Budapest100 – Százéves Kortársak

”Harmadik alkalommal volt Budapest100 – a száz éves házak ünnepe. Ez az egész egy igazán pofonegyszerű ötleten alapul, és már a The Guardian is azt firtatja ez vajon miért nem jutott eszébe senkinek” - Németh Nóra írása.

Az elsőt az Open Society Archive találta ki, mert székhelyük, a Goldberger ház 100 éves lett, és gondolták kiterjesztik, önkéntesekkel és lakókkal egy igazi civil városi ünneppé teszik az év századik napjához közel eső hétvégét. De második alkalommal gazdája már a Kortárs Építészeti Központ volt. Hogy is van ez?

Ha a boldog békeévek végének építészetét ünnepeljük, az ember nem arra gondol, hogy az ötlet a XX. sz. diktatúráival foglalkozó archívumból jön. De Tamási Miklós a Fortepant is kitalálta, szóval ez még talán nem is olyan fura. Az igazán különös, hogy amikor az OSA épülete 101 éves lett a Kortárs Építészeti Központ vette át a rendezvényt. És hogy mi benne a pláne? Leginkább, az, hogy nincs ember, aki elvben ne gondolná azt, hogy ez egy helyes-kedves kezdeményezés, amitől vidámabbak és boldogabbak lehetünk, kicsit megszeretjük tőle a várost és a házat amelyben élünk. Abszolút win-win helyzet: nyer a lakó-közösség, nyer a látogató, nyer a város, sőt még a tudományos kutató is.

Vegyük ez utolsót, a tudomány emberét. A szereplők közül ő a legkevésbé látható, és ez így van rendjén. A tudományos kutatás csak egy segítő kar a programszervezéshez, viszont ha kutyaütők lennénk, akkor elrontanánk egy csomó ember örömét. Ugyanis most többnyire hiteles, tervtári adatok alapján készül az a lista ami alapján kiküldtük az értesítést a házakba, hogy csatlakozzanak a programhoz. Mert, bármennyire is furcsa, egyáltalán nem egyértelmű, hogy Budapest épületei mikor épültek. Még akkor sem, ha ez különösebben érdekelné az ott székelőket: ugyanis Budapestnek csak kevés olyan feldolgozott szakirodalma van, amelyből ez kiderül, a használatbavételi engedélyek kiadása – amelyeket a születési anyakönyvi kivonatoknak is tekinthetünk – a kerületi építési hatósághoz tartoztak, és ezeknek nem maradtak fenn a mutatókönyvei. Ebből, elvileg, egy pillanat alatt kiderülne, hogy hol vannak a szülinaposok. Ez persze nincs így, de az alapkutatások alapkutatása is borzasztóan hiányzik, ma csak a Buda és Pest történeti topográfiája áll rendelkezésünkre, amelyben a Vár, Krisztinaváros, Belváros, Lipótváros, Terézváros, Ferencváros esetében tudjuk, hogy a telkeknek mi volt keletkezésüktől kezdve az az azonosítója, aminek a segítségével a levéltárban egyáltalán el lehet kezdeni a kutatást. Persze az még sokkal jobb volna, ha a levéltári adatok (betáblázási könyvek, telekkönyvi betétek, magánépítési bizottság engedélyeinek iratanyaga, stb.) 100%-os biztonsággal megjelentek volna nyomtatásban egész Budapest területére. Ennek az akarata szülte Déry Attila Budapesti Topográfia sorozatát, amelyet mi kutatók jól ismerünk és sokszor forgatunk, de hogy mást már ne is mondjak, ebből összesen csak három van, a Józsefváros kötetben pedig nem mindig szerepel minden ház az utcákban.

Azt hiszem a levéltári anyaggal való küzdelmet nem tudom úgy leírni, hogy az ne csak nyafogás és az elmúlt időszak félbemaradt alapkutatatásainak felsorolása lenne. Maradjunk annyiban, hogy Budapest Főváros Levéltára és a műemlékvédelemmel foglalkozó szervezet, nevezzük bárminek is, sosem jutott el odáig, hogy ezt a rendkívül drága és közvetlen hasznot, vagy élvezetet nem feltétlenül adó alapkutatást végigvigye. Budapest helyzete már csak azért is extrém sport ilyen szempontból, mert a szélrózsa minden irányában vannak anyagok itt-ott, amelyekből kiderülne egy-egy épület története (mindenféle tervező intézetek, FIMŰV, Budapesti Műemléki Felügyelőség, önkormányzatok anyagai, Budapest Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum; Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Magyar Építész Múzeum, stb.) és az építési hatóság iratai, ahova az engedélyezési tervek is tartoznak, sokszor vagy az érdektelenség (selejtezés) vagy a túlzott érdeklődés (túl szép volt a terv, hogy el ne vigye valaki) miatt is hiányosak a „normális” pusztulás mellett. És ugyanez vonatkozik az építészhagyatékokra is, amelyek szintén kb. véletlenszerűen lelhetőek fel.
De.

Ezt csak azért írtam le, hogy felvillantsam, ami az átlag (vagy írhatnám önironikusan azt is, hogy normális) ember számára teljesen ismeretlen: Budapest építészettörténetét kutatni egy életre szóló kihívás, főleg, ha olyan szűkítő tényezőt veszünk figyelembe, amelyik nem a természetes szűkítő tényezők közé tartozik: az speciel elég ritkán fordul elő, hogy valaki egy egész városnyi, egy bizonyos korból származó házakat keres, az már sokkal természetesebb kutatási cél, ha egy építész, vagy megbízó épületeit szedjük össze (hozzáteszem, ez sincs megkönnyítve egy adatbázissal). Viszont meg lehet oldani, ketten, Tolnai-Pálóczy Enikővel, állítottuk össze a Listát. Egy 355 soros ’szupertábla’ nevű táblázatban tartjuk az összes adatot amit főként az Építő Ipar 1913-ban megjelent magánépítési bizottság határozataiból – a száz éves címeket visszafejtve – és a gyér szakirodalomból szedtünk össze (Déry Attila: Budapest Topográfia, II; III; IV., A századforduló építészete Szerk. Gerle–Makovecz–Kovács; Kovács Dániel–Batár Zsolt: Szecessziós Budapest és még egy-két cím különböző építészmonográfiákból, helyi védettségi listákból). Szeptemberben kezdtük, januárra ment ki az első kör értesítés, februárban a második kicsit több mint 130 háznak. Közben volt egy kurzusunk is belőle: művészettörténészek, történészek, szociológusok részben muszájból, építészek örömből jöttek és tanultak velünk. Nem volt egyszerű, de megpróbáltuk azt amihez a hallgatók nincsenek hozzászokva: olyat kérünk tőlük, amire mi sem tudjuk a pontos választ: kutassanak háztörténetet kb. 40 házhoz, legyen az bérház, villa, laktanya, volt fegyvergyár, garázs vagy lakótelep Pesten vagy Budán (ezek kicsit „iskolás” szövegek olyan részekkel amelyeket azért kértünk, hogy megtanuljanak pl. épületet leírni, de akik vállalták a nyitott kapuk hétvégéjét, nekik is készíttettünk egy célzottabb, lehet kevésbé alapos vagy le sem írt kutatást).

Jó, de azt még mindig nem tudjuk, hogy miért örülünk ennek ennyire?
Azért, mert ez egy közvetlen kapocs a kutatás és a közönség között.

Én nem ismerek még egy ilyen kiváló alkalmat, ahol komoly tudományos alapokon nyugvó kutatást lehet szinte egy-az-egyben betolni egy ilyen vidám és népszerű rendezvény alá. Mert az embereket érdekli a jól beszélő történelmi szereplő, aki lehet maga a ház, egy ott lakó, egy intézmény, egy esemény a közelben. És az hogy mitől beszél jól az a történelmi szereplő, az rajtunk, kutatókon is múlik, mert mi adjuk az ötleteket, a tényeket amiből lehet építkezni. Nézzük az adatsorokat és közben gondolhatunk a családunkra, a nem szakmabeli barátainkra, vagy ha ők már nagyon edzettek, akkor távoli unokaöccsökre: hogyan tegyem ezt nekik érdekessé? (Egyébként pedig nem szabad lebecsülni hogy ki mit tart izgalmasnak: egy száz éves vízszivattyú a helyén, a pincében is lehet csalogató, nem csak az összefoglaló művekben is szereplő építész műve.) 

Minden épületben van ennyi potenciál, ha nem különlegességében, hát tipikusságában (az utca, a város, a korszak), hogy programot lehessen szervezni. Különben pedig egy egész házra vonatkozó teljes száz évből lehet válogatni, majdhogynem akármilyen apropóval, történelmi tényeket hozzávéve. Ha segít egy pár lelkes lakó és/vagy közös képviselő csak a fantázia szabhat határt; szinte bármi kapcsolódhat a mához, hozzánk – a Kortárshoz.

Az idei legkedvesebb történetem a Szondi 102 (bocsánat nekem már csak így vannak meg, szóval Szondi utca 102.), amikor a Goethe Gerilla csapata a ház történetéből először csak levéltári adatokkal készült, amit Mária néni, az ott lakó segítségük egészített ki, majd a szombat-vasárnap folyamán a szomszédok hoztak képeket és meséltek a házról, hogy minél inkább összeálljon a kép. 
Most már elég naggyá és egész évben várttá lett a rendezvény, hogy kritikákat is kapjunk, hogy legközelebb fejlesszünk egy kicsit, szervezzünk egyre jobban. De mi nem akarunk professzionális rendezvény lenni. Mi önkéntesek vagyunk, akik inkább közösséget akarnak építeni, ezért a Kortárs Építészeti Központ a gazdája a rendezvénynek. A legnehezebb feladatot szeretnénk jövőre jobban csinálni: a vonakodó lakókból egy száz éves ház lelkes házigazdáit varázsolni, akik észreveszik és megszeretik azt ami az övék és meghívják a várost egy szülinapi bulira. Jól akarják érezni magukat és ebben osztozni akarnak azokkal akik ellátogatnak hozzájuk.

Mert olyankor jön a messziről jött, aki nem a lakást, vagy a munkahelyet (ésatöbbi) látja benne, hanem azt mondja, hogy „hé, ez tök érdekes, mesélj róla”.

Mi kutatók csak segítünk mesélni.

Németh Nóra

Németh Nóra 2012-ben az ELTE BTK-n szerezte művészettörténész diplomáját, muzeológia-műemlékvédelem szakirányon. A historizáló budapesti építészettörténet a szakterülete. 2012 novembere óta a FUGA webrádió szerkesztője. A Budapest100 projektben a kezdetektől fogva részt vett, az első két évben önkéntesként, majd 2013-tól Tolnai-Pálóczy Enikővel közösen átvette a Budapest100 kutatási koordinációját.