Cikksorozat a kortárs épületek utóéletének vizsgálatáról
Molnár Szilvia és Rubóczki Erzsébet a kortárs épületek hosszabb távú használatát három projekt - egy iskola, egy orvosi rendelő és egy szociális bérlakásprogram - kapcsán egy hat részes cikksorozatban vizsgálja meg, amelyet a most következő három héten adunk közre. Egyedülálló kezdeményezésüket a Nemzeti Kulturális Alap Építőművészeti Kuratóriuma támogatta.
Illeszkedés - A kortárs épületek utóéletéről
Az éppen hogy csak átadott kortárs épületekre – az első közlés jogáért komoly versenyt folytatva – szinte azonnal „rárepül” a szaksajtó, de a megjelent írások gyakran megelégszenek azzal, hogy az építész-műleírást idézzék. Ezekben olvashatunk az épület tömegéről (látványáról, megjelenéséről), az épített és a természeti környezethez való viszonyáról, illeszkedéséről, környezettudatosságáról, különböző minősítéséről, újszerű technológiai megoldásairól, anyaghasználatáról, színeiről, megtudhatjuk műszaki paramétereit és kivitelezőit, esetleg az építész oeuvre-jében elfoglalt helyét.
Az épület tényeges életéről már sem nekik, de gyakran az építésznek sincs információja, még akkor sem, ha nevezetesen büszke az adott munkára. Igencsak keveset tudnak-tudunk működéséről, annak minőségéről, hogy valóban megfelel-e az elvárt funkcióknak, szeretik-e tereit, térkapcsolatait, beépített anyagait, világítását, képes-e alkalmazkodni egy időközben megváltozott funkcionális helyzethez, esetleg triviális problémák keserítik meg benne a napi munkát; egy ilyen visszacsatolás az építés minden szereplőjének tanulságos lehetne saját szakmagyakorlása szempontjából. De hozzátesszük azt is, hogy gyakran az adott épület létrehozásának körülményei, okai, indokai, igényei sem mindig ismertek.
Ám felmerül egy további szempont is. Nevezetesen, hogy minden egyes kortárs épület a (kortárs) építészeti egésznek is a része, márpedig ez utóbbinak a közéletbe, közgondolkodásba való beemelésével, és ezzel párhuzamosan az építészszakma elismerésével, komoly baj van. Ezen állapotnak számos, az építészeten túlmutató okát ismerjük – ezeknek feltárása túlmutat jelen írásunk keretein –, mi „csupán” egy-egy kortárs épület, illetve „műfaj” rövid elő- és utóéletét igyekszünk feltárni, azt vizsgálva, hogy miképpen, és miért úgy teljesít az épület, milyen bizonyítványt állít ki önmagáról, és milyen módon járul hozzá a köznek a kortárs építészetről formálódó ítéletéhez.
Egyébként nem mi vagyunk az egyetlenek, akik fontosnak gondoljuk ez a tényfeltárást, hasonlóan vélekedik erről mások mellett Bán András is, aki a Bordás Péter irodája tervezte debreceni stadiont bemutatató írását a következő mondatokkal zárja. „…néhány évvel az átadása után kellene írni minden új épületről. Látni azt, hogyan bírja a terhelést, milyen mértékben újítható és tisztítható, mit alakít rajta a használat, hogyan lepi el a másodlagos design. Azaz mennyire életképes a tervezőasztalon megrajzolt forma.” (in: Magyar Építőművészet, 2014. 5. szám, 9. old.)
Vizsgálatainkba három objektumot vontunk be, egy általános iskolát, a szociális bérházak egy csoportját és egy orvosi rendelőt. Valamennyi az elmúlt évtizedben épült vagy újult meg, mindhármat interjúk és elemzések nyomán mutatjuk be az olvasók számára.
Molnár Szilvia, Rubóczki Erzsébet
