Bungalow Germania - a 14. Velencei Építészeti Biennále német pavilonja
Ismét véget ért „egy Velence” – mondja a biennálés szakma. Miközben a hazai sajtó figyelme már a jövő évi képzőművészeti Biennále felé fordul, mi bemutatjuk az idei utolsó építészeti pavilont. Képzeletbeli falfirka egy kancellári rezidencia falára. Salamon Júlia írása.
Okwui Enwezor jövő évi koncepciójának fürkészése helyett, egy lépést eltávolodva, talán érdemes egy utolsó pillanatfelvétel erejéig elidőzni a 2014-es Építészeti Biennále tanulságai felett, s párat feljegyezni útravalóul. Akár a német pavilon kapcsán is.
Ha egy röpke gondolatkísérlet idejére elfelejtkezünk a nemzetközi giga kiállítások műfaji összetettségéről, és lecsupaszítva Rem Koolhaas Biennáléját egy nemezetek közt meghirdetett értelmezési versenyként tételezzünk – olyan versenyként, amelyben a holland sztárépítész-kurátor az Absorbing Modernity globális mottóját adta helyi történetek mentén felfejtendő rejtvényül, akkor a német-svájci kurátori csapat (Savvas Ciriacidis, Alex Lehnerer és Sandra Oehy) által megálmodott Bungalow Germania kiállítás mindenképp előkelő helyen végezne.
Rem Koolhaas történeti, kutatásalapú kurátori megközelítése több szinten játszik a visszatekintés metodikájával. A retrospektív gondolkodásmód mind térben (az építészet alapelemeinek felmondásával – Elements of Architecture), mind időben (a modernizmus hagyatékának önreflexív feldolgozási kísérletén keresztül) megnyilvánul. Ez a kulturális logika, amely a jövőbeli vízió/stratégia kialakításához az alapok definiálását elengedhetetlennek tartja, jó terepe lehet az olyan, a múltat poétikus megközelítésben feltáró reflexiónak, amely a kortárs német kultúra – a történetit eleven társadalmi tapasztalattá formáló – személetéhez is (Vergangenheitsbewältigung) igencsak közel áll.
A Bungalow Germania felvetés és megvalósítás szempontjából is telitalálatnak tűnik. Témaválasztásakor például, szemben mondjuk az orosz, a japán vagy épp az aranyoroszlánnal jutalmazott koreai pavilon több jelenséget felölelő, montázsszerű beszédmódjával, egy szűkebb merítésre koncentrál. A modernista, nyugati világ hagyományát és e tradícióhoz való lehetséges viszonyulást egyetlen építészeti emléken, pontosabban annak 1:1-es rekonstrukcióján keresztül mutatja be. A megidézett épület, a bonni Kanzlerbungalow (Sep Ruf, 1964) már építése évszámával is (amely pont a 1914-2014-es periódus számtani közepét adja) egy olyan szimbolikus atmoszférát teremt, amely kísértetiesen játszik rá a modernizmus formalista esztétikájára. A Kanzlerbungalow egyben kulcs egy tágabb társadalomtörténeti kontextushoz is.
A kancellári rezidencia első „gazdája” Ludwig Erhard volt, aki a háború utáni Németországban kötelező érvénnyel hirdette és valósította meg a „jólétet mindenkinek” mottóját. Így az épület – akár a diplomaták és államférfiak találkozóinak szolgált kulisszául, akár Ruf stílusával, az épület környezetét meghatározó parkkal és az emblematikus modernista szobrokkal – a nyugatnémet politikai reprezentáció színterévé vált. A presztízstér azonban a kétpólusú világ feloszlását követően vesztett korábbi jelentőségéből. Ez a folyamat egészen a kancellári rezidencia 1999-es berlini átköltöztetéséig tartott, amely egyben az épület automatikus funkcióvesztést is jelentette. (Az épületet 2001-ben műemléki státuszba vették, a 2000-es évek vége óta pedig történeti múzeumnak ad otthont.)
A Kanzlerbungalow történetének elbeszélésekor visszatérő mozzanat a látható és láthatatlan dichotómiája. A ’60-es évek univerzalizmusából inspirálódott, a nyugati világ kozmopolita közönségnek szánt épület – a politikai elitnek kedvező modern, árkádikus környezettel – hamar a figyelem középpontjába került. A letisztult formát a demokrácia elvárásainak megfelelően kötelező kellékként követte a média tekintete. Így lett a Kanzlerbungalowból a tévéképernyőn keresztül a „nemzet nappalija”. Idővel a társadalmi transzparenciából, közöny majd láthatatlanság lett, a saját jelene társadalmi, gazdasági kontextusát elfedő modern forma ekkora már valóban apolitikussá vált.
A német pavilon pedig ezt a speciális, „felmelegített” kontextust vetíti saját alaprajzára, hogy e kettős természetű bemutatóból egy olyan építészeti montázs szülessen, amely „két épület révén képviseli a német történelem két különböző korszakát, a két politikai rendszert, két építészeti nyelven keresztül”.
Az egymásra vetítés valóban nem csak fogalmi síkon történik. A Biennálén látható kiállítások többségében szöveges kommentárok, térképek, videók, infografikák hangján szólítanak interpretálásra, ezzel szemben az installáció, az objektek kisebb hangsúlyt kapnak. Nem úgy a német pavilon esetében, amely térkezelésében sokkal inkább rokonítható a kortárs művészeti szemlélethez. A Bungalow Germania egy totális installáció, amely a szöveges információt – látszólag – a minimumra redukálja, a belépő látogató első tapasztalatát – talán kicsit zavarba ejtően – egyértelműen az érzékletalapú befogadás területére utasítja. Meleg faburkolat, tágas terek, egy kandalló hűlt helye és madárfütty fogad – s csak később tudjuk meg, hogy a hang maga is rekonstrukciós kísérlet része, az emlékezet tornyait építi.
Az installáció erősen vezeti a látogatót, nem didaktikusan, hanem apró rejtvények mentén. Egy támaszfallal félig keresztbe metszett fehér kanapé, egy lezárt, csak a tekintet számára hozzáférhető tálaló, a semmibe futó, vagy épp a pavilon határaiba ütköző falak. A bejárat közelében árválkodó papírhengerről a perforáció mentén vezetőt szakítunk magunknak, és a stilizált alaprajzba kapaszkodva sorra feltérképezzük a Kanzlerbungalow helységeit. Szépen lassan megértjük, hogy egy fragmentumokban megfogalmazott történet részesei lettünk. Egy olyan térré, amely túlnyúlik saját határain, és ahol megidézett kancellári rezidencia és a Giardiniben álló épület történeti rétegei egymásra rakódnak, a fizikai térben és a német társadalom kulturális emlékezetében egyaránt. Ez a különös túlméretezettség a kilógó elemekkel talán épp e feladat, a rétegek közti olvasás nehézségére utal.
Hasonlóan poétikus koncepcióval talán csak az izraeli pavilon tereiben találkozunk, ahol a tematika (a központilag tervezett városépítészet) és a prezentáció technikai kivitelezése (homokba író robotkarok) szintén, kölcsönös értelmezői viszonyban vannak. S hogy mi marad a Velencébe telepített kancellári rezidencia konceptuális megidézése után? Egy perforáció mentén letépett lapnyi sorvezető bőséges történeti háttérrel. A bejárás, a megtapasztalás, az értelmezés és megértés fázisai, és egy vékony papírra nyomott tipográfiai trükk, ahol a „Germania” megfordított, áttetsző felirata a lap túloldaláról a „Bungalow” mellé kerül – ha épp kedvezőek a fényviszonyok.
Salamon Júlia
