészek egyre nagyobb ütemben költöznek Budapestre. A gyengébb színvonalon dolgozó tervezők egyre inkább meghatározzák a vidék építészetét, s jelentősebb vidéki tervpályázatokat immár a legtermészetesebb módon nyerik meg budapesti építészek. S bár azt tartja a közhely, hogy az internet révén ma már nincs jelentősége a tartózkodási helynek, az mégsem mindegy, hogy az ember kikkel tart fenn napi kapcsolatot, kikkel találkozik az utcán, mely informális csatornák érik el. Mint mondja, lehet, hogy ez az ország a fővárosból nézve kicsinek tűnik, de a vidékiek számára inkább nagy – a vidéki építészek százszor is meggondolják, hogy áldozzanak-e milliókat egy pályázatra, amelyet aztán nagy valószínűséggel egy budapesti építésziroda nyer meg. Ennek következtében immár nem csak a kisebb vidéki városok felől nem hallunk jelentősebb szakmai híreket, de az olyan központokból is alig, mint Szeged, Zalaegerszeg, Nagykanizsa.
A többiek kevésbé borúlátóak: Rosta szerint az, hogy egyre több helyen világlátott emberek kerülnek fontos közfunkciókba, megkavarja az állóvizet. Kuslits is kiáll amellett, hogy az a néhány száz kilométernek, mely az ország központjait elválasztja, nincs igazi jelentősége. A vidéki lakosság annál inkább ellenérzéseket táplál a budapesti építészekkel szemben.
Szó esett még az építészeti etika és a sztárság viszonyáról, a Pécs 2010 ügye körül kialakult helyzet okairól és a hely szelleméről. Ez utóbbival kapcsolatban mindnyájan bólogattak Horváth azon véleménye hallatán, hogy az intelligens, etikus építész, éljen bárhol a világon és legyen akármekkora sztár, meg tud szabadulni saját beidegződéseitől ha egy olyan helyen kell terveznie, ahol a genius locinak különösen nagy jelentősége van. Ugyanakkor Kuslits felhívta arra a figyelmet, hogy az adekvát építészeti megoldás nem feltétlenül vezethető le a helyből magából – a jó terv arról ismerszik meg, hogy a lehető legtöbb szempontot figyelembe véve készül el.
A beszélgetés folytatódott volna még, ha a fokozódó hideg nem csábította volna haza az embereket – a szinte végtelenül áradó gondolatokat egy ponton muszáj volt megszakítani.
Haba Péter
