Centrális emléktér – A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye

Tovább bővült a Kossuth Lajos tér körüli gyalogosbarát terület. Az Országházra vezető Alkotmány utca eleje lett a harmadik kis tér a Nemzet Főtere szomszédságában. Pontosan itt, az ország talán legközpontibb helyszínén kapott helyet Magyarország máig legkevésbé feldolgozott történelmi eseményéről  szóló emlékműve. Miközben a városrendezési aktuson mindenki nyert, az Összetartozás Emlékhelyének falaira felkerült településnevek máris nagy vitát kavartak. Pedig ezt simán el lehetett volna kerülni. Arne Hübner írása.

A majdnem háromszáz méter hosszú és közel száz méter magas Országház kétségkívül Magyarország legismertebb épülete, sőt, sokak számára a legszebb is. A magyarországi tévénézők valószínűleg naponta többször is látják a Tisztelt Ház neogótikus homlokzatát, a Magyarországra érkező külföldiek pedig nagy biztonsággal nem fogják kihagyni a Parlament látogatását.

1880-ban, vagyis csupán tizenhárom évvel a kiegyezés után döntöttek egy állandó Országház felépítéséről, pontosabban ennek minél színvonalasabb megvalósítása céljából nemzetközi tervpályázat kiírásáról. Amikor 1883-ban lejárt a beadási határidő, 19 pályamű közül választhattak az elbírálók, és végül négy építész műve került a döntőbe, köztük azé az osztrák Otto Wagneré is, akinek neoreneszánsz ötlete állítólag a leginkább elnyerte a zsűri tetszését. Köztudott, hogy végül Steindl Imre neogótikus tervét kivitelezték, amelynek városrendezési szempontból nézve talán az volt a legjobb húzása, hogy a tér közepe felé helyezte el a főlépcsőház tömegét, pontosan az Alkotmány utca tengelyébe állítva azt, mert a kupola nem ezen a tengelyen áll. De az utókor számára az is tanulságos, hogy mennyire európai és mennyire nyitott eljárás során kapott formát Magyarország legfontosabb középülete.

Nem volt ez másképp 125 évvel később sem, amikor a Kossuth tér rendezésére írtak ki pályázatot. 2007-ben az s73 tájépítész csapat pályaműve nyert, és bár a kivitelezés az akkori politikai zűrzavarok miatt elhúzódott, 2014-re végre elkészült a tér. Sokkal több jött akkor létre, mint a tér sima átalakítása. Eltűnt az aszfalt, a gépkocsiforgalom és a véletlenszerűen lerakott történelmi emlékhalmaz. Lett helyette egy óriási akadálymentes közterület makulátlan kivitelezéssel és kényelmes Duna-kapcsolattal. A szobrok logikus helyre kerültek és a múlt emlékei, mind a társadalmi, mind pedig az építészeti, méltó elhelyezést nyertek a felszín alatt, de nem azért, hogy ne lássuk őket, hanem hogy a teret lássuk. Szintén a föld alatt kapott helyet a kortárs látogatóközpont, ahonnan elindul a látogatók útja a neogótikus épületbe. A Belváros nyert két új zöld teret is az Országház északi és déli oldalán, ahol három-három homlokzat, valamint a Duna alkotja a térfalakat, és ahol csak le kell ülni pihenni, és nézelődni.

A Steindl Imre Program keretében, amely 2011 óta irányítja a környék átépítését, megújult a tér dél-keleti sarkából induló gyalogosbarát tengely is a Szabadság tér irányába. Ha 1921-ben sétálnánk tovább a Szabadság térre, ott látnánk azt a szoborcsoportot, amely eredetileg volt hivatott emléket állítani az egy évvel azelőtt elszakított országterületekről. A négy évszakról elnevezett szobor az elcsatolt országrészeket szimbolizálta, de a második világháború után nyomuk veszett. Az új emlékhely számára a Szabadság tér, mint helyszín, nem jöhetett szóba, hiszen az eltűnt szoborcsoport helyén éppen Ronald Reagan volt amerikai elnök igyekszik az Egyesült Államok Nagykövetsége felé, elkerülve a tér fókuszpontjában álló szovjet emlékművet. Elég nagy kihívás lehetett a Steindl Imre Programban dolgozók számára üres placcot találni a Kossuth tér környékén az Összetartozás Emlékhelyének. 

Ha az Országház körül teszünk egy kört északról délre, hamar látszik, hogy már csak az Alkotmány utcán nem hagyott nyomot semelyik kor semmilyen emlékművel. Tisza István emlékművét 1934-ben adták át (először), Kossuth Lajos és kortársai szoborcsoportját 1927-ben, II. Rákóczi Ferenc szobrát 1937-ben, Andrássy Gyuláét 1906-ban. A Dunára néző József Attila-szobor 1980-ban készült el, és a tér már említett dél-keleti csücskében újra ott áll az 1934-ben átadott Vértanúk emlékműve.

Fontos történelmi eseményekről szóló emlékművek esetén a helyszín kiválasztása is hordoz üzenetet. A Batthyány-örökmécses, a Cipők a Duna-parton, vagy az 56-os emlékmű, de akár a berlini Bebelplatzon található Könyvégetés emlékműve is mindenki számára könnyen érthető és ritkán vitatott emlékhelyek, mivel a történelmi események helyszínén valósultak meg. Persze nehezebb a helyszín megválasztása, ha az emlékezet tárgya nem egy helyszínhez kötődik. Ronald Reagan például sosem járt a Szabadság téren, idősebb George Bush viszont igen. Hogy mégiscsak miért előbbi szobra áll ott, az az ötletelők titka marad. (A közelmúltban hozták nyilvánosságra, hogy még idén felavatják id. George Bush szobrát is a Szabadság téren – a szerk.)

Vannak viszont olyan események, amelyekre nem az autentikus, hanem az ország centrális és szimbolikus helyein nagyon is jogos emlékezni. Visszatérve berlini példákhoz: a Meggyilkolt Európai Zsidók Emlékműve a német parlament, vagyis a mai döntéshozók közelében áll, az éppen épülő Szabadság és Egység Emlékműve pedig a régi-új Berlini Kastéllyal szemben kapott helyett, ahol minél többen szembesülni tudnak majd a történelem ezen szeletével. Ebben az értelemben a magyar Parlament kupolájával és az alatta őrzött Szent Koronával átellenben olyan eseménynek érdemes emlékművet állítani, amely az egész társadalom számára elsőrangú fontosságú. 

2020. augusztus 20. óta ez nem 1848, nem 1956, és nem 1990, hanem 1920. Nem tudhatjuk, hogy a 21. századi magyarok egyetértenek-e a Steindl Imre Program csapatának döntésével, hogy ennek a vitatott eseménynek kellene-e emléket állítani az ország egyik legközpontibb helyén, mert a helyszín kijelölése nem nyílt párbeszéd eredményeként jött létre.

Az emlékmű sem pályázat eredményeként lett olyan, amilyen. Csak emlékeztetőül: az Országház, az új Kossuth tér, a Batthyány-örökmécses és az 56-os emlékmű mind pályázat útján valósultak meg. A fent idézett két berlini példához ráadásul két pályázatot kellett kiírni, mert az első kör nem hozott kompromisszumkész eredményt. A felsorolt példák mind esélyt kaptak arra, hogy a nyilvánosság időben véleményt mondhasson róluk. Az Összetartozás Emlékhelyének esetében ez nem így volt, a társadalom először kapott egy kész terméket, amit utólagosan megvitathat.

Az Alkotmány és a Honvéd utca sarkán állva széles, sötét kővel burkolt járda vezet a fehér mészkővel burkolt Parlament neogótikus homlokzata felé. Csak mellmagasságig emelkedik ki a járda közepéből egy szintén sötét kőkubus, nem zavarva a perspektivikus képet. Sőt, a kubus közepén látható négyzetes, hét részre tört és a közepén üres kőpillér kifejezetten jól illik a háttérben látható csúcsíves fehér homlokzathoz. Tudatában annak vagy sem, hogy a hét kőtömb az 1920-ban hét elcsatolt országrészt szimbolizálja, mintha egy absztraktabb Nagy-Magyarország-térképet akartak volna háromdimenzióssá tenni, bizonyára elég kíváncsi lesz az erre járó, hogy a száz méter hosszú rámpa elejéhez sétáljon és megtudja, vajon mit rejt a hét kőhasadék. Tájépítészetileg ugyanolyan magas minőségben simul bele az Alkotmány utca közepébe az építmény, mint az összes elem a megújult Kossuth téren. A ZED Építész Stúdió és az s73 Tájépítész Stúdió által kivitelezett műemlék három egyformán széles sávból áll: a középső rámpát tiszafával díszített árkok kísérik mindkét oldalon. A zöld sáv járda felőli szegélye, csakúgy, mint az egész járda a Kossuth tér felé enyhén emelkedik, a másik, tehát a rámpa felőli szegélyt pedig lépcsőzetesen alakították ki, finoman ráhangolva ezzel a rámpa oldalfalainak grafikájára.

A rámpa elejéhez érkezve, ahonnan a történelmi séta indul a mélybe, a járdaszintbe vésett szöveg ad magyarázatot, hogy mi az emlékhely neve, célja, megbízója és évszáma. Nekem, mint régóta magyarul beszélő németnek, nem okozott nehézséget megérteni az emlékhely első írott üzenetét. Kicsit redukálva és a magam nyelvére lefordítva, a magyaroknak és a velük együtt élőknek otthont adó Szent István-i Magyarország tiszteletére készült 2020-ban.

Az ide érkező külföldi viszont ilyenkor kénytelen elővenni a fordító appját, amelynek javasolt fordításából valószínűleg nem lesz sokkal okosabb. A rámpa tetejét őrző egyenruhás a minap azt válaszolta két svéd hölgynek, akik a hely jelentésére voltak kíváncsiak, hogy „Thousand years Hungary!" Ennél több információt adhatna a rámpa bejáratától jobbra és balra a járdába rejtett QR kód. A kód mögött rejlő oeh.hu egynyelvű honlap megmutatja, hogy egy adott település a rámpa északi és déli oldalfalain hol található meg, de ami még hasznosabb, hogy hol volt megtalálható ez a település az 1914-es magyarországi térképen. Sajnos mindez egyelőre csak magyarul. 

A lejtőn lefelé sétálva lelassul a látogató tempója, a két oldalfalat sötét gránittéglák burkolják. Harminc lépés után, vállig a felszín alatt, megjelennek az első településnevek a köveken: például Töböréte a déli, vagy Bördőce az északi oldalon. Itt-ott kettő vagy három sor magasságúra nő a kőtábla, és ezzel együtt a kőbevésett név betűmérete is. Így legelőször Rákospalota, Pozsony vagy Dés három sor méretű nevével találkozhatunk. Itt még jobban lelassul a látogató sebessége, mert elkezd keresni valamilyen rendszert a nevek kihelyezésében. A nagyobb helységek valóban háromsoros kőtáblán szerepelnek, a lejtő alsó végén egymással szemben Budapest és Debrecen, de Temesvár és Arad is ugyanekkora táblákra vannak írva. Más rendszert, mondjuk földrajzit, hiába keresünk, mert a helységnevek elrendezése teljesen véletlenszerű. 

Nagyon jópofa nyelvábrázolás a településnév-gyűjtemény. Ki hallott volna egyébként például olyan nevekről, mint Vinga, Úny és Penc, vagy Jeder, Titel, Korb? Hajdúböszörmény vagy Pozsonyborostyánkő pedig azt az elterjedt véleményt erősíthetik a külhoni látogatóban, hogy errefelé használják a leghosszabb szavakat. Látszik amúgy az ott sétáló embereken, hogy élvezik az ismert helyek keresgélését, és a fura helyneveken való nevetgélést. Történelemábrázolás szempontjából már kevésbé nevettető a névgyűjtemény, ahogyan erre számos történész rögtön az emlékhely felavatása után felhívta a figyelmet. Hiszen akkoriban olyan településekre is ráerőltették a magyar neveket, ahol alig éltek magyarok.