Cirkusz

(de nem ingyen)
Borvendég Béla írása Kormányzati negyed ügyben - a Figyelő cikkének apropóján (Kormányzati gettó? – a kormánynegyed ziccerei és csapdái)

Cirkusz
(de nem ingyen)

Eltér István, a Magyar Építész Kamara elnöke (…) a budapesti kormánynegyed pályázati kiírását „európainak és vállalhatónak” nevezte.¹

2007. február 21-én jelent meg a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) által a kormányzati negyedre kiírt tervpályázat. Eszerint az előzetes tervekre százmillió forintot szánnak, míg a tényleges kivitelezési terv készítésének előirányzata 2,4 milliárd forint. Ha esik, ha fúj. A nyertest egy szakmai bíráló bizottság választja ki.

Az igazgatóság február 9-én írta ki a versenyt, amely 21-én jelent meg az európai közbeszerzési értesítőben. A kiírás szerint a pályázatnak ki kell terjednie a kormányzati negyed épületegyüttesén túl a városrész rehabilitációjára és a környező területek rendezésére is.
Mint ismert (?), a kormányzati negyed a Nyugati tér - Teréz körút - Podmaniczky utca - Dózsa György út - Vágány utca vonala - Ferdinánd-híd - West End City Center - Váci út - Nyugati tér által határolt területen helyezkedik majd el. A terület részben a MÁV, részben az állam tulajdonában van. Ám most jön a java!

Megtudhatjuk, hogy a legjobb pályázóval szerződést kötnek, pontosabban a KVI megvásárolja a tervpályázatot a nyertestől. (Hogy ez azt is jelenti, hogy a tervező lemond-e szerzői jogáról és arról is, hogy a vevő aztán mit csinálhat a tervével, homályban marad.) Csak találgatni lehet, hogy mekkora lesz az első díj, mert a díjazásra szánt 100 millió forint felosztható ugyan, viszont a legnagyobb díj nem haladhatja meg a 20 millió forintot. Ugyanakkor a zsűri tetszőleges számú díjat oszthat ki.

A kiírásból továbbá csak annyi derül ki teljes bizonyossággal, hogy a terveket 11 tagú bíráló bizottság fogja zsűrizni.

Megjegyzem, azt közölni, hogy egy tervpályázatot eredményéről valamilyen zsűri dönt, bürokrata szalmacséplés. Ezt ugyanis minden építész tudja, sőt el is várja. Ennél sokkal fontosabb az, hogy egyrészt a zsűri elé kerülő választék megfelelő színvonalú lesz-é, és még ennél is húsbavágóbb az, hogy a zsűri döntése végleges-e? A legrangosabb zsűri véleménye sem ér hajítófát sem, ha a kiíró nem tudja pontosan, hogy mit lehet és mit várhat el a pályázattól, továbbá, ha utólag bármely megbízott aparátcsik überelheti a verdiktet. (Mint ahogy erre a kiírás szerint minden esély adott.)

Az pedig végképp nem túl bizalomgerjesztő, hogy a kihirdetett zsűri nagy létszámú, mert bár tagjai tekintélyesek, a vonatkozó jelenlegi városépítési a szabályok olyan pongyolák, hogy betartásuk vagy negligálásuk egyik terv esetében előny, a másik esetében kizáró ok lehet. (Pld. tervezhető-e magas ház, ha igen, mennyi és milyen magos?) De maga a nagy létszám is gondot okozhat. Esztétikai kérdésekben ugyanis szinte lehetetlen többségi szavazattal helyesen dönteni. Kivéve az olyan álpályázatot, amikor a sumák kiíró a háttérben — picsi pacsi alapon — már előre megállapodik a leendő „nyertessel”.

Ezért is állíthatom, hogy az egylépcsős tervpályázat csak elvétve sikeres. Egyrészt azért, mert csak ritkán fordul elő, hogy az első díjas terv, úgy ahogy van, azonnal kielégíti a kiíró elvárásait. Erre ugyanis kizárólag akkor van némi esély, ha a programot nagyon gondosan nem csak előkészítették, de építészeti szempontból is letesztelték. A daliás állampárti időkben erre alig volt esély. Ilyenkor került tehát bele a bírálat záró jegyzőkönyvébe az a szakma idegeit borzoló megjegyzés, hogy „a pályatervek közt egy sem akadt, ami minden tekintetben kielégítette a kiírásban megjelölt célokat”. Ami legtöbbször tehát nem a tervezők hibája, hanem a hebehurgya előkészítés következménye volt.

Ez a se hideg se meleg záradék végtelenül kártékony volt, — és ha alkalmazzák, az ma is — mert egyrészt a kiíró ezek után általában azt követelhette a megbízott tervezőtől, hogy bármelyik elismert tervből mazsolázza ki az ő által jónak ítélt megoldásokat, és ezzel eleve kiforrázta a tervből még az eredetiség lehetőségét is. Másrészt igen gyakran éppen a sikertelen pályázat bizonyította be az eredeti program esetleges hibáit, melyeket egy második fordulóra ki lehetett volna javítani.

A megoldás? Föl van találva, ki van próbálva! A felkérendő zsűri tagja közül legalább az építészeket be kell vonni a program és kiírás elkészítésébe. Vagy marad a kétlépcsős tervpályázat. Ez esetben ugyanis általában könnyen kiválasztható az a néhány tervező, akitől a második fordulóban valóban kimagasló értékű alkotás várható, másrészt a pályázat nyilvánossága kizárja a bunda lehetőségét. Nem állítom, hogy nálunk ezért sem terjedt el, de hogy a kormányzat egy ilyen nagy horderejű pályázat esetében is mellőzte, tény.

Ugyanakkor tőlünk nyugatra mindmáig szokásos. Mint ahogyan az is, hogy a tervezési célok megfogalmazásába, sőt a döntésekbe is bevonják az érintett közösséget. Már ahol demokrácia van. Az hogy nálunk kétlépcsős pályázat, sőt általában a szabályos építészeti verseny is ritka, annak több oka van. A kifogás azonban mindig ugyanaz és változatlan.

„Erre már nincs idő.” Annak idején a kiírót az sem zavarta, hogy tudta: az építkezésből valószínűleg nem lesz semmi. A párt a politikai célt ugyanis elérte: a gőz kisistergett a fazékból, az építész szakma megfogalmazhatta a véleményét valamilyen fontos szakmai kérdésben. Ki lehet pipálni. 

Manapság azonban tényleges ok a döntéshozók hatalmi gőgje, a mélységes megvetése mindannak, ami a valós új kulturális értékek létrehozásához, az alkotó munkához kapcsolódik. És általában a közösségnek elkötelezett, etikus magatartás ama lenullázása, ami a kádárista mocsár undorító kigőzölgése. Azzal a különbséggel, hogy amíg akkor mindig a Pártra hivatkoztak, most helyette a (még kifacsarható vagy elcsaklizott) Pénz beszél.

Visszatérve a kormányzati negyed pályázatának kiírásához, létjogosultságát nem vitatom. (Utólag ennek egyébként sem volna értelme akkor, amikor a befektető cápák már megérezték a vér, vagyis a pénz szagát.) De a figyelmeztetés talán még mindig nem késő: jóllehet Londonban a kormányhivatalok több mint húsz helyen találhatók — és zömmel régi épületekben —, Tony Blair azonban mégsem ebbe, hanem hazudozásába fog belebukni.

Ám azért legalább a pályázókat megbecsülhették volna, s tudatják velük: aki beszáll, tudja, hogy itt csak az ingatlanspekuláns fejjel gondolkodó kormányzatnak van nyerési esélye. Ahhoz képest, hogy mik az elvárások, és bruttó 240 bruttó ezer Ft-ot azonnal le kell perkálnia a kiírásért annak, aki belevág — költségként nyilván felmerül a saját, valamint a szükséges szakértők légiójának munkadíja. Az pedig, hogy a legnagyobb díj sem lehet több 20 millió forintnál, a legkisebb díjösszeg pedig 1 millió Ft, véleményem szerint az építész szakma, a tudás és hozzáértés nyíltszíni szembeköpése.

Gondoljuk csak meg!

A követelmények igen nagyok, módfelett szerteágazóak, a tervezésre fordítható idő pedig olyan rövid, amit csak valamely hozzá nem értő tintanyaló merhet leírni, hiszen már a kiírás is csúszott, még nincsen tisztázott szabályozási terv, és hiányzik az egész siralmas produkció parlamenti jóváhagyása is. Ilyen pocsék, összecsapott, szakszerűtlen kiírást kitenni a nemzetközi szakmai kirakatba önmagában is szégyen (Hiába bólogat helyeslőleg — állítólag — akár az építészkamara elnöke is, aki azért annyira óvatos duhaj, hogy a zsűriben nem vesz részt. És korábban — úgy mondják — Demszky működését is javallotta, ámde Lenin elvtárs óta tudjuk, hogy ha valami félre csúszik, a balhét sohasem a tényleges nagyfőnök, hanem — adott estben — a zsűri fogja elvinni. (Korábbról lásd Tocsik Márta, a vecsési számlagyár, a Kecskeméti Malom Center, az augusztusi tűzijáték, Princz Gábor, Kulcsár Attila, a Gönczöl jelentés, a rendőri atrocitások stb. esetét).

Hát kérem! Sajnos elég vén vagyok, elég sokat láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy kimondjam: mindent jobban tudó kormányzatunk megint csak fordítva ült fel a lóra. Az, hogy Eltér István kolléga úr mit tart európainak és vállalhatónak (az FN szerint), az ő magánügye. Lelke rajta. Ízlések és pofonok különböznek. Ha azonban ezt valóban az építészkamara nevében teszi és teheti meg, akkor bizony nagyon nagy, sőt fatális a baj. Mert akkor vagy a szakmának nincsen szüksége ilyen Kamarára, vagy tagjainak egy ilyen elnökre.

Borvendég Béla

1 forrás: Kormányzati Gettó? A kormánynegyed ziccerei és csapdái. Tasi Katalin, 2007. márc. 13. FN figyelőnet