Budapesti zöld: nem a lélegeztetőgép a cél

Bardóczi Sándor kérdezte Radnóczi Péter tájépítészt, a Főváros Környezetvédelmi Ügyosztályának zöldfelület-gazdálkodási alosztályvezetőjét a budapesti zöldfelületekről, a legnagyobb fővárosi zöldfelületi EU-s pályázatokról, és a budapesti zöldfelület-gazdálkodás égető problémáiról. Budapesti Dilemmák a ZÖLDÖVEZETBEN.

Bardóczi Sándor kérdezte Radnóczi Péter tájépítészt, a Főváros Környezetvédelmi Ügyosztályának zöldfelület-gazdálkodási alosztályvezetőjét a budapesti zöldfelületekről, a legnagyobb fővárosi zöldfelületi EU-s pályázatokról, és a budapesti zöldfelület-gazdálkodás égető problémáiról.

Bardóczi Sándor: Leírnád pontosan az olvasók számára, hogy melyek azok a zöldterületek, zöldfelületek, amelyeket Budapesten az alosztály kezel? Illetőleg vannak-e más ügyosztályok, szervezetek kezelésében Budapesten zöldfelületek?


Radnóczi Péter: Az alosztály zömmel azokért a közcélú zöldterületekért felelős, amelyet a kiemelt közcélú zöldterületekről szóló 14/1993 (IV. 30.) Főv. Önk. Rendelet kiemeltként nevesít. Ide tartoznak például a nagyparkjaink (mintegy 540 ha), a nem kiemelt, de fővárosi tulajdonú közparkok, mintegy 170 ha fővárosi tulajdonú erdő.. Ezeken felül a nem kiemelt, de fővárosi tulajdonú közterületek, közparkok, és erdők is a kezelésünkben vannak. Budapest több százezer darabra becsült utcai fasori fáiból mintegy 36 ezer utcai sorfa kezelése tartozik hozzák. Ugyanakkor például a főközlekedési utak menti fasorok és zöldsávok tekintetében zömmel a Közlekedési Ügyosztály a kezelő. Az itt fel nem sorolt közcélú zöldterületeket a kerületi önkormányzatok kezelik. Ezek mellett nagyobb tételként jelentkeznek a Főváros intézményei által kezelt, azokhoz tartozó nagy zöldfelületek, gondolok itt például a temetőkre, amelyek nem elhanyagolható méretű, mintegy 460 hektárnyi területen azért jelentős részben zöldfelületként értelmezhetők. Vagy említhetem a fürdők, kórházkertek, iskolakertek, üzemi területek zöldfelületeit is, ahol a kezelő az adott intézmény. Ha a területarányos sorban lejjebbi szintre megyünk, akkor a kisvízfolyások és azok partvonala jelent még egy nagyobb területegységet, amely a Csatornázási Művek kezelésében van.

B.S.: A város (erejéhez mérten) elkezdett pályázni a Közép-Magyarországi Régión keresztül lehívható EU-s fejlesztési források elnyerésére. Ebben a választási ciklusban melyek azok a kezelésetekbe tartozó zöldfelületek, ahol eme források elnyerésére pályázatot szándékoztok benyújtani?

R.P.: Két ilyen projektünk van: a Népliget és a Rákos-patak Váci út és Béke út közötti szakasza. Mindkettőt benyújtottuk ún. kiemelt projektként a régióhoz, de a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Irányító Hatóságának szakértői egyik projekt esetében sem támogatták a projekt kiemeltként történő szerepeltetését. Pedig mindkét terület olyan projekt, amely más futó pályázatba nehezen illeszthető. Ennek ellenére nem adtuk fel a reményt, hogy a mostani kétfordulós pályázaton a Népligetet elindítsuk, míg a Rákos patak kapcsán ígéretet kaptunk arra, hogy ebben a témakörben (kisvízfolyás rendezés természetközeli módszerrel) még lesz pályázati kiírás.

B.S.: Hogyan kerültök ti a Rákos-patak kapcsán a képbe? Hiszen említetted, hogy a kisvízfolyások a Fővárosi Csatornázási Művek kezelésében vannak.

R.P.: A Rákos-patak kapcsán a Főváros nemrég vette át a XIII. kerülettől a Váci út és Béke út közötti szakaszon a patak jobb partján húzódó zöldfelületeit a saját tulajdonba és kezelésébe. Maga a patak töltések közötti része valóban a Csatornázási Művek kezelésébe tartozik, de ők is nyitottak és érdekeltek egy természetközelibb kisvízfolyás rendezésben, illetve e metodika Budapesten még előzmények nélküli kifejlesztésében. A Bécsben lévő Wien-patak mintájára már 1994-ben elkezdődött egyfajta közös gondolkodás a bécsi szakértők bevonásával, és ennek a terméke lett 2000-ben egy vízjogi eng. terv szintig eljuttatott terv, ami a mostani csatornaszerű, kibetonozott patakot egy sokkal természetszerűbb, vonalvezetésében és mederanyagában természetesebb, a lakosság által megközelíthetőbb módon képzelte rendezni. Az volt az elv, hogy a rehabilitáció a patak torkolati szakaszától kezdődjön el (a torkolat és a Váci út között az ilyen jellegű rendezés a meglévő sűrű közműhálózat miatt lehetetlen, és a Váci út alatti, patak feletti metró műtárgy sem mozdítható). Ezért a torkolathoz legközelebb eső Váci út és Béke út közötti szakasz jó mintaterületnek ígérkezett ehhez a munkához, itt ráadásul a tulajdonviszonyok is kedvezően alakultak, hiszen zömmel fővárosi tulajdonú területről van szó. A tervek realizálása azonban 2000-től forráshiány miatt nem valósulhatott meg. Most a terveket aktualizálni szeretnénk, és abban a pillanatban benyújtani, amint valami pályázati lehetőség adódik. Sajnos a kiemelt státuszt a patak rehabilitáció most nem kapta meg, ugyanakkor szomorúan tapasztalom, hogy kisvízfolyások rendezésének tekintetében a pályázati kiírások nem kezeli azt a lehetőséget, hogy a patakok egyszerre töltsenek be vízelvezetési és rekreációs funkciót is.

B.S.: És mi a helyzet a Népligettel? A három nagypark közül miért pont erre esett a választás? Hiszen a Városligetre is ráférne a megújítás, valamint a Margitsziget is eléggé nagy túlterheltséggel küzd.


E „költözködés” közben nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy a két parkból áttelepítjük a nagyrendezvényeket a Népligetbe, mert akkor a Népliget jut ugyanarra a sorsra, mint most a Városliget. A nagyrendezvények megtartására igény mutatkozik és már hagyományok vannak. Ezt az igényt azonban a közparkok megóvása, használhatóságának megtartása érdekében nem közpark területén kell kielégíteni, s itt bármelyik közparkra gondolok. Elkerülhetetlennek látszik, hogy Budapesten kiépüljön barnamezős területen rendezvényhelyszín, megfelelő infrastruktúrával, megközelíthetőséggel. Erre jó példa a Millenáris Park, ami nagyrendezvények megtartására nem alkalmas, de számos szabadidős programnak nívós helyet biztosít egykori ipari területen.

B.S.: Hogyan vélekedsz az EU pályázati lehetőségekről? Mennyit tud ebből Budapest zöldfelület-gazdálkodása profitálni?

R.P.: Nagyon gyakran nem-, vagy csak megerőszakolva magunkat tudjuk kezelni a PRO RÉGIÓ mostani pályázati kiírásait. Nincs igazán olyan kiírás, ami konkrétan a zöldfelületekre és a rekreációra lenne megírva. Igazolnunk kell például az indikátorok között a munkahelyteremtést, amely a zöldfelületek vonatkozásában nagyon nehezen megy. Az én álláspontom az, hogy a Fővárosnak aktív lobbit kell az irányban folytatnia a Régió felé, hogy ez a szemlélet megváltozzon, és legyenek ténylegesen a zöldfelületekre vonatkozó kiírások, és ne csak a városközpont rehabilitáció vagy kiemelt pályázatok kapcsán legyen remény arra, hogy a közterületek és a zöldfelületek megújításáról lehessen gondolkodni. A kérdést egy kicsit szélesebben értelmezve is fontosnak tartom kibontani, ehhez azonban tennünk kell egy jókora kitérőt.Létezik egy természeti törvény (de ezt senki ne keresse a közlönyben, mert nem hirdették ki). Egyszerűen van. A természet rendje ez, ami szerint működik a környezetünk, az ember saját teste, szervezete is, egészen jól, mindaddig, amíg el nem rontjuk. Ez a természeti törvény tőlünk függetlenül létezik, akkor is ha számos helyen jól-rosszul belenyúlunk, figyelembe vesszük vagy nem. Ha az ember a saját életét, a társadalmát, a gazdaságát nem erre a törvényre építi, azr olyan, mintha házat építene alapok nélkül: az építmény maga alá fogja temetni. Egy közösség (legyen az egy város közössége akár) nem nélkülözheti ezt az alapot, ezt a törvényt. Manapság eléggé eltávolodtunk ettől az egyszerű törvénytől, ezért lehetőséget kell adni arra, hogy az ember újra és újra visszatalálhasson erre az útra. Amikor a város szövetén, rendszerén, szabályain gondolkodunk, akkor én nagyon sokszor azt látom, hogy a tervezők, pályázatkiírók fejében nem szempont ez a természeti törvény. Az, hogy a természet rendjét figyelembe véve és tiszteletben tartva, ahhoz igazodva készítsünk terveket. Pedig az Alkotmányban is rögzített jog az egészséges életmódhoz való jog. Ezért meg kell építenünk ezt az alapot, ahol az hiányzik. Amikor a Régió nem ad megfelelő lehetőséget arra, hogy bevigyük a pályázatok közé a rekreációt, akkor pontosan ez a szemlélet hiányzik. A rekreációt itt most abban az értelemben használom, hogy nekünk, a városnak feladata az embert visszaterelni a természeti törvény útjára, de legalábbis lehetőséget biztosítani hozzá. A rekreáció maga az a tevékenység, amikor az ember visszakapcsolódhat a természethez, amikor megerősíti valódi alapjait. Ugyanis az egyes embernek is figyelembe kel vennie saját szervezetének, biológiájának rendjét, egyedfejlődésének természeti törvényszerűségeit. Mi több, saját életvitelét is e szerint kell alakítania, különben „bedől”, ahogy a csődbement vállalkozásokat manapság emlegetik.
A társadalom fejlődése ebből a szempontból nagyon hasonlít az ember egyedfejlődéséhez: mindkettő azon múlik, mennyire alapul a természeti törvényen.

B.S.: A Civil Rádióban egy nemrég elhangzott stúdióbeszélgetésen Dömötör Tamás érdekes módon ugyanerről beszélt, amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan definiálná a tájépítészetet közérthetően. Ő azt válaszolta, hogy az ő megközelítésében a tájépítészet az a tevékenység amely az ember és a természet között megbomlott kapcsolat újjáépítéséről szól. Összebeszéltetek?

R.P.: Nem, nem ismerem Dömötör Tamást, de pontosan erről van szó. Amikor én a polgárnak egy rekreációs területet akarok biztosítani, akkor nekem a parkok terén az az ideám, hogy minél inkább a természetközeli állapotok felé történjenek fejlesztési lépések, s kevésbé az épített környezet irányába. Hiszen a városban egyfajta hiánygazdálkodás folyik a zöldfelületekkel kapcsolatosan: sokkal magasabb az igény, mint amit ki tudunk elégíteni. Természetesen mindig szükséges a mérlegelés, és a szakembereknek az a dolguk, hogy a mindenkori egyensúlyt megtalálják épített és természetes elemek között. Az V. kerületben például utópisztikus nagy kiterjedésű, természetközeli zöldfelületekről álmodni, és sokszor csak jelképként, mementóként tudunk megőrizni egy-egy öreg fát, mint védett „természeti” értéket. De van egy másik dolog is: a természetközeli állapothoz az is hozzátartozik, hogy valami elmúlik. Nem a konzerválás a cél, nem akarjuk lélegeztető gépen tartani a természetet a városban. Van, amikor az elmúlást szükséges bemutatni, és ez a dolog is fontos, mert része a természet törvényének, gondolatot, cselekvést generál.

B.S.: Az élet allegóriájánál maradva, most a halál után beszéljünk egy kicsit a születésről, hiszen ez is az élet része. Feltűnő, hogy a városban, ha zöldfelületekkel kapcsolatos fejlesztésről folyik az eszmecsere, akkor csak a már meglévő zöldfelületek revitalizációja van terítéken. Új közparkok nem születnek. Ha pedig halál van, akkor születésnek is kell(ene) lennie..


R.P.: A bővülés véghezviteléhez a városnak egy alapvető szemlélete hibádzik. Születnek ugyan zöldterületek, de ezek csak zöldre színezett szerkezeti tervlapok maradnak. Mert közben gazdasági-társadalmi érdekek jelentkeznek a „szabad”-nak mondott területekkel szemben, ezért azok inkább lassan beépülnek. Ezt a folyamatot alig gátolja valamilyen fék. Nem sugallom azt, hogy a rekreáció fogalmához csak park tartozhat. A parkokban például teret kaphatnak bizonyos intézmények és a vendéglátás egységei. A mérték a lényeg. Egy múzeumnak nem kell feltétlenül zöldfelület, de egy sportterület már elképzelhetetlen e nélkül. Azonban ezeket az új közparki fejlesztéseket akkor tudja realizálni egy önkormányzat, ha gazdasági érdekekkel szemben jó szemlélete, és forrása van a zöldfelületi hálózat fejlesztésére. Ha a tulaj nem fordít gondot a tulajdonára, akkor előbb utóbb más felajánlja, hogy azt rendbe hozza. Ezek az ajánlkozók azonban hasznot várnak, és ez gyakran a zöldfelületek kárára történik meg. Ha az önkormányzat nem hoz létre egy olyan alapot, amiben van elegendő forrás a zöldfelületek gondozására, fejlesztésére, akkor ezt a folyamatot képtelen kordában tartani. A zöldfelületek könnyen érdekterületté vállnak és a város elveszti a szabad területeit. A most divatos PPP érdekek beszűrődnek a közparkokba. Látjuk például az Orczy kertet, hogy mennyire szétharapdálták az utóbbi néhány évtizedben az érdekkörök – igaz, nem a PPP szellemében. Mintegy harmadára csökkent a korlátlanul látogatható zöldfelület aránya a parkon belül. Ugyanez a folyamat tette be a lábát a Népligetbe is a teniszpályák, futball klubok gyakorló pályái révén. Ezekben a példákban nem az a baj, hogy belépett a magántőke a fenntartásba, hanem az, hogy ezáltal a korlátlanul látogatható területek aránya szűkült.

B.S.: Ez a bizonyos alapképzés történhetne egyfajta fejlesztési adózás bevezetésével? Vannak városok, akik például úgy gondolkodnak, hogy egy adott területen beépítési kedvezményeket, például szintterület mutatót növelő szabályozás, vagy „zöldmezős területet” beépítésre szánt területbe sorolás esetén a beruházóval értéknövekedési adót, fejlesztési adót fizettetnek. Ezek az adók pedig részben zöldfelület növelésre és fenntartásra fordítódnak. De sok más technika is létezik még ezen kívül. Erről mi a véleményed?

R.P.: Ilyen politikát el tudok képzelni, de előtte egy mélyre ható elemzés kell arról, hogy mindez milyen folyamatokat indít be. A beruházó ugyanis ezeket az adókat vélhetően áthárítja majd a lakosságra valamilyen formában.

B.S.: Ez valóban egy elképzelhető folyamat, de elég sokat beszélünk arról, hogy Budapest mekkora vízfej az országban. Nyílván a beköltözést a szegényebb régiókból a remélt gazdasági előny motiválja, de van szerencsém ismerni mélyebben például London egyik elitnek számító negyedét, Chelsea-t, ahol az ott lakók eszméletlen pénzeket (nagyobbrészt helyi adót) fizetnek azért a kiváltságért, hogy ott élhetnek, mégis a terület zöme kétszintes viktoriánus sorház, és a helyi adókból jelentőseknek tűnnek a jól karban tartott zöldfelületek. Azaz meglehet, hogy a végén a lakosság fizeti meg ennek az árát, de Budapesten vagy az agglomerációjában élni véleményem szerint egy kiváltság. Mérlegelés kérdése, hogy ezt valaki hajlandó megfizetni, vagy sem.

R.P.: Össze kell gyűjteni ezeket a tapasztalatokat, és ki kell módolni a vállalható technikákat. Én személy szerint nagyon hiányolom a mélyebb tapasztalatcsere lehetőségét az európai testvérvárosainkkal. Arra gondolok, amikor szakértői csoportok intenzív kapcsolatot ápolnak ilyen ügyekben. Néhány európai nagyvárosba ilyen minőségemben ellátogatva nagyon pozitív élményként élem meg, amikor az illetékes osztályoktól projektlistákat, fejlesztési anyagokat, zöldfelület fejlesztési politikákat kapunk. Berlinben például egy 50 kilós csomagot raktak le elénk az asztalra. Ezzel szemben, amikor múlt héten itt volt egy kínai szakmai delegáció, én fél kézzel egy Budapest térképet fogva próbáltam eligazítani őket. Egyszerűen nincs emberünk, erőnk a meglévő anyagaink, például Budapest Környezeti Programjának fejezetenkénti propagálására, kiadványszerkesztésre, kommunikációra a lakossággal, érdekkörökkel.

B.S.: Ezek szerint nem vagytok elegen a feladathoz. Csökkent az alosztály létszáma az elmúlt években? Mit látsz még problémának a működésben?

R.P.: Annak ellenére, hogy ez az egész hivatal talán már Mária Terézia óta létezik, konkrétan ilyen, hogy zöldfelület-gazdálkodási alosztály csak 1993-tól van. Ha az azóta elmúlt 15 évet nézem, akkor a létszámunk növekedett, hiszen annak idején az alosztály belőlem és a titkárnőmből állt. Most pedig vagyunk öten, és bizonyos feladatokat, például az erdőkezelés kérdéseit külsős szakértőkkel oldjuk meg. Ugyanakkor a feladatok sokkal jobban elszaporodtak, mint amilyen ütemben tudtuk fejleszteni a létszámot, és egy ideje létszámstop van a házon belül, tehát arra csak alig jut energiánk, ami kötelező feladat. A zöldfelületi ügyekben ráadásul nagyon kevésnek bizonyulnak azok a szabályrendszerek, amikbe fogódzkodhatunk: napi szintű küzdelmet jelent egy-egy fasor konfliktusa a közműfejlesztési projekteknél, hiszen a közműveknek van jogszabályban előírt védőtávolsága, a fáknak nincs. Ahányszor változott a politikai kurzus, annyiszor próbált a szakma nyomást gyakorolni arra, hogy kiépüljön egy egyenrangú, jó munkakapcsolatban lévő főépítészi – főkertészi hivatal, de ezt soha nem lehetett átnyomni a rendszeren. Azaz, egyszer volt egy főkertészünk, de négy hónap múltán lemondott, mert annyira beszorítva érezte magát a struktúrába, hogy nem vállalta tovább. Jelenleg az alosztály élete arról szól, hogy éppen csak a tűzoltásra futja, az önkormányzati törvényben foglalt kötelezettségeinknek eleget téve. De magunktól vállalt feladatok – ami a hivatali munka mellett igazi szakmai feladatok, „csemegék” lehetnének - ebbe már nem férnek bele.